csak
                                                                           fájdalmas
                                                                           hörgő hangját
                                                                           ismerem fel
                                                                                        (M. F.)


Van abban valami létrán mászás, ahogy Maurits Ferenc sétál Szegeden a világ valótlanságában elmerült polgárok között. Magas, vékony remegés igyekszik fel, egyre feljebb, de minél jobban sikerül neki a felhőkbe csimpaszkodni vasmarokkal, annál inkább nyúzza, horzsolja a laterna szálkás anyaga, minden erőlködésnél egy újabb bőrcafat foszlik le, egy újabb felszín. Nincs egyenes arányban a felfelé törekvésbe fektetett iszonytató őserő a megtett fokokkal.
     Erre gondoltam, miután kezembe vettem új könyvét a „Szürkület, szürkületben” című vers- és rajzmontázst, a létrán bíbelődő ezerszer lehorzsolt és lehullott embernek hazaérkezését. Mert Maurits ezzel a könyvvel egy teljes kört tett. Visszaért oda, ahonnan elindult, a Telepre, az ősz-öreg eggyé lett önnön lajtorjájával, s már nem tudod megkülönböztetni, hogy Maurits mászik a létrán, vagy a létrát cipeli Maurits. Egybenőttek, és hol a szálkák merednek ki az emberből, hol véres sebek foszlanak le a fáról. Így ment, mikor őrá gondoltam, talán még valami puha rengés is volt a lépteiben, el a Dugonics tértől, a Nagyáruház előtt, talán haza, talán egy pékségbe, hogy kenyeret adjon a létrának, hátha jut morzsa az embernek is, s nem párolog el, nem foszlik el, mint a táj, vagy a horizont a szürkületben, hanem még rajzol, még karcol a papírra.
     Ekkor kiáltottam rá: „Maurits úr!” — összerezzent.
     Talán nem ismer meg, talán nem is tudja, ki vagyok? Pedig már találkoztunk a Grand Caféban, már beszélgettünk is. De nem, egy ilyen séta, ami egyszerre horizontális és vertikális, eléggé kizárja, hogy az itt-ott feltűnő idegen lényeket, főleg az olyanokat, mint én — akit a szél fúj, ha repül, akit a víz visz, ha úszik, s különösebben nem töri magát az előrejutásért, csak fekszik hanyatt, akár repül, akár úszik, s nézi a nagy, nagyon nagy kék eget – hogy tehát a kék ég szerelemeseit észrevegye.
     Gyermekkorban még bámuljuk a csillagokat, még bámuljuk a felhőket, s szigeteket, sosem is volt civilizációkat rajzol rá puha lelkünk. Később megfeledkezünk a gyermeki lét végeláthatatlan gazdagságáról, arról, hogy akkor még nem volt semmink, de az égé voltunk, a földé, a vízé, a szélé, a tűzé, és mindené, amit csak megérintett törékeny lelkünk. Elfeledjük ezt, s leéljük életünk, úgy, hogy fogvacogva reszketünk azért, hogy elveszítjük azt, ami a miénk, s csak arra törekszünk, hogy a miénk legyen végre valami, valami egészen kicsinység a régi gazdagsághoz képest. Erre a régi gazdagságra is emlékszik Maurits Ferenc könyve, de mégis, ebbe a gazdagságba különös árnyalat vegyül. Igen, egy árny, valami feketeség, kevés rózsaszínnel. Ez az árny engem nem hagyott nyugodni, ezért akartam vele beszélni, ezért akartam a saját szavait, a saját arcát látni. El akartam választani a létrán mászót a létrától. Megkülönböztetni az embert és a művészt. Közelebb kerülni és megérteni mindkettőt, de csak gyengéden, vagy még inkább: „Gyengédebben, gyengédebben, gyengédebben” — ahogy a Mauritsra olyannyira ható barát, Danilo Kiš parafrazeálta Lenint, bajszot kanyarintva a szigorú totális káosz arcképére. S ahogy ezt a kortársa, Tolnai Ottó is oly finoman metszi egy régi írásába bele, mint a rajzoló alakjainak különös sebesüléseit.
Gondoltam reá. Megjelent. Most az első ijedtség után, kértem, adjon egy találkozót. Üljünk le, fent a Grandban, beszéljen nekem, beszéljen csak, s majd én hallgatom, mert ahogy a költő mondja, ugyanazon rendszer másképp sebezettje: hogy Te csak ülj, ülj és figyelj, mert kell valaki az üléshez, s kell valaki a figyeléshez. Kétségtelen közelebbi rokona Maurits rajzainak Petri György költészete, akárcsak az egyívású Tolnai Ottóé.
Mégis, most a gyermekkor szinte azonos időben, de egymástól függetlenül fakad fel kettejükben, Ottóban az Ómama könyv ennek vad szikrázása, Mauritsban a Szürkületben tompa fájdalma. Ez az alkatuk. Ez a fiziognómiájuk.
     Tanulmányoztam Maurits egy korábbi munkáját is, a Balkáni mappa félelmetes világát, s hosszan elmélkedtem felőle. Megmutattam barátaimnak, s volt ki rettenve ugrott fel tyúklétrájára, volt ki némán végiglapozta, s volt ki azt mondta, hogy nagy sérülés érte, s e seben át ömlik a világra a Léthe vize. Azt hiszem ebben volt némi igazság, a sérülés maga a balkáni őrület volt, torz démonok mámoros tánca, vérengzés egy virágoskertben, vad rombolása a nehezen egybehordott békének. Igen, Maurits Balkáni mappája ezért fontos, ezért helyes némán végignézni, ezért érthető, ha valaki felugrik a tyúklétrájára, ezért fogalmaz pontosan, aki hitetlen Tamás kézmozdulatát látja benne, amint Jézus sebébe nyúl egy összetört, meggyújtott, felzabált és kihányt, agyonvert Caravaggio-képen. Maurits megtapintja a sebet, megmutatja, hogy ott van, és sír. Sírnak a képei.
     Fel tehát a Grand Caféba, fel a lépcsőn, mint ahogy létrán iszkolnak tudatunk hátsó vájataiba az álmok, a kihajtott vasrácsok mellett, Bozsaky Dáviddal, fel egy asztalhoz, s várni, várni e létrán, most majd egy létra jön fel, saját rácsait csörömpölve cipelő. És amikor megérkezik, hálát adok, hálát, hogy eljött velem barátom, mert alig is bírok megszólalni. Csak nézem a kezét. Csak hallgatom, hogy mit beszélnek, és érzem a sebet. Beszéde (is) mutatja, hogy ő belenyúlt, hogy tudja, miféle seb tátong Krisztus oldalán, hogy hosszú és pontos ujja, hol egykor a római dárda meredt, most ott van, most tollába onnan veszi a színeket. Vére egy lett az áldozatok vérével, színeit szinte saját véréből keveri ki.
     A művészek vére önnön tintájuk, innen lehet megismerni a művészt és a nem-művészt, vagyis a kontárt. A kontár, a nem-művész, ha fest, ha rajzol, ha ír, akkor azt ecsettel teszi, azt papírra teszi, azt festékkel teszi. A művész saját vérét használja, saját lénye az ecsete, és a világ a papírja. A művész benne él művében, de nem általa, s amint megvan, elkészül, már egy másikat készít. Míg a szív dobog. Míg a fény remeg. Míg a tükörképen túlit tükrözni lehet. A művész legtöbbször csak egy dologban művész, ritka a polihisztor, mint Leonardo, s ha vannak is bolyongások a társművészetek erdeiben, azok inkább csak piknikezések egy vidám virágos mezőn jobb esetben, s gyakrabban favágás, feldúlása idegen kerteknek.
     Maurits — a rajzoló — azonban pontosan ír.
     Versei, mint a toll hegye, mint ujja, oly egyenes, oly éles, oly veszedelmesen kemény. Nem csoda, hogy mikor mindez felötlött bennem, jobb volt hallgatnom őket. Ahogy Maurits arról beszél, hogy volt egy Telep, ahol felnőtt Újvidéken. Már nincs, eltűnt onnan minden, minden mi a gyermekkor volt, ahol egy könyvtár és egy templom, ahol könyvek és egy pap, s ahol ezek oly erősen hatottak reá, tették vele azt, hogy azzá válhasson, amivé lett.
Mivé lett Maurits Ferenc?
     Művésszé, aki eggyé vált önnön létrájával. Művész, de nem alkotó, akit megszabadít az alkotásban benne-lét, mert ő már rég nem akar, nem is tud megszabadulni, hiszen eggyé vált művével, ha azt elhagyja, akkor elhagyja a jelenségvilág ködös barlangját: a testet.
     Még mindig hallgatom őt, ahogy az akrilról beszél, az anyag tartósságáról, arról, hogy nem csillog, nem szereti a csillogást, nem szereti a rendetlenséget, az akrilról beszél most, s kérdem, milyen anyag az akril, s akkor mondja: nem természetes, hanem műanyag. Ezzel az anyaggal lehet csak megfesteni azokat a képeket, amelyeket két napra rá Grand Cafés beszélgetésünkre, mutatott műtermében.
Dávid hozta a kamerát, s vette fel a Kafka-történet részleteit, a diókoponyával kiugró agyonvert démoni lényeket, a legújabb munkát a sokrészletű Sinkó Ervin hommage-t, s ők beszéltek, én pedig néztem a képeket. Megdöbbenve.
Mi ez? Valami vad, ős-deviancia? Valami könyörtelen démoni kalligráfia? Progresszív kód a háború állandó veszedelméről? Mindegyik és egyik sem.  
     Ahogy néztem őt, az ősz-létraembert, a képeit, a verseskönyvét, hirtelen mi egybetapadt különvált. Hirtelen mi elválaszthatatlan volt, most megrepedt, s láttam bennük, hogy e sok szörnyűség nem más, mint valamiféle embrionális emlékezet.
     A fejlődés pontjai, a születés előtti sötét üreg, a sejtek rárakódása a halhatatlan lélekre, az odún való kínkeserves kimászás, körömmel és foggal kapaszkodni anyánk ereibe, a kinti világ rettenetének előre megsejtése, a születés belső szemszögének kétes öröme. A lélek testté, anyaggá válásának kudarccal végződő közjátéka a Teremtés végtelen idejében. Ő itt van. Ezt festi. Még meg sem született.
     Ki az közülünk, aki ne emlékezne egy mély meditáció valamely küszöbén a szülőcsatorna rettenetére? Ki az, aki titokban minden ébredés által ne emlékezne az evilágra kászálódás nehézkes mozdulataira?
     Maurits embernek, küzdő és szenvedő lénynek mutatja a lélekre halmozott sejthalmazt is. Mert az, mert ember, mert élőlény, mert élet. Ezért tragédia, ha vakvilágban bolygó polgárok vezetői gyereklányoknak engedélyezik az abortuszt, sőt szinte buzdítják őket rá, a pontos és nyílt felvilágosítás helyett, az előrelátás helyett, a védekezés helyett, csak újabb kudarcba torkolló, erkölcsileg elég visszás életeket képező helyzetek sorát teremtenek. Hiszen életet elvenni élőnek nem csak, hogy nem szabad, hogy nem lehet, hanem a legnagyobb bűn. Az élet szent.
Maurits még ezt a bűnt is megfesti.
     Rosszabb kedvemben úgy gondolom, képeivel a Parlament falait kéne díszíteni. Pirosas, plüss foteles termeibe kitenni, hogy lám: meg sem született, már meghalt. Lám: a háború, mindig ott hever a béke ágyában, arra várva, hogy a béke csöndesen elszenderedjék.
     Kifelé jövet még hosszan beszélünk, s a folyosó végén – mi már a lépcsőházban, ő még a folyosón: — bezárja a rácsot. Azt mondják, ez megvéd, mondja, megvéd a tolvajoktól. És nézem az arcát, ahogy a rács, mint vaslétra, magasba emeli. Ahogy éppen olyanná válik egyetlen tovatűnő pillanatra, mint képei.
     Nagy művész. Igen, az. Beért, s visszaért a Telepre, a gyermekkor homályos szürkületébe. Kevesen képesek ennek a tizedére is, s mégis ők is mily nagyok lehetnek. Ó az emberi nagyság! Erre gondolok, meg arra, hogy lám, Maurits, kinek – mint mondotta — neve Moriként hangzik franciául, s én már mondani nem mertem, hogy nekem erről nevének jelentése jut eszembe, ami pedig nem más, mint vad láp, veszedelmes ingovány, zajos élettel sűrűn teleszórt — emberre végzetes — mocsár, s végül a latin áthallás: a halál.
     És mosolyogtam, ahogy a térre kiléptünk barátommal, ahogy a Kárász utcán polgárok és szépleányok között ballagtunk, mert én már tudtam, Mauritsot nem védte meg a rács a tolvajoktól.
     Két ügyes tolvaj, most itt sétál a napsütésben, viszi a tudást, a látás egy különleges üvegcséjét, titkos laboratóriumából megszöktettük ezt a pár kortyot, ezt az erős balzsamot a képek világában szerzett sebeinkre. Bizonnyal ő akarta így, különben nem is sikerülhetett volna, s én meg azt mondom, azt a tudást, amit mi kiloptunk, az: aki olvassa könyvét, aki nézi képeit, aki komolyan róla beszél, ne tétovázzon, ne féljen: lopja tovább.