Valóban megtörtént: két héten keresztül öt operaprodukciót és egy operai díjkiosztó gálát láthattak a szegediek a Szegedi Nemzeti Színházban. A nagyvilág négy nagyvárosának operája képviseltette magát: Dicapo Opera (New York, USA), Balti Opera (Gdansk, Lengyelország), Opéra de Rennes (Rennes, Franciaország), Theater Bremen (Bréma, Németország), s ötödikként a vendéglátó, befogadó színház, a Szegedi Nemzeti Színház operatagozata. Szeged két hét alatt az ismeretterjesztő, a várost és a színházat bemutató filmösszeállításokkal és a teljes operaelőadásokkal, azok ismétlésével együtt legalább egy tucatszor szerepelt a Mezzo Televízió adásaiban. A Magyar Televízió segítségével a Mezzo Televízió 39 országban sugározta a Szegeden megrendezett fesztivál és operaverseny eseményeit november 3-17-ig. Kétség nem fér hozzá, a város fénybe került, a Mezzo állandó nézői 39 különböző országban megjegyezhették, ha akarták, városunk nevét, rácsodálkozhattak a világ másik szegletéből is, hogy egy kis ország vidéki városában ilyen gyönyörű kis „operaház” rejtőzködik, ilyen markáns zenei élet virágzik, ilyen szimfonikus zenekar működik, amely kapásból három különböző stílusú opera korrekt zenei kiszolgálását abszolválja pár nap leforgása alatt. Mert Szeged nem csupán a színház falait nyújtotta a döntő eseményeihez…

            A vállalkozás célkitűzéseit az operaverseny döntőjére kiadott programfüzetből idézem: „A verseny a komplex előadói teljesítményt díjazza. Ezen a versenyen nem feltétlenül a legkülönlegesebb hangi adottságokkal rendelkező, legjobb énektudású fiatal nyer, hanem az a tehetséges előadó, aki a legmagasabb színvonalon képes ötvözni a műfaj komplex szakmai kívánalmait, így az operaéneklést, a színpadi mozgást és a színészi alakítást.”

            A versenyzők komplex művészi tehetségét a zsűri nyilvánvalóan csak élő operaelőadáson mérheti le, ezért az Armel-Mezzo vállalkozás a résztvevő öt operaházban friss produkciókat hozott létre, amelyek versenyszerepeiben indulhattak a kiválasztottak, mind a húszan. A végleges szereposztást a fesztivál programjára kerülő öt mű rendezője — Alföldi Róbert, Balázs Zoltán, Julia Haebler, Michael Sturm és Telihay Péter — alakította ki. Tehát az öt rendező „típusokat” keresett a szerepekre, olyanokat, akikkel saját művészi elképzeléseit remélhetően a lehető legszínvonalasabban tudja megvalósítani. A középdöntőn résztvevő zenei szakemberek, a versenyprodukciók leendő karmesterei, nem tudni milyen súllyal vehettek részt a végső szereplőválogatásban…

            A versenykiírás és a létrehozott operaelőadások mindenesetre a rendezői választásra teszik a hangsúlyt, ennek következtében a kiválasztott fiatal énekes esélyét nagyban befolyásolta az a tény, milyen művészi fajsúlyú rendező tartott igényt rá, művészi habitusát, hangfaját melyik szerepre tartotta alkalmasnak.

             Az első versenyelőadást 2008. november 3-án a fesztiválnak otthont adó Szegedi Nemzeti Színházban rendezték. Francesco Cilea Adriana Lecouvreur c. operájában négy versenyző mutatkozott be: Kristin Sampson (USA) Adriana, Adam Diegel (USA) Maurizio, Bódi Marianna (Magyarország) Bouillon hercegnő és Timothy John Sarris (USA) Michonnet szerepét énekelte. A Szegedi Nemzeti Színház vezető operaénekesei, Vajda Júlia, Szonda Éva, Cseh Antal, Kóbor Tamás, Lőrincz Zoltán, Hajdu András szólaltatták meg a kisebb szerepeket. A Szegedi Szimfonikusokat Philippe de Chalendar dirigálta, közreműködött a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara.

            A rendező, a hamburgi születésű Michael Sturm a neves Götz Friedrich tanítványa volt, s a mester operai „rendezőszínház” koncepciója szemmel láthatóan meghatározta ízlését. Azok, akik évek óta követik a nemzetközi „opera-trendit”, nem lepődtek meg Sturm döntésén, hogy nem vette figyelembe a szerző elképzeléseit, az opera librettójában meghatározott kort, a 18. századot s a cselekmény helyszínét, a Comédie Française előcsarnokát, a hercegi kitartott színésznő Duclos magánpalotáját, Bouillon hercegnő elegáns báltermét stb.

            Sturm az évek óta divatos, egyetlen meghatározó színpadi térben gondolkodott. A darab színházi vonatkozásait megragadva, színházi öltözőtükrök elé parancsolja a darab összes szereplőjét, innen állítja fel őket, lépteti fel őket a „magas művészetet” jelképező négyzetméternyi mini dobogóra, időnként pedig az öltözőtükrök sorát rendezteti átlósan, párhuzamba állítva, vagy u alakban…, kvázi a jelenetváltásokat érzékeltetve. Sturm rendezői koncepciójában (műsorfüzet) olvasható, hogy megítélése szerint a szövevényes darab „cselekménye szinte követhetetlen és a mai publikum számára érdektelen”. Ezért úgy döntött, a darabot „egy saját történet” kiindulópontjává teszi. A színházi ember „saját történetet” próbál tehát kreálni, szereplői mindannyian színészek, sajátos magatartásformákat vesznek fel, áhítattal figyelik egymást, irigykednek, vetélkednek, szerelmeskednek. Akad közöttük egy, az összeomlás szélén tántorgó alkoholista művésznő, aki időnként Bouillon hercegnő szerepét mímeli fél lábon bicegve, keresve körömcipője párját. Csakhogy a darabot átformáló rendező nem elég jó „író”, az ő története a nézők számára alig követhető. A kivetített magyar szöveg, amely nem úgy adja a szereplők szájába a szöveget, hogy meg is nevezi a színpadon éneklőt, nehezen értelmezhető, nem adekvát a látvánnyal, mert herceg, abbé, marsall ugyanúgy öltözőtükrétől indul s az elé ül vissza, a színpad elrendezése se sokat változik, miközben titkos légyottokról, levelekről stb., bálokról, politikai karrierről ejtenek szót, egészen pontosan dalolnak…          

             Cilea operáját 1902-ben mutatták be. A szerzőt szokás a Mascagni-, Leoncavallo-féle verista vonulathoz sorolni a kortárs Catalanival és Giordanóval egyetemben. A verismo, azaz a valóság ábrázolása az igazságkeresés, a realista operaszínpadi ábrázolás skatulyájába nehéz lenne belegyömöszölni Cilea operáját, legfeljebb a színházi világ és az arisztokrácia közötti mély társadalmi szakadék ábrázolásában érhető utol ez az áramlat. Az opera erőssége nem is ez, hanem az egész darabot átszövő líraiság, az a finoman áradó zeneiség, amellyel a hősnőt, a saját korában ünnepelt drámai színésznőt, Adriana Lecouvreurt ábrázolja, aki fiatalon, 1730-ban halt meg. Szerelme, Maurizio (Adam Diegel versenyszerepe) Szász Móric fejedelemmel azonosítható, Bouillon hercegnő pedig az a magas rangú francia arisztokrata hölgy, aki a fejedelem diplomáciai küldetését támogatja a francia udvarnál. Mauriziót Adriánához az új nagy szerelem és a művészet iránti csodálat, a hercegnőhöz a diplomáciai érdek fűzi. Sem a szívének sem az eszének nem mondhat nemet, sőt kényszerhelyzetben érzelmi árulásokra is képes. Sturm színpadi adaptációjából vajmi kevés derül ki abból a bonyolult viszonyrendszerből, ami az eredeti történetben benne foglaltatik, sem abból a feszültségből, ami a lelkileg előkelő művésznő, Adriana, és a született előkelő hölgy, a hercegnő között lappang, majd felszínre tör. Az amerikai Kristin Sampson őszinte átéléssel énekli az opera első áriáját, amely Adriana bemutatkozó zenei névjegye: „Io son l’umile ancella del Genio creator”. A középtermetű, nőiesen telt fiatal énekesnő, ha kell, valóban „a művészet, a teremtő emberi szellem alázatos szolgája”, aki tehetségében szépül, hódít, s akinek a megaláztatás pillanatában a művészet ad emberi tartást. Amennyiben Sturm színház a színházban koncepcióját, folyton ismétlődő rendezői manírjait egy idő után mégis kikapcsolja a néző, az a zene színes szövetű lírai áradásának és a szerelmesek, Kristin Sampson és Adam Diegel átélt, szenvedélyes kettősének köszönhető. Diegel tenorja olaszosan hajlékony, tiszta, fényes magasságokkal bír, a második esten még felszabadultabban, még meggyőzőbben énekli Maurizio szerepét. A magyar versenyző, Bódi Marianna ideális megformálója lenne Bouillon hercegnőnek, jobban mondva lett volna, ha a rendezői önkény nem láttatja a második felvonásban dühöngő alkoholistának. Szépen énekelt nemes vonalú áriájának ellentmondott magára erőltetett színpadi viselkedése, mozgása. A féltékenységében szenvedő nőből még így is megsejtetett valamit. Csak hát mi is a tétje így ennek a belterjes színházi összecsapásnak, ha Sturm felfogása szerint mind a hárman egy társulat tagjai és szerepeket játszanak, amihez a siker, a bukás, a szerelem, féltékenység, rivalizálás egyaránt hozzátartozik. Kristin Sampsonnak igen nehéz dolga volt, de Adriana szerepében sikerrel túllépett eme „öltöző romantikán”. A híres Phaedra-monológ drámai énekbeszédét borzongató hitelességgel indítja, deklamációja a lehető legtermészetesebb módon csap át fenséges áriába. Tolmácsolásában a színésznő alakja felmagasztosul, emberi tartása megsemmisíti gőgös riválisát. A produkció negyedik versenyszereplőjéről, a Michonnet-t megformáló Timothy John Sarrisról (USA) nincs sok mondanivalóm, rokonszenves játéka nem túl átütő, baritonja kissé jellegtelen, hangereje kevés az operához. Nálunk Szegeden csak jobb baritonokat láthatunk, hallhatunk.

            Az opera jelmeztervezője Gyarmathy Ágnes, tökéletesen érzi azt a finom „lebegést”, amely a zenéből árad, s a rendezés erőszakoltsága ellenére az ő jelmezei képesek a múltat, az 1700-as évek francia viseletét a mába közvetíteni. A legszebb ruhákat Adrianának, Kristin Samsonnak tervezte, aki úgy lett „színésznős”, hogy szerény és extravagáns is egyszerre az öltözéke, a halálthozó ibolyák már az első felvonás barokkos jelmezén megjelennek, a széles, merev szoknyatetőn viruló ibolyamező, a ruha szerves alkotórészeként jellemzi viselőjét, szimbolizálja Adriana sorsát.