Képzeljék, minden fotón, amit a neten találok róla, cigarettával látható. Láncdohányosnak képzelem, mint volt Petri — szakálluk is hasonló formát mutat. Vizslatom arcvonásait. Szemüvegemet, ha valami nagyon leköti a figyelmem, kissé lejjebb húzom orrnyergemen, mondják az engem ismerők — most is így lovagolom meg a netképeket. Kutatom tekintetét, elmélázok ráncain. Tanulmányozom.
     Akárcsak verseit. Lehet orron szemüveget tologatni, hümmögni, hogy hmm, igen, ez valami. Mert Hodjak versei ilyenek — hümmögtetnek. Mert olyan jól általánosak. Otthonosak. Nekem, nekünk. Bárki magára húzhatja őket, beléjük burkolózhat – rögvest magáénak érzi. Mint a Bolhapiacot. Azt akár az Ecseriről is írhatta volna, hiszen ott is van minden a tollpihétől a repülőig. Vannak „egzotikus üvegek, a szélben zörrenők, / könyvek, halászhálók, ikonok, / gránátszilánkok, egyenruhák”. S ha jól keresünk, még emigránsokra is rálelhetünk. Vagy bukott angyalokra.
Az öcsém egyik barátja szerint a madaraknak gonosz a tekintetük. Osztom a véleményét. Legalábbis bizonyos madarak esetében. A galambokat például nem kedvelem – erről egyértelműen Süskind regénye tehet. Ám Hodjak madaras verseivel másként vagyok. Mert hogyan is ne lehetne kedveli ezeket a verseket, amikor ilyen sorokat találunk bennük: „a menny erkélyajtaja akadozik” (Galambos vers) „egy néma perc erejéig / nyissák ki kérem / gondolatban / a világ összes / kalitkáját” (Coco siratása).
     Már ha kedveljük az iróniát. Bevallom, én betegesen.
     Kedves olvasók, egy biztos: nem tudjuk értékelni angyalainkat. Kezdeni sem tudunk velük mit, akár vannak, akár élettelenül zuhannak be a reggelünkbe. Szárnytalanul, szegetten. Nem ütve minket agyon…szerencsénkre. „És aztán?” — kérdezi Hodjak. Na, ez az — szemüveg az orrnyergen, ajakharapdálás is kapcsolódik, egyre jobban belemelegszem az olvasásba. Pedig Villon még csak most jön. S a mennybe érkezik. Igaz, a személyzeti ajtón, a hátsó lépcsőn, s aztán kérdőíveket töltöget – de, kardvirággal! Fura hely ez a menny — kétemeletes újbarokk felhőkben van lakásuk a bekerülőknek, igaz, ám az isteni teleszkóp emberi jobbszemekkel üzemel. Imádom.
     Hodjakkal mozizni is lehet. Olvasom az autóútat, mintha egy forgatókönyvet. Akárha Bergman. „mintha már jártam volna itt, de fogalmam sincs, / mikor. a képek, úgy látom, ugyanazok” — minden most történik, a gyerekek először mennek iskolába, fektetik a csöveket, a rendőr most is a falat támasztja, a csapos felesége ugyanazt a cikket olvassa. Dezsavű az ikszediken. Csak az a kedélyesség ne volna, amivel nem lehet mit kezdeni, ugye. Jön a hümmögés, a szemüveghúzás.
     Hodjak furcsán ír. Furcsán élvezetesen. Olyan, mint a grapefruit. Van benne valami kicsit kellemetlen fanyarság. Mégis kívánjuk. Magunknak.
     Tudják, szerencsés vagyok: megadatott, hogy kezembe vegyem, lapozzam, szagoljam, érezzem Hodjak német nyelvű köteteit, értsem szavait. S az is, hogy igazán jó fordításban olvashassam.
Akárcsak Önök, Halmosi Sándornak köszönhetően.
     Keressék meg olvasó-szemüvegeiket, kedvenc helyüket a szobában, ismerjék meg Hodjakot, s hümmögjenek jólesően.