2008. október 18-án házi ünnepség keretében újraavattuk Bánvölgyi László régi-új alkotását, a Bicikliző Einstein címet viselő, a bicikliző Einsteint ábrázoló szobrot. Új bronzszoborról van szó, amely ugyanakkor régi is egyben, hiszen 14 évig állt itt az akadémiai székház udvarán poliésztergyantából kiöntve, félig-meddig elzárva a nyilvánosságtól, ám ennek ellenére sokak által ismerten, megcsodáltan. A valódiság látszatát nyújtotta, hiszen a megtévesztésig hűen színezett bronzpatina fedte. Csak üdvözölni lehet azt a gesztust, hogy a tudomány házában, az igazság, a valóság kutatásának szellemi központjában nincs tartósan helye a látszat-megoldásoknak.   
     Bár hordozóanyaga nem volt örök, e különös szoborkompozíció értékei mégis utat törtek, hatottak a közönségre. Megszerettük ezt a kócos jelenségként ható biciklis figurát, már-már Szeged egyik jelvényévé vált. Az is bizonyos, hogy érzékelhető népszerűségre tett szert az évek során. Méltó fejlemény tehát, hogy most végre a jó műveket megillető, időt álló nemes anyagban látjuk viszont, régi helyén. Illő tiszteletadás ez a műnek és a szoborban ábrázolt zseninek egyaránt — köszönet a szoborállítóknak, a megvalósítást anyagilag is támogatóknak.
     Nem jellemző manapság, hogy megkedvelnek egy köztéri szobrot az emberek. Jelen esetben ráadásul semmi hízelkedő nincs benne, témája sem mondható közhelyesnek, mentes az olcsó, szépségkultuszt mímelő hatásoktól is. Másról van szó tehát: hozzáértő és laikus egyaránt ráérzett arra, hogy ez a mű alkotója jókedvében született. Nem megrendelésre, nem emlékműnek, következésképpen szabad akaratból, szárnyaló fantáziából, mindenféle tekintély-szabta kötöttség nélkül. Az alkotó, Bánvölgyi László régóta magában hordozta  a szobor ötletét, hiszen  fiatal éveiben legalább olyan mértékben érdekelte a csillagászat, mint a szobrászat. Alighanem ez a rajongással párosult intellektuális érdeklődés vezette el őt Einstein zsenijéhez, és nem éppen mindennapi személyiségének megformálásához. Egy valós esemény, egy  Kaliforniában készült fotó adta a bátorító erőt a bicikliző Einsteinről készített kompozícióhoz. Így született meg aztán ez a bohókás, mulatságos szobor.
Nemigen ismert a szobor története, azonban tanulságos, ezért röviden kitérek erre is. Jó húsz évvel ezelőtt, egy tízemeletes szegedi panelházban bérelt szűkös terű szárítóhelyiségben született a mű. Amolyan szükségműteremben. Itt sem felállítani, sem tárolni nem lehetett, így került ki rövid úton a nagyszülők kiskundorozsmai kiskertjébe, ahol több más, egészalakos figura, míves lányaktok, főiskolai tanulmánymunkák társaságában csodálkozhattak rá az arra járók. Gondolom, le is esett az álluk néhányszor a meghökkentően szokatlan látványtól, a kiskertben ugyanis szobrok „nőttek ki” a gondosan nyírt pázsit között a talajból. Érdekes látványt nyújtott ez a „kiskerti” szabadtéri szoborpark a bőven termő gyümölcsfák, méretes uborkák, terméstől roskadozó ribizlibokrok sűrűjében. Aztán pár év múlva méltóbb környezetbe került ez a szellemes ötletből született szobor — egyfelől nyilván jobb sors volt számára megírva, másfelől pedig meg az akadémia akkori vezetője megértette a különös alkotás üzenetét. Így került 1994-ben az akadémiai székház udvarába, így tették ki közszemlére, ennek révén ivódott be a köztudatba.
     Ettől fogva azonban megváltozott a szerepköre. A szerzői mű egyszerre a köztéri alkotás és az emlékmű egymásba fonódó szerepkörébe jutott, méltó környezetben, a szegedi tudományos élet tiszteletet parancsoló központjában.
     Jobbik énünk háboroghatna: micsoda tekintélyrombolás ez! A múlt század legismertebb géniusza, a modern világot működőképessé tevő elmélet megalkotója, a megismételhetetlen tudású zseni hirtelenjében csak úgy előkarikázik az udvar szegletéből? Tekintélytiszteleten szocializálódott énünk azt mondatja velünk, hogy sokkal inkább illő lett volna, ha magas talapzaton, illőbb pozitúrában  ábrázolja a szobrász. Így megformálva azonban nem illene ide, a nagy tekintélyű székház szűk udvarába, hanem közterületen lenne helye, a köz ámulatától körülvéve — valamely központinak számító téren. Ott állhatna a modern kor zsenijének elmélyülten gondolkodó alakja. Hasonlatosan a világ városainak, településeinek központi helyeit benépesítő uralkodók, államférfiak, politikusok emlékszobraihoz. Azám! De vajon mit keresne ebben a kiérdemesült társaságban Einstein? Végtére is a köztereket benépesítő államférfiak, uralkodók, politikusok ugyan mivel és mennyivel járultak hozzá az emberiség boldogulásához? Bizonyára tették a dolgukat, mit rájuk szabott a történelem, aztán vagy maradandó lett a tettük, avagy éppenséggel nem. Ámde miféle mércével mérhetők ők egyáltalán Einstein géniuszához? Ezt a kérdést nyitva hagyom, mert a lehetséges válaszok alighanem ebben a szoborban is megtalálhatók, ha kódolva is vannak.
     Tudniillik Bánvölgyi alkotásával nem adott direkt választ a felmerülő kérdésekre, jóllehet valamiféle választ, helyesebben választást nagyon is! Ez a választás pedig maga a kompozíció: a világ leg(el)ismertebb gondolkodó géniuszának alakját nem tiszteletet parancsoló talapzatra rakta, nem lóra ültette, ahogyan hadvezéreket, hódítókat, véres kezű uralkodókat szokás, hanem kerékpárra, a földkerekség milliárdjainak hasznos, egyszerű, közönséges járművére. Ezzel a primer olvasatú válasz kézenfekvő: a biciklire ültetett Einstein szobra a lángészt, a rendkívüli szellemi képességekkel megáldott zsenit hétköznapi emberi mivoltában mutatja meg. A második olvasatban adható válasz talán így volna megfogalmazható: nem kell sem piedesztál, sem egyéb attribútum ahhoz, hogy tisztelet és megőrző emlékezet illesse Einstein személyét és szellemi hagyatékát. Ez a tisztelet meghökkentő megjelenítésben is megilleti, mint általában a tudomány érdemes képviselőit. Végül, azon is érdemes talán elgondolkozni, hogy a kerékpár áll, miközben nyilván előre mozog, hiszen másképp borulna talapzatként szolgáló instrumentuma, maga Einstein is, sőt, a szobra is. Ez a viszonylagosság, ami más néven maga a viszonylagosság (relativitás elmélet?) benne foglaltatik tehát ebben a műben. Ott érezzük benne a valóság és a virtualitás kettősségét. Engedjünk nyugodtan az illúziónak, fogadjuk el a látványban rejlő „tudott” igazságot és adjuk át magunkat az illúzió elringató hamisságának! Immár a nemes anyag érvényesülni engedi a mintázás részleteit,  elcsodálkozhatunk a szoboralkotási bravúr megoldásaiban, a statikai problémák feloldásában.
     Engedjük el gondolatainkat abba az irányba is, hogy ennek a köztéri alkotásnak itt, ezen a helyen, nemes anyagban immár küldetése, új szerepköre is lett. Mert tudatában kell lennünk annak, hogy a hétköznapi emberek körében Einstein vált a legmagasabb fokú zsenialitás szinonimájává, arcképe egyike a legismertebbeknek a világon. 1999-ben Einsteint az „évszázad emberének” nevezte a Time magazin. Én úgy gondolom, itt, ezen a helyen a tudósokat megillető eszménykép sajátos alakváltozata ez a szoboremlék, a mindenkori tudós gondolkodás, a hétköznapitól elkülönülő magatartás, a kreativitás szinonimája.
     Elismerés, tisztelet illeti az alkotót, akinek ez a szobra mostantól maradandó anyagban kerül többi köztéri szobrának, domborművének társaságába. Két évtizedes szobrászi működésébe igényesen és invenciózusan formált köztéri szobrok egész sora fért bele: például Bordányban Szent István egész alakos szobra, a község megrázóan hatásos második világháborús emlékműve — és a társai Nagyéren, Zákányszéken. Ajkán Szent Borbála szobra, Szegeden Justítia alakja jelzi Bánvölgyi tehetségét. És azt jelzi az Einstein-szobor is. Jó szobor, mert sikeres szobrászi kísérlet gyümölcseként érlelődött, ért. Ez a kompozíció egyszeri és megismételhetetlen jelenség volt és marad az imént említett, imponálóan gazdag köztéri szobor-sorozatban (és az életműben). A  negyedszázados szobrászi tapasztalatokkal újraalkotott Einstein-szobor bronzban alakot öltve méltón illeszkedik Szeged köztéri szobrainak sorába.
     Legyünk büszkék rá!