Amikor a Spanyolnátha felkért, hogy szerkesszem meg Európa kulturális főhálósa projekt-sorozatának Szeged-tematikájú összeállítását, örömmel vállaltam. Viszont máris fölébredt bennem a kétely: miként lehet bemutatni egy város kultúráját? Egyáltalán: van-e egy városnak kultúrája? Sokak szerint nincs röghöz kötött művészet, csak művészet van, a hely nem meghatározó tényező. Mások szerint nagyon is az: inspiráló vagy éppen visszahúzó.
     Miközben jelen blokk összeállt, arra jutottam, hogy egy város kultúrája egyrészt egyfajta általános körüljárás, kvázi a kulturális életről készített pillanatfelvételek sorozata által, másrészt elsősorban a jelenleg is benne élő, másodsorban a valaha hosszabb ideig ott lakó alkotóművészek alkotásain keresztül mutatható be. Rengeteg jellemző szűrhető le abból, hány tehetséget, miféle értéke(ke)t képes létrehozni, és még több, hányat tud megtartani egy-egy város. Ezen utóbbi téren Szeged nem áll valami fényesen — hasonlóan a legtöbb vidéki városhoz. Tehát vagy az a helyzet (amiben amúgy nem hiszek), hogy Magyarországon a vidék valóban kulturálatlan és (kulturális szempontból) élhetetlen, tehát tényleg kizárólagosan a fővárosban élhető a nagy, tartalmas Élet, vagy valami másról van szó, ami nem tudom, mi a pitli lehet, de bizonnyal nem is fogom már megtudni ebben az életben...
     Ugyanakkor azt hiszem, léteznek (mondjuk) hangulatok, amelyek beáramlanak alkotásokba (legyenek azok irodalmiak, képzőművészetiek avagy másfélék), és ezen hangulatok forrása adott esetben lehet (akár) egy táj vagy egy város. Ettől az alkotás ugyan nem válik a táj vagy a város kultúrájának elidegeníthetetlen, szerves részévé, de tagadhatatlanul közük van egymáshoz.
     Ezt az alapvetést, ilyen elképzeléseket, efféle támpontokat igyekeztem több-kevesebb sikerrel átültetni a gyakorlatba, mondhatnám akár azt is: ezek voltak a szerkesztés szempontjai. Teljes, átfogó képet mégsem tudok adni. Köti a kezem számos tényező, köztük például az első közlés elve. A Spanyolnátha nem közöl olyan alkotást, amely máshol már látható, olvasható, elérhető. És ez csak egy a számos koncepciót, szerkezetet (egyebeket) befolyásoló faktor között. Egy másik ilyet magamnak köszönhetek, a saját csapdámat kerülgethetem: a kifundált lapszerkezetet. Bár ez többnyire egyértelműen feltölthető, azaz a befutott anyagok könnyedén szelektálhatóak, néha mégis akad egy-egy írás, amely természeténél fogva több helyre kívánkozik. Itt van például Weiner Sennyey Tibi kiváló esszéje Maurits Ferencről: a Kép vagy a Szó rovat profiljába éppúgy illik, ahogyan a Kult-térbe, hiszen a szerzőn és Mauritson kívül a harmadik (negyedik?) főszereplője a Grand Café. Hogy mégis a Szó című fejezetbe került, arra sok magyarázat lehet. Tény, hogy oda tettem... 
     Ha visszagondolok a szerkesztés első időszakára, azt kell mondanom, sokkal nagyobb anyag gyűlt egybe, mint amire számítottam. Ennek ellenére, ismétlem: képtelenség teljes panorámát mutatni. Csak töredékeket. Ezért kérek minden kedves Olvasót, ne úgy közelítsen ehhez az összeállításhoz, mint egy Szegedről készített pontos, részletes felvételhez, inkább úgy, mint egy olyan fényképhez, amely az előhívás során itt-ott megsérült, egy-egy részletét nem bírtam előhívni, más részletei túl homályosak, alig kivehetőek. Úgy is fogalmazhatnék: a Spanyolnátha Szeged-száma nem breviárium, nem lexikon, nem enciklopédia, csak egy Szeged-töredék — salvo errore et omissione, magyarán a tévedések és kihagyások lehetőségével készült.