Egyfajta kedvcsináló városismertető megírására kért meg a szerkesztőség. Kedvet leginkább a napfény kelt bennünk, így hát mindjárt helyben volnánk, ha a „napfény városáról” szólnék. Úgy emlékszem, ez a leggyakoribb jelző, amivel Szegedet illetik. Talán nem véletlenül, hiszen a déli végekre települt város éghajlati értelemben már inkább a Földközi-tenger medencéjének peremvidékéhez tartozik. Süt is itt a nap márciustól októberig elégszer, gyakran katlanná forrósítva föl a város levegőjét.
     A másik jelzőt szívesebben népszerűsítem, ha nem is közismert: „a szobrok városa”! Nekem ez a kedvesebb, mert a város olyan jellegzetes karakterére utal, amit nem a település földrajzi adottságai termettek, hanem a városlakók kulturáltsága, tehetőssége, ízlése formált a mai napig. Emlegetik Szegedet „palotás városként” is, Móra Ferencet jegyzi az emlékezet keresztapaként. Gondoltam, ha nekem Szegedhez kell kedvet keltenem, akkor inkább a város vizuális arculatát meghatározó elegáns palotáiról, meg az utcákon, tereken számos helyen előbukkanó pompás szobrairól szólnék. Míg az éghajlati tényezők adottságok, addig az épített város, az itt élt szegediek műve: palotástól, szobrostól. Vagyis hát az itt élt nemzedékek kulturáltságán, tehetősségén múlott minden, ami mára ezekből ránk maradt.  

Stefánia palotasora
Kezdjük előbb a város palotáival. Ugorjunk vissza időben a múlt század harmincas évtizedéig, amikor még teljes pompájában voltak láthatók az újjáépített város palotasorai. Lelki szemeim előtt Mórát látom leballagni a múzeum széles lépcsőjéről, majd megállni a közeli hídfeljáró tájékán. Látom, amint Móra igazgató úr tekintetét lassan, megfontoltan végighordozza a Stefánia szépséges homlokzatú, még környezeti ártalmaktól, portól, madárguanótól nem pusztuló palotasorán, majd szeme megpihen a színház kissé elődomborodó, gazdagon tagolt, szobordíszes épületén. Alig észrevehetően bólint, majd megemeli kissé fejét, hogy jobban lásson, mert résnyire még odalátszik a szépséges szecessziós Deutsch-palota mázas kerámia-díszeivel. Aztán halkan csettint is egyet, mivel a déli verőfényben felragyog a Kass Szálló párizsiasan nagyvonalú és elegáns épülettömbje, méltóképpen megkoronázva a pompázatos látványt. Szemét most egy kicsit erőltetnie kell, mert a Stefánia fáinak lombkoronája közt csak itt-ott villan elő a Felső-Kereskedelmi Iskola gyönyörű díszekkel ékesített teteje, párkányzata. Ide fehérlik viszont Erzsébet királyné szépséges márványszobra, tőle távolabb pedig Dankó Pista hegedül márványhangszerén…