Leesett az első hó, ráadásul elég korán: szeptember végét írtunk még csupán. A gvárdián egy reggel a segítőtestvért küldte el értem, azzal az üzenettel, hogy menjek tüstént a kolostorba, de ne feledkezzek meg előtte szalonnát, kenyeret és egy flaska bort magamhoz venni, s egy jó meleg subát is terítsek a vállamra, amin akár hálhatok is, ha úgy alakulnak a dolgok. Hogy vajon miféle dolgok alakulnak majd így vagy úgy, arról nem esett szó. Mindenesetre úgy tettem, amint a gvárdián megüzente.
     Gyulai Mátyás maga fogadott a rendház¹ kapujában. Néhány szóval elmondta, hogy Móra pusztára kell elkísérnem az emberi nyavalyák gyógyításában igen nagy jártasságot mutató Széplaki Demeter gyóntató atyát, mivel az ott lakó kunok közt különös, halálosnak tetsző betegség ütötte fel a fejét, ezért papot kérnek, mert nem szeretnének utolsó kenet és bűnbocsánat nélkül meghalni. Végszóra maga Demeter atya is megérkezett, morgott nekem valamit, ami lehetett köszönés éppúgy, mint elfojtott böffentés — gondolkozni azon, hogy igazából mi volt és mire véljem, netán válaszolni is rá valamit nem maradt időm, mert a barát nem sok ügyet vetett rám, hanem hosszú léptekkel elindult, olyan elképesztő lendülettel, hogy úgy loholtam utána, akár kölyökkutya az anyja nyomában. Arra is alig tudtam időt szakítani, hogy sietős búcsút vegyek a gvárdián atyától.
     Utunk célja, Móra puszta abban az időben már több mint száz esztendeje azon kun puszták közé tartozott — csakúgy, mint Dorozsma, Majsa, Ötömös, Kisüllés, Szentmihály, Móricgáttya, Tajó, Bodoglár, Gombochomoka, s még néhány hasonló hely –, amelyeken a szegedi polgárok legeltethették az állataikat. Állítólag még a nagy Hunyadi Mátyás királyunk engedte meg ezt a szegedieknek, de hogy ez igaz-e, vagy csak a szegediek nagyotmondó természetéből fakadó, nagyralátó, de alapjában hamis állítás, azt én nem tudom megmondani. Az viszont bizonyos, hogy ezek mind olyan kun puszták voltak, mint Hideg Ferenc gyerekkorának színtere, Dorozsma: amolyan faluszerű település teli rideg, barátságtalan, komor kunokkal és rengeteg, szakadatlan mozgásban lévő jószággal a széles, átláthatatlan, végtelennek tetsző határban. Akkoriban vagy kétszáz városbéli gazda csordái legeltek ezeken a kun területeken, közöttük Mercator István szarvasmarhái. — Egyedül Móra pusztán egy tucat gazda szállásán vigyázták, gondozták szegedi illetőségű polgárok jószágait.
     Demeter atya és én kegyetlen hidegben loholtuk végig az utat Móráig, szinte meg sem állva. Az atya, aki csinos ládikákban számtalan gyógynövényt hozott magával a kolostor gazdag kertjéből, hosszabb utakat is megtett már az apostolok lován nyargalva, szívós, inas teste jól tűrte a fáradtságot, nélkülözésekhez szokott szervezete akár több napon keresztül is bírta a megpróbáltatásokat, s nem igényelt sem pihenőt, sem ételt, sem italt. Én bezzeg! — Bizony, összehasonlíthatatlanul törődöttebb voltam nála, mikor megérkeztünk a célunkhoz, ahol a kunok már türelmetlenül vártak bennünket.
     Tüstént láthattuk, hogy valóban különös betegség döntötte le a lábukról a móraiak jelentékeny hányadát. Odafelé menet tartottam tőle, hogy pestissel találkozunk, de, Istennek hála, nem az volt, és nem is lepra, nem is vérhas. Hogy valójában mi lehetett, azt még Demeter atya sem tudta megmondani, hiába vizsgálta meg hosszasan, igen alaposan a betegeket. Aki megkapta a kórságot, hamarosan felfúvódott, sűrű vért köpött, testét fekélyek lepték el, s három napon belül kínok közt fetrengve meghalt. Az atya legelőször az Úrnak és a halhatatlan lelkeknek szolgált: feladta az utolsó keneteket és misét mondott az elhunytakért. Mikor ezzel végzett, fáradhatatlanul a másik, a még életben lévők számára nagy szolgálatot jelentő munkához fogott: a magával hozott, a kolostor kertjében, saját felügyelete alatt termelt, betakarított és kikészített gyógynövényekből főzeteket készített, utána egy bögrével megivott az egyik sötét színű, sűrű löttyből, aztán egy bögrényit belém diktált ugyanabból ellentmondást nem tűrve, majd megitatta azokat a kunokat is, akiken még nem jelentkeztek a kórság tünetei, végül nekilátott a betegek ápolásának. Engem is a szerencsétlenek mellé rendelt.
     Érkezésünkig kilencen haltak meg tíz nap alatt, s huszonegy-néhányan feküdtek betegen. Érkezésünk után az arányok, minden igyekezetünk ellenére, a legnagyobb sajnálatunkra hasonlóak maradtak.
     Napokig hajladoztam verítékben fürdő, nyögő-nyögdöső férfiak, káráló asszonyok és szipogó gyermekek magatehetetlen, szenvedő porhüvelyei fölött: itattam őket, ha vízért esedeztek, kenegettem fekélyeiket Demeter atya kenőcseivel, vigasztalást nyújtottam nekik, ahogy erőmből és tehetségemből tellett. Mindent megtettem, amit csak tehettem, ám ez, sajnos, nem volt túlságosan soknak nevezhető – sőt, inkább nagyon-nagyon kevésnek mondanám.
     Az egyik kunyhóban, ahol (egy tíz-tizenkét éves kisleányon kívül) az egész család ágynak esett — ha ágynak lehet nevezni azokat a szalmával tömött, rühös szarvasmarhabőröket, amin ezek az elhasznált, megkínzott emberek feküdtek – kiváltképpen sok dolgom akadt. Miközben én a betegeknek próbáltam segíteni, s nagy lelkiismeretesen törölgettem arcukról a verejtéket, vagy nedves ronggyal enyhítettem ajkuk cserepes szárazságát, addig a kislány folyton folyvást ezt az imát mormolta (ahogy később megtudtam, az anyja tanította neki):

   Hajnal Hajnal,
   Szép piros Hajnal,
   Kiben Mária elnyugszik,
   Világ tűle kezdetik,
   Pokol tűle töretik.
   Ablakomon Mária,
   Ajtómon szent neve,
   Gyűjj be, Szent Pétör, Szent Pál!
   Házamban van az oltár.
   Szent oltáron szent abrosz,
   Az alatt van
   Három őrzőangyal.
   Egyik őriz, másik vigyáz,
   Harmadik éjjeli álmomban
   Főserkent.
   Mönj el, Sátán, mönj el,
   Mert fejem van neköm:
   Fejem a názáreti Jézus,
   Aki mögfelel az én
   Szögény bűnös lelkömért.
   Ámen.
   
Különösnek véltem ezt az imádságot, ezért felhívtam rá Demeter atya figyelmét. Ő meghallgatta a kislány fohászát, s először a fejét csóválta, aztán huncutkás mosoly közepette brummantott egyet alfelével, végül felvilágosított, hogy ez egy sátánűző mondóka, amit valószínűleg valamelyik vajákos, ugyanakkor templomba is járó kun talált ki, felhasználva régi pogány ráolvasásokat és azokat az igaz keresztényi imádságokat, amiket a testvérek magyar nyelvű prédikációiban hallott. Nem túlzottan veszélyes az ilyen, tette még hozzá, az a lényeg, hogy Jézushoz és Máriához könyörögnek, nem pedig az ocsmány bálványaikhoz, mert igazán csak ez az, ami számít, még ha a tanult inkvizítor atyák ezt az egyszerű igazságot általában nem is értik meg, s ily módon nem is hajlandóak elismerni. Ahogy ezt elmondta, rám mosolygott, megdicsért a betegápolásban tanúsított buzgalmamért, s mielőtt kifordult a kunyhóból, esküszöm, hogy barátságosan rám kacsintott.
     Mintha valamiféle cinkosság alakult volna ki kettőnk között azon a napon, ami erősen megkönnyítette a helyzetemet. Már nem féltem annyira, mint kezdetben, sem a titokzatos betegségtől, sem az atya zordon ábrázatától. És lassan mintha az Úr megkönyörült volna rajtunk: némelyik betegünk felépült, s mind kevesebbeket támadott meg a nyavalya az egészségesen maradottak közül. Demeter atyát meg engem is elkerült a halálos kór, noha állandóan a betegek mellett szorgoskodtunk, amit talán a barát főzetének, talán Isten jóságának, talán mind a kettőnek köszönhettünk. Az atya egyik este elmagyarázta nekem, hogy ezek a gyilkos kórságok leginkább valamiféle testi érintkezés útján terjednek egyik emberről a másikra, nem pedig gonosz démonok és szellemek által, mint azt oly sokan megrögzötten hiszik. Hosszasan ecsetelte, hogy véleménye szerint a nyavalyássá váláskor maga a vér romlik meg az emberben, ezért üdvös és dicséretes dolog az érvágás, amit, lám, ő is gyakorta alkalmaz a mórai kunokon, hogy a rosszá változott vér elhagyhassa a testet. Én áhítattal hallgattam őt, mohón figyeltem szavára, s már nem fordítottam el a fejem, amikor éles késével sebet ejtett az emberek karján, hogy bő sugárban távozhasson a vörös vér dagadó ereikből, hiszen ez az elfolyó vér minden valószínűség szerint megromlott, haszontalan folyadék: egészen olyan, akár a méreg.
     Két hétig éltünk és küzdöttünk a halál ellen a Móra nevezetű pusztán. Két hétre volt szüksége Demeter atyának ahhoz, hogy legyőzze a betegség ocsmány pofájú démonát. Maga sem tudta, végül miként diadalmaskodott fölötte, de győzelme teljes volt és boldogságot, megnyugvást, bizakodást adó. Igaz, sajnálatos módon huszonöt halottat kellett eltemetnünk, de a többieket mind egy szálig megmentettük. Demeter atya szerényen azt mondta, imáink találtak meghallgatásra a végtelenül könyörületes Mindenhatónál, s ami történt, az ő kegyének, nem pedig a mi fáradozásainknak és gyógynövényfőzeteinknek köszönhető. Megejtő volt szerénysége, egyszersmind számomra kicsit kellemetlen is, hiszen ráébresztett arra: kis híján a kevélység és elbizakodottság rút vétkébe estem, ugyanis, mit tagadjam: büszkeség feszítette a keblemet.
     A mórai kunok szerfölött hálásak voltak nekünk, még átható mogorvaságukat is elfelejtették. Az atyával továbbra is tartózkodóak maradtak ugyan, de engem teljes mértékben elfogadtak, hiszen arcom formájáról, szemem állásáról, kiugró pofacsontomról, vékonyszálú és gyér szakállamról felismerték bennem a közülük valót. Hogy hálájukat kifejezzék, nem hagytak addig hazamenni bennünket, míg meg nem vendégeltek tisztességesen. Ennek érdekében ottlétünk utolsó reggelén egy gyönyörű tehenet hajtottak be valamelyik csordából, egy hibátlan, impozáns, pompás állatot. Szürke szőrén megcsillant a reggeli napsugár, nagy, barna szemeiből végtelen nyugalom és béke áradt; sehol semmi nyomát nem láttam rajta riadtságnak, szorongásnak vagy félelemnek. Isten csodálatos teremtményei a szarvasmarhák: nagyok, erősek, szépek. Játszva elhúzzák a nehéz vasekét, a megrakott szekeret; sűrű, nehéz tejet és megsütve zamatos, jóízű húst adnak, hogy a testünket tápláljuk; ruganyos, erős bőrt, amiből kiváló bocskor, zeke, tarisznya, nyereg, s ki tudná felsorolni, mi minden készíthető; szarvakat, melyek szemet gyönyörködtető faragványokká, lőporszarukká, ivótülkökké és számos egyéb hasznos tárggyá alakulnak át a hozzáértő mesterek keze munkája által. – Csodálatos állata Istennek a szarvasmarha, egyike a legcsodálatosabbaknak, s ami kevés gazdagsága megmaradt ennek a szegény Magyarországnak, az javarészt mind eme a kiváló jószágnak köszönhető.
     Elérzékenyülve figyeltem a dús, bár akkortájt éppen fagyos-havas legelőkről behajtott nagy hasú tehenet, s eltöltött Isten határtalan békéje, miközben néztem. Aztán az egyik kun odalépett hozzá, megvakarta az állat nyakát, majd olyan hirtelen, hogy követni sem tudtam mozdulatait, egy méretes taglóval éppen a homloka közepére sújtott, s a tehén a következő pillanatban már oldalán feküdt, széles orrlyukaiból vér szivárgott, hátsó lábaival még rúgott egyet-kettőt, de ez csak amolyan búcsúzás volt a világtól, mert mire a földre zuhant, a jól irányzott ütéstől már kimúlt végérvényesen. Lélektelen állat volt csupán, jól tudom, mégis megrendülten álltam teteménél, amit vendéglátóink elképzelhetetlen sebességgel nyúztak meg és daraboltak fel. Demeter atya jókedvűen követte tekintetével munkálkodásukat, és halkan megjegyezte, hogy Isten ez egyszer talán megbocsát, amiért olyan múlandó földi élvezet közeledte fokozott izgalommal tölti el, amilyen az evés. A szarvasmarha húsa kiváló, ecsetelte, ámbátor ő maga idejét sem tudja, mikor evett utoljára ebből a mennyei eledelből, annyit azonban elárulhat, hogy volt benne része néhányszor, sőt, egyszer már nyársra húzott ökörből is falatozott, igaz, elég régen, még gyerekkorában. Ennél többet aztán egyetlen szót sem szólt hangosan, arca egycsapásra elkomorult, s inkább félrevonult imádkozni, mert túlzásnak tartotta táplálkozás utáni vágyát és az erősen kívánt élvezetet, melyet a tehén húsától remélt.
     Én kevésbé voltam jámbor akkoriban, így az atya fejtegetései gyorsan elűzték a tehénhalál feletti gyászt a szívemből. Kíváncsiságom arra hajtott, hogy a kunok körül sündörögjek, bár állandóan a lábuk alatt voltam, semmi hasznomat nem vették. A tehén húsát az én lábatlankodásom ellenére mind az utolsó fontig megsütötték. Akár egy csapat akindzsi is teletömhette volna feneketlen bendőjét ennyi étellel. Nem is bírtunk ekkora mennyiséggel, jóllehet habzsolt mindenki becsülettel, s Demeter atyát is újra elkerülte a lelkiismeret-furdalás egy falásnyi időre – hogy e szűkre szabott idő lejártával újult erővel sanyargassa ismét. Amíg azonban vissza nem tért hozzá a lelkifurdalás kellemetlen kísértete, igen-igen jó kedvre derült, s még azt is elmesélte, hogy évekkel korábban hosszú hónapokat töltött a Szeged környéki mocsarakban, ahol a pákászoktól és mindenféle törvényen kívüli népektől rengeteg gyógymódot sajátított el, s megismert annyiféle gyógynövényt és gyógyító erejű főzetet, hogy felsorolni is sok volna. Zsírtól fénylett mindannyiunk ábrázata, a férfiak szakállán csöpögött a hús leve, a gyerekek tetőtől talpig ragacsosak voltak, a kutyák pedig nagy darab csontokon marakodtak. — Igazi lakoma volt ez, nem mindennapi mulatsága a gyomornak!
     Ám alighogy kipukkadásig telepakoltuk a hasunkat, Demeter atyában rögvest felébredt sokadszorra is a bűntudat, zengzeteset böfögött, azzal menten indulásra serkentette magát, és persze engem is, holott a fárasztó gyaloglás helyett olyan szívesen szundítottam volna egyet, míg feszülő pocakom le nem lappad. A móraiak búcsúzóul tekintélyes méretű húsokat csomagoltak nekünk tarisznyáinkba, s hátunkra batyut kötöttek, hogy a kolostorban élő valamennyi barát megízlelhesse hálájuk ízletes gyümölcsét. Mi ezzel a teherrel megpakolva, nyögve a jóllakottságtól és a vállunkra rakott súlytól, fújtatva-zihálva indultunk vissza Szeged városának irányába.