Kátó Sándor régi motoros a magyar és a szegedi színházi életben egyaránt. Az erdélyi színész, aki a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián végzett; a színész, aki a 80 huszár egyike, a Könyörtelen idők nyilas katonája, a Ménesgazda méneskari tisztjei közül egy, 1981-ben került a Szegedi Nemzeti Színházhoz, abban az esztendőben, amikor például Sándor János.

Spanyolnátha: Hogyan látod a mai magyar színházi életet, s benne a vidék színházát, színházait?
Kátó Sándor: Mintha nem volna benne koncepció…. De messzebbről kell kezdeni. A művészetek célja, mondjuk így, a lélek nemesítése — ez azonban a katarzis nélkül nem létezik. A mit-miért-hogyan hármas egységét be kell tartani. Tartalom és forma harmóniájára kellene törekedni, mert enélkül csak káosz és zűrzavar uralkodik. Érzelem nélküli művészet nincs! Ha nem csak az anyaországot, de az egész Kárpát-medencét tekintjük, akkor az anyanyelv megőrzése is cél egy színház számára. A színházról alkotott véleményem az, hogy valamilyen szándékot feltételez: a szándék a minden életkornak, minden embertípusnak megfelelő lelki és esztétikai kielégülés. Sztanyiszlavszkij azt vallotta, és én a magam részéről messzemenőkig egyetértek vele, hogy a színháznak nevelő hatása van, illetve kell, hogy legyen. Ha nincs, akkor nem színházról beszélünk, pusztán szórakoztató iparról — manapság erre egyre több példa akad. A mai magyar színjátszás kétpólusú: kommerszre és rétegszínházra oszlik. A kettő fényévekre áll egymástól. A fővárosban már a huszadik század első felében specializálódtak a színházak: adott egy Nemzeti Színház, ami egyfajta emblematikus teátrum, aztán ott vannak a polgári színházak a Vígszínháztól a Madáchon át a kabarékig. Az utóbbi évtizedekben még inkább polarizálódott és specializálódott a fővárosi paletta. Egy vidéki színház azonban nem tartozhat egyik pólushoz sem. Mégis tartozik! A repertoárokban nincs építkezés, nincs elgondolás. Egy vidéki színház járhat egy lépéssel a nézők ízlése előtt, de nem kilométerekkel, mert míg az első esetben formálja az ízlésvilágot, utóbbiban totálisan elszakad a befogadótól. Ha pedig nem beszél közös nyelvet az előadó és a befogadó, akkor nincs miről beszélni, akkor, értelemszerűen, dialógus helyett monológ van. A jó színház ismérve a jó darabválasztás, ami a közönség figyelembevétele nélkül lehetetlen. A másik ismérv a szereposztás: olyan darabot kell találni, ami megfelel a társulat habitusának, kvalitásainak. E két vezérelvről általában megfeledkeznek a színházi műsorcsinálók…
Spn: Van tehát egyfelől az igazi színház, ami egyfajta szubkultúra, rétegművészet, és van a kommersz. A kettő között nem lehet semmi?
KS: Lehetne, de nem jellemző. Mert, ahogyan említettem: nincs koncepció. Fiatal színész koromtól kezdve alig találkoztam igazi, átgondolt műsortervvel. Olyannal, ami nem öncélú, amely „szórakoztatva nevel”. Ami feleletet ad a három kérdésre: mit? miért? hogyan? Ez általános jelenség a magyar színházi világban. A magyar színjátszás magán viseli a bécsi jegyeit: az operettes beütéseket, kliséket, s ezektől nehezen szabadul. Ha viszont szabadul tőlük, hajlamos átesni a ló túloldalára — jelen esetben ezt nevezhetjük kísérleti színháznak…
Spn: Milyen színházra van hát szüksége egy nagyvárosnak a Kárpát-medencében, legyen az Kolozsvár, Temesvár, Marosvásárhely, Debrecen vagy éppen Szeged?
KS: Inkább úgy tenném föl a kérdést: meddig tudja egy színház megtartani a közönségét, és mikor idegeníti el? Közelítsünk az életkor irányából! A bábszínházak, gyerekszínházak még a helyükön vannak. Utána kezdődik a baj. Hogyan tudja megnyerni egy színház az egyetemistákat, a fiatalokat? Szegeden ez mindig kiemelt cél volt, de sosem valósult meg. Soha nem sikerült tömegével a közönség körébe vonni az egyetemistákat. Hogy irodalmi analógiával éljek, olyan ez a folyamat, mint mikor a gyerek olvasni kezd. Benedek Elek után Gárdonyit bújja, majd, mondjuk, Vernét. Ezután új korszak nyílhatna, fajsúlyosabb alkotásoknak kellene következniük, ám ezek többnyire elmaradnak. Jó példa a Világirodalom Remekei sorozat, amely a legtöbb középkoron túl járó értelmiségi család könyvespolcán megtalálható, ám nagyrészt felvágatlanul… Magyarán az ifjúsági kalandregények után a színvonalas szépirodalom kellene legyen a mindennapi olvasmány, de ez már csak egy kisebbség, egy törpe minoritás esetében történik így. Hasonló a helyzet a színházzal is: a báb- és gyerekszínház után a valódi színház kellene, hogy jöjjön, de a tapasztalat az, hogy az igényesebb munkákra már nincs érdeklődés. Sok esetben az érdeklődést felnőtt korban is egyedül a látvány ragadja meg: a musicalek oroszlánrésze a színpadtechnikára épít, mint a Miss Saigon vagy az Evita, ám a látvány mögött nincs semmi, se igazi történet, se valódi érzelem, se üzenet. Ehelyett ott van elsősorban a látvány, másodsorban a népszerű dallamok, amelyek elandalítanak. A musical- és operettzenének egyszerű a hatásmechanizmusa: kellemes a fülnek. Nem kell érte megküzdeni, nem kell értelmezni, elég dúdolni. Olyan, mint a reklámszlogen: ne keressünk benne igazságtartalmat, értelmet, csak ragadjon bele az emlékezetünkbe, bármilyen blődli is! Egy szó, mint száz: a vidéki színházak, beleértve a szegedit is, oroszlánrészt nem tudnak szintézist adni, holott az volna a feladatuk, mert nincs mellettük alternatíva, egyedül kell szolgálniuk mindenkit, mindenféle ízlést.
Spn: Elég sötét képet festesz…
KS: Van baj elég. Általános magyar jelenség például az, hogy a színészek nem alkotópartnerei a rendezőknek. Magyarországon, csúnya kifejezéssel élve, rendezőcentrikusság van. Az alkotói folyamatból a színészek ki lettek rekesztve, a rendezők, kevés kivételtől eltekintve, csak báboznak velük. A színész-rendezők a legjobbak: egy Tordy Géza, Balázsovics Lajos, Bujtor István vagy Lukáts Andor, akik kiváló színészek, nagyszerű rendezők és remek pedagógusok. Mert ez a legutóbbi is elengedhetetlenül fontos!
Spn: Miért nem alakul ki ez a szintézis, amiről beszéltél? Másképpen gondolkodnak a színházi emberek, mint te, vagy valami egyéb oka van?
KS: Nem tudom már, hogy gondolkodnak. Viszont aránytévesztésektől hemzsegnek a teátrumok. Köztük a szegedi színház is — legalábbis 2008 végéig feltétlenül. Bízzunk Bodolai Gézában, az új főrendezőben, s abban, hogy vele ez a tendencia megváltozik! A szegedi színház (csakúgy, ahogy a többi) egyik legnagyobb baja, hogy gyakorta, amikor klasszikusokat tűz műsorra, azokat alternatív eszközökkel viszi színre, amit egy vájtfülű közönség értékelhetne, de egy vidéki magyar színház közönsége összességében semmiképp. S mivel túl messzire távolodik az előadás a befogadótól, alakítani sem tud az ízlésén, csak kiábrándít. Nem sikerülhet mindig a közízlést szabni a színházra, muszáj a színházat is kicsit a közízléshez igazítani. Elgondolkodtató az is, hogy ma összehasonlíthatatlanul kevesebb kortárs magyar drámát mutatnak be, mint mondjuk a 30-as években, nem is beszélve a századelőről! A 60-as 70-es évek magyar darabjainak egy részét meg egyáltalán nem játsszák, pedig volna miért elővenni ezeket... A közönség szempontjából is, a színházéból is. De nem. Nem játsszák Szakonyi Károlyt, aki értett és nézett volt, ráadásul igényes és jó, de sorolhatnánk még a neveket.  Nagyon nagy baj még, hogy szétverték a társulatokat. Nincsenek igazi társulatok, nincs kiben gondolkodni. És innen már indul is a lavina…