Babitsot az egyetemtől kaptam. Egyik kedves professzoromtól. A professzor személyisége okozta, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem életem egyik Mihályával.

Egy fényes napon, letudva a vizsgákat, s nekibuzdulva a szabadságnak, barátokkal, ismerősökkel és életem másik Mihályávál nekiindultunk a nyárnak. Szekszárdra tartottunk. Ha Baranyát nem is, de Tolnát látni és bejárni, jó vörösbort inni, pincesoron sétálni, Babits után járni. Akkor már jól ismertek az OSZK-ban, ott bújtam a kézirattár Babits-fondjait, hiszen kedves tanárom bevezetett a Babits-kutatásba, s rám és egyik munkatársamra bízta a Babits-levelezés 1914-1916 közötti időszakát felölelő anyag sajtó alá rendezését. Nekem hivatalból kötelességem volt a Babits-túra, mondván, nem lehet Babits-kutató az, aki még nem volt Babits szülőhelyén, a többiek jófejségből jöttek.

Vonattal mentünk, s emlékszem, hogy megdobbant a szívem, amikor a szerelvény megállt Sárbogárdon. Nemcsak Parti Nagy Jolánja miatt, hanem azért is, mert a könyvtárbéli kutakodásaim nyomán már azt is tudtam, hogy Babtis édesanyja, Kelemen Auróra ezen az állomáson szállt rossz vonatra, amikor fiától jött egyszer hazafelé. Vagyis nem rosszra, javítana ki egyik barátom, hanem másra, s tartott így a hazafelé utazás szegény anyának két napig, kalandosan.

Direkt nem rohantam rögvest Babits-nézni, előbb a várost akartam látni. Szekszárd szép. Hangulata van, ódon. Dimbes-dombos, kedves. Ringatós. Jó volt sétálni a Garay-téren, látni a régi városnevet az épületfalon: Szekzárd, sült kolbászt enni a piacon, élvezni a Mézeskalácsmúzeum semmivel össze nem téveszthető illatát, mezítláb baktatni fel a pincesorra, ha feltörte az ember lábát az egyszáltalp-papucs, bámulni a Séd patakot, ahogy siet, s mindenhol felbukkan, csodálni a szobrokat, a Szentháromságot, a naplementét a szőlőtőkék közül, a Béla király teret, s azt, hogy itt minden Babitsról szól. Van kiadó, általános iskola, művelődési ház, utca, és emlékház, ami a nevét viseli.

Rekkenő déli verőn jutottunk el az emlékházig. Fehér fal, zöld ablakkeret. „Áll a régi ház még, zöld zsaluja / mögött bújkál anyám mélabúja”, jutott eszembe a verssor s érdekes, Babits koppanó hangján hallottam magamban. Ahogy először irodalomórán, ezt a hangot, ami már kicsit érdes volt, karcos, el-elhaló, némaságot előlegezően fátyolos is néha, ahogy azt a kérdést feltette: „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő? ”

Ahogy álltam a ház előtt, s néztem a copf stílus jellegzetes elemeit, még a függönyt is mozogni láttam az emeleti ablakban. Különös délután volt, a ház pedig nagyonmúzeumos, most mégsem zavartak a tárolók. Emlékszem, mennyire meghatódtam, amikor beléptem az ajtón. Nyomában jártam, rokonai ott voltak körülöttem, Auróra asszony, a Nenne és Angyus a fogadószoba piros szalonganitúráján ülve beszélgettek, Cenci néni az íróasztalánál éppen neki írt levelet, megróva benne, hogy sohasem válaszol, alig jár haza, látogatóban volt itt Bimbis bácsi, hírt hozott a tékozlóról az anyának, aki folyvást aggódott egészségéért, de Aladár, a kedvenc tanítvány is itt volt, s Dienesék, a kedves és őt nagyon szerető házaspár. Mind ott voltak körülöttem, velem, vele, ahogy végigjártam a házon, megelevenedtek a levelekből, s valahogy már nem éreztem magam kívülálló kukkolónak, mint a kézirattárban annyiszor. Ha rokon nem is, de jó ismerős lettem, akinek feltett, ám roppant nem ideillő szándéka volt, hogy a gondolkodó fotelba, ami a sublót mellett áll, beleüljön. Ott jártam fotói, tárgyai, könyvei, kéziratai között — istenem, milyen ismerős volt ez az írás!, a szálkás, tanárosan–szépen kiírt betűk, a cirkalmas kezdetek, a mai szemnek szokatlan kötések, szavak…
Szavai ott zengtek folyton a bensőmben: „Itt a szoba, melyben megszülettem, / melyet szemem először látott; / itt a kert…”, a kert, ahol most megszoborva, bebronzosodva, fejét kezére támasztva ő. Én pedig álltam fölötte-mellette, s emlékszem, milyen jó volt a délutáni naptól felforrósodott fémre tenni a kezem, érezni, ahogy éget, pont, mint a szavai belém. Álltam a szobornál, s éreztem a forgószelet arcomon, mely a háború kitörésének hírét kísérte Szekszárdon, éreztem a borospince, a kadarkaborok, az árvácskák, petúniák és a mustos tök szagát, hallottam, ahogyan a rokonok a gazdával élcelődnek — meggyőződésem, hogy Babits volt a magyar irodalom legrosszabb szőlősgazdája, persze Móricz után —, hogy még szüretre sem jött haza.

Szőlőlugas alatti hűsölés után a bálványszép-fakapun kimenve ismét az utcán találtuk magunkat, az akácos Séd partján. Eztán csak vörösbor következhetett.

Sok-sok emlék, mintha mind az enyém volna. Mintha tőle, nekem volna. S van is. A két év, amit a kézirattárban töltöttem életem egyik Mihályával, nem múlt el nyomtalanul — bennem. Útjain járok ma is. Ha Újpesten, a Városháza előtt, nem tudok nem felnézni a tetőn álló Roland-szoborra, amelyet egyik kedves barátja, Hendel Ödön neki „ajándékozott”. Ha munkából haza, akkor szeretek a Reviczky utca felé menni. Egyik házában élt egykor, az első emeleten — ma tábla jelzi. Ujjammal végigsimítom a falat, én rossz romantikus, nem megyek el anélkül mellette. Aztán a Krúdy utcán ballagok tovább, a sarkon egykor a Bandl állt. A Centrál után egyik kedvenc helye volt ez a városban. Ma is szórakoztató ipari egység van itt, bár alighanem kevésbé patinás, mint egykori elődje volt. Oda is benézek az üvegablakon át. Mindig.

Hogy már nem kell, szívesen olvasom. Sokat köszönhetek neki. Ahogy kedves professzoromnak is. Mindketten fontossá váltak az életemben. Pedig a professzoromat nem is Mihálynak hívják.

•

A Babits125 blokkot a szekszárdi Illyés Gyula Megyei Könyvtár és a Fekete Sas Kiadó közreműködésével szerkesztettük. Külön köszönjük Gacsályi József segítő munkáját.