Prológ

„Attila, te évek óta repülsz, ejtőernyőzöl, tökös gyerek vagy: miként lehetséges, hogy mégis félsz a versírástól?”
   A fenti kérdőmondat, hol is másutt, egy szegedi pincében, jelesül a Borvirágban (nomen est omen) hagyta el 1996 szeles tavaszán költőbarátom, az azóta már az örök világosság honában írogató Petri Csathó Ferenc száját. Cseresznyepálinkával sűrűn megspékelt beszélgetésünk szövevényes, kacskaringós úton jutott el idáig, miután az általa jóelőbb még remeknek minősített legújabb, vérrel-verítékkel kiizadott szonettkoszorúmat pillanatok alatt úgy átírta, hogy arra többé az Isten se ismerhetett, nem hogy én. Hogy miért is tehette fel?
   Akkoriban már többkötetes költő voltam, mégis viszolyogtam a versírástól. De nagyon.
Pedig addigra sok mindent tudtam a versről. Az ógörög, a szótagszámláló, a hangsúlyos, a hangsúlyváltó, a szimultán verselésről. — Majdnem mindent. És hozzá elovastam a világ- és a magyar irodalom minden valamire való poétájának életművét, megismertem a külhoni, valamint az itthoni kortárs irodalom miden gyémántját és szemetét. Ez volt a baj. Túlműveltem magam (jól illusztrálja ezt egyik bepöccent haverom nekem címzett mondata: „Te kiművelt színházi majom!”). Nyomasztottak az óriások, minden szent pillanatban fogták, szorongatták a kezemet. Nem engedtek írni. Ha nagy ritkán mégis sikerült kijátszanom őket, gyenge utánzatok jöttek napvilágra. („Akit reggel raktak a’ délbe elomlott, / Akit délbe raktak, estére beomlott.”) Hogy mi voltam akkoriban, azt későbbi mentorom, Szepesi Attila, a koszorús mester fogalmazta meg legtömörebbem: „Agyaglábakon álló költő.” Erre érzett rá a jó szimatú Rike (Ferike), aki hogyan is sejthette volna, hogy a versírástól való félelmem kismiska azokhoz a félelmekhez képest, amelyeket addigi életemben repülős és ejtőernyős pályafutásom alatt már átéltem.
   Persze, neki ezt akkor nem mondtam el, ezért haláláig abban a hiszemben élt, hogy ott, a Borvirág füstjével keveredett barackpálinka-illatban, egy valódi légi huszárral múlatta az időt. Egy igazi macsóval.


Derült égből gumibot

Apró gyerekkoromtól vissza-visszatérő rémálmom volt, hogy repülőgéppel sziklának ütközöm és tőből leszakad az egyik lábam. Hogy ez az álom honnan bújt elő, tudatalattim mely feneketlen bugyrából: máig nem tudom, ugyanis a repüléshez halavány adta közöm nem volt, ha csak nem annyi, hogy egyik forró nyári napon madárcseresznyézés közben leestem az ostorfa egyik, súlyom alatt végzetesen meghajló ágáról, és csúnyán eltörtem a bal karom (mely balesetet otthon, a szüleim előtt még szépítgetnem is kellett, mondván: lepkegyűjtés közben történt, hiszen jól tudtam, ha az igazat mondom, a fára mászás miatt a fater bizonyára egy jókora fülessel zárná le az amúgy sem szívderítő sztorit). A tériszonyomról meg csak annyit: ha egy régi vágású bérház függőfolyosójára tévedtem, csak szorosan a falhoz lapulva mertem végigmenni rajta, és hosszú évek keserves kísérletezgetései után jutottam el addig, hogy fel merjek menni a Szegedi Nemzeti Színház harmadik emeletére, mely emelet számomra rémületesebb volt a Mount Everestnél, hiszen egy szintben leledzett a nézőtér felett díszelgő, hatalmas csillárral. És amikor végre megtörtént, és fent állottam a harmadikon, még további egy év szükségeltetett ahhoz, hogy a kakasülő korlátjának dőlve le merjek nézni a mélybe. Repülő tárgyakhoz azután végképp semmi közöm nem volt, ha csak nem sorolom ide a fentebb már említett általam kitartóan űzött pillangók szerencsétlen népét, melyekből évek hosszú sora alatt szép gyűjteményt állítottam össze. (Még halálfejes lepkém is volt, ezt az ijesztő kinézetű rovart, melynek potrohán aranyszínű halálfej éktelenkedik, nem én fogtam, de apám, ki mint a Szabadtéri Játékok színpadmestere bejáratos volt a Dóm alatt elterülő kriptarendszerbe, és — stílszerűen — ott ejtette zsákmányul ezt az errefelé szokatlan és ritka jószágot. (Hogy az öregem mifenét keresett az altemplomban, az is megérne egy misét. Valószínűleg a „játékok” díszleteit tároltatta ottan a szocialista városvezetés. De miért is ne, ha Napóleon beköttethette lovait a Vaszilij Blazsennij hagymakupolái alá?) Nagy szomorúságomra ezen gyönyörű kollekció a szakszerűtlen tárolás mián dicstelen véget ért. A hatalmas fáradsággal befogott repülő ékszereket megzabálták a múzeumbogarak lárvái, ezek az apró dögök, a rovargyűjtemények ádáz ellenségei.
   Talán ez okozhatta, mással magyarázni nem tudom, hogy tinikoromra újfajta őrület vett rajtam erőt: repülőgép-modelleket kezdtem építeni. Olyan kisebb-nagyobb, bakelit miskulanciákból összeragasztottakat, de akkora mennyiségben, hogy hamarosan teli lett vélük lakásunk minden zuga. És ez a bolondéria abbahagyhatatlannak bizonyult. Még elrontott házasságaimat is végigkísérte, és ugye nem nehéz kitalálni, haragos oldalbordáim legkívánatosb célpontjai mik is lehettek. Ha rossz fát tettem a tűzre, másnapra, véletlenül, mindig eltört ezen porfogóknak kikiáltott ketyerékből két-három darab. És ez mind semmi. Valami perverz megfontolásból a repülőgép-modellek gyártása mellett elkezdtem gyűjteni a légikatasztrófákról szóló újságcikkeket, melyeket egy külön erre a célra rendszeresített füzetbe ragasztottam. Volt azok között azután mindenféle.
Hótorlasznak ütközött és felrobbant Boeing, lakóházakra zuhant vadászgép, ilyenek.
A kedvencemre még mindig emlékszem: a pilóta járó motorral földön álló repülőgépe mellett ügyködött, amikor az önállósította magát olyannyira, hogy fel is repült, az őt visszatartani igyekvő, farkába csimpaszkodó manussal együtt, aki szegény nem sokáig bírta. Olyan kétszáz méter magasan volt muszáj elengednie ragaszkodásának tárgyát. Tovább nem részletezem.   
   Ám sorsát senki emberfia el nem kerülheté. Egy gyászos emlékezetű napon, miként derült égből a gumibot (mondaná Rejtő Jenő) elkövetkeze, hogy boldog emlékezetű Vaszi Viktor karmester úr, személyes két kezeivel rettentő énekhangom alá klimpírozván Mozart mester Vágyódás a tavasz után címen futó halhatatlan remekének zongorillaszólamát, felveve engemet a Szegedi Zenebarátok Kórusának bariton szólamába, mely tettével egyben elindította azt a lavinát, mely hamarosan utol is ért és maga alá is temetett.


Néz má, vaze’, mingyá letörik!

A kórus, abban a pillanatban, egészen kiváló ötletnek tűnt. Először is: bár csak rövidke időre, de kimenekített első feleségem folyamatos kontrollja alól, és bár oda is megpróbált követni, kísérlete kudarcba fúlt, mert rettenetes kornyikálását meghallván Viktor mester elborzadva rontott pianója mellől a folyosóra. Másodszor: úgy gondoltam, ezen húzásom hatalmas mértékben segíti majd zenei hallásom pallérozódását, mivel épp az idő tájt határoztam el, hogy olyas zeneszerző leszek, kinek szobrot emelnek majd a hálás utódok, nem is akármilyet. Tervem eltökéltségét bizonyítja, hogy leendő szobrom milyenségén is komolyan elgondolkodtam. Úgy morfondíroztam: egyik lábam Szegeden, a másik Újszegeden fog állani, így lábaim között folyik majd a Tisza, fejemben pedig presszót és kilátót terveztem kialakíttatni. És szorgalmasan írogattam a zsenijálisnál is zsenijálisabb zenedarabokat. Szabadjon itt megemlítenem példaként egyik hegedű-zongora kompozíciómat, mely alapos műszaki tanulmányaim nyomait is magán viselvén a Gázok áramlása csővezetékben címet viselte. Ez idáig rendben is lett volna: egyvalamire azonban nem számítottam. Arra, hogy az öregedő maestro még mindig remekül vezényel, és maximálisan egyben tartja a több mint száz tagú kórust (nem is említve a kornyikátorok mellé rendelt népes szimfonikus zenekart). Igaz, a színvonalat és a fegyelmet igen egyéni módszerekkel érte el. Megkérdőjelezhetetlen géniusznak bizonyult a kórus „énekművészeinek” leleményesnél leleményesebb zrikálásában. Ímhol egy, a tenor szólamnak címzett instrukciói közül: „Ne ordítozzanak itt, kérem, nem vásári táncmulatságban vannak!” (Megjegyzem: a tenor mint olyan, szerinte külön állatfajt képviselt az evolúciós palettán.) Aranyos eset volt, amikor egy sértett baritonista (nem én voltam) anyukája a kórus előtt vonta kérdőre rabbiátus karnagyunkat, mivel tudomására jutott, egyik próbán azt találta volt mondani az ő fiacskájára, hogy — hát mint is írjam: szóval, hogy hülye. Viktor bácsi eme számonkérés után rövidke ideig hunyorgott, majd nagyon kedvesen, az angyalit az ördögivel összeházasítani képes mosolyával ígyen szólt: „Asszonyom, kérem, a maga fia nem hülye. Csak nagyon!” Egy szó mint száz, keze alatt Liszt oratóriuma, a Szent Erzsébet legendája, oly kiválóra sikeredett, hogy a kórus (és persze a zenekar is) meghívást kapott Drezdába. Az invitálás mellé pediglen repülőjegyeket is mellékeltek a precíz németek.