Cépégé? Már megint??? Fogja a fejét, a szemek körüli ráncok összeszűkülnek, a keze eltoló mozdulattal legyint, sőt, lebeszélőn. Minek? Hiszen már mindent leírtak, megírtak, felírtak, kiírtak, megkérdeztek, megfilmeztek, elmondtak, elmondattak, velünk, rólunk, nélkülünk…
     Érzem, neki kell feszülni, a jó ideje nem tapasztalt kíváncsiság kutató szellemét ki kell újra szabadítani magamból is — egy évtizede is megvan már, amikor először hallgattam megdöbbenve, hitetlenkedve és mégis izgatottan, a folyamatosan doboló kéz és láb ritmusára meginduló történetfoszlányokat.
Késztetést érzek, elhajítani a lerágott csontokat, fogom is a fejem, hagyjuk már békén ezt az egész sztorit, úgyis éli a maga világát, pörög bennem, de azért kísért a gondolat: csak meg kellene próbálni még egy ikszedik bőrt lehúzni róla…
     „Nem emlékszem én már, szita az agyam!” — mondja. Erősködök, bányásszon csak az évtizedek feledésbe merült képeiből hangulatokat, pillanatokat, arcokat, bármit, csak legyen valami. Én sem tudom, mit akarok, mire bukkanjon, de erőltetem, lökdösöm vissza, a hetvenesek végére, a nyolcvanasok elejére, utcasarkokra, jól ismert és felismerhetetlen terekre és helyekre…
     Nézem, ahogy bolyong, belül. Helyek… csend… a szanált ház a Szillérin… az első próbahely… ma már nincs belőle semmi, bontásra ítélték, hiszen a panel az mégiscsak panel, emelkedő életszínvonal, ahol nem lehet a tisztaszobában tyúkokat tartani… igen, az volt a tyúkszaros ház (mosolyog, én a papír firkálgatásából felsandítok). Tyúkszaros? Valami megmoccant ott bent, máshogy néz maga elé, valami máshogy rezdült bennem, fene gondolta volna, hogy ez lesz a hívószó, de a tyúkszar, az tyúkszar, nincs mese.
     Illetve dehogyisnem: volt egyszer egy szanált ház, és néhány deviáns kölyök, gondolom én… megindult a nyelve, nem néz rám, nem is keresem a tekintetét, de oldalvást is látom, hogy oszlik a feledés homálya.
Két szoba, alacsony ablakokkal, párkánymagasságig teli baromfiürülékkel — kapok észbe, mégis adni kell a stílusra, finomítani akarok, amikor feldobom a papírra. Gyorsan felül is bírálom ebbéli próbálkozásomat, hiszen a szegedi punk genezisében mi más játszana bázishelyet, mint egy lepusztult, kiüresedett ház, ahol az egykori családi életről egy szobányi üres befőttesüveg (kapizsgálom, hogy ebben még rejlik valami történetmorzsa) és a sajátos háztájizásról egy másik szobányi tyúkszar tesz tanúbizonyságot. Hogy is volt? A ház várja a birtokba vételt, mielőtt megadná magát a teljes enyészetnek. A „mienk” bizsergető örömérzete folytán egészen addig ragadtatják magukat a köztereken lebzselő tizenpárévesek — köztük néhány közveszélyes munkakerülő, persze –, hogy néhányan lapátot ragadnak, és takarítanak, mint a kisangyal, nyakig szarosan, mondja Ő, a jövőbeli világraszóló bulik és persze egy saját zenekar álomképének vonzásában (vagy valami hasonló motiváció mégiscsak kellett ahhoz a tonnányi ürülékhez, gondolom én).
     A legendás CPg ködbe vesző első lépései igazi közösségi munkával kezdődtek…
     Most már peregnek a szavak és a képek: Muzima gitár, igazi endékás, keleti blokkos cucc, ötezerért (húazanyját!), és volt egy ruszki pengetős is, a hatalmas kapcsolókkal már akkor is muzeális darab lehetett, az meg igazi szikrákat szórt, de menő műbőr tokban kit zavar, van HELY, ahol hadd szóljon! MV3-as erősítő, gyufaszállal megpiszkálva, szól róla a basszus és a szóló, ez a lényeg!
     „Nagyanyám kutyabőrős dobcucca is megvolt már, hatvan kilométert bicikliztem vele, és a többiek tűzoltódobnak csúfolták… elég karcsú dob volt, kalapáccsal kellett a kávát ráütni, és már feszült is! Nekem is járt ezután egy Trowa, ezerhatszázért!” Megélénkült, a jeles zenei ős említése pedig megmosolyogtat mindkettőnket.
Így már érthető, hogy a HELY-nek volt vonzása, pláne, hogy a rock and roll alaphangjai már dübörögnek a roskadozó ház frissen meszelt falai között, a másik szobában meg törnek a befőttesüvegek. Szép sorjában, minden próbán, minden bulin, nem hat a „csak a befőttesüvegeket ne!” reménytelen jajkiáltása sem. Hallom a hangjában a nosztalgikus színt, elképzelem a temperával festett haj alatt motoszkáló gondolatotokat, amint a saját zenét szülik épp, amatőr módon, de gőzerővel, rock’n’roll-sémákra!
     Kíváncsiságom már nem csak pislákol, de egyenesen lángra kapott, akár az olajkályhán a lopott útfestékhígító! Micsoda?! Már nem csak a szeme nevet, érzem, ragad is, meséli, hogyan fűtötték e szent helyet, kockáztatva az életüket, hajajajaj! Lángot kapott a műanyagflakon az egyszeri punk kezében, el is hajította, ha már ennyi esze volt, és már lángol is a HELY, meneküljön, aki tud, ablakon fejest (még jó hogy alacsonyan volt), sőt, páros lábbal, egy mozdulattal a dobok mögül, hiszen tornász voltam, mondja; könyvek lángokban, füst mindenhol, egy-két punk lány nadrágja is meggyulladt, húúú, akadt jelentkező bőven oltogatni!, „tudod, nem sok punk lány volt akkoriban”.
A kár felbecsülhető: a monstre műbőr ruszki gitártok hegedű méretűre zsugorodott, a füst pedig elillant, de nem úgy, mint annak az éhes éjszakának az emléke… A punk életformában van találékonyság és kísérletezés, ez immár megkérdőjelezhetetlen igazsággá válik számomra! Atrixos zsebkendőre felszedegetett kenyérmorzsák pirosarannyal, ez már igen, alig bírom leírni, nemhogy elképzelni, amint napokig szappanbuborékot felböffentő punkok villódznak Szeged utcáin! Kétségtelen, itt már röhögés szakad ki belőlem, és tudom, hogy ezt akartam, igen, nevetni azon, ahogy éltek a kölykök, szabadon, és kétségtelenül izgalomban az akkori másság mámoros érzésével.
A Szilléri ház sorsa beteljesedett, mire az összes befőttesüveg összetörött, és a világra szóló háromnapos buli záróakkordjaként a munkások az őspornó filmeken csöppet megpihenve nekiálltak a pusztításnak.
     Most már nem ússza meg, kérdezem tovább. Mi történhet vajon, amikor 1980-ban „zenekar próbahelyet keres”? Igen, újra főszerep jut a csirkének! Kezdjük felfedezni, hogy a csirke vezérmotívum a CPg történetében, hogy rövid idő múltán, és jó pár koncerttel később egy legenda alapjává legyen.
     A következő kultikus hely ugyanis egy petőfitelepi tyúkól lesz, nálam bizonyára csak az immár zenekarként definiálható punk gyerekek röhögnek jobban, amikor a házinéni feltárja előttük a lehetőségek a kerti budi mögött, természetesen próbahelyként. A padló végül is viszonylag egyenletes volt, ez volt a szempont, tudod, a dob miatt… A punkok berendezkedtek, de a csirke hamar bosszút állt jogos, ám épp punkok által bitorolt jussáért. Főnök alakja belespriccel a történetbe, úgy, ahogy az köllött. A kies udvaron vizelvén felháborodva, hogy a szemérmetlen csirke megbámulja, kemény hajszába kezd a kicsi ember, kergeti a csirkét, hogy az meri nézni azt, amit nem nézhet csirkeszem! Cérna szakad, tyúkól marad — immár punkmentesen…
     Elgondolkodom ezen a ponton, hogy az eddigi amatőr hangulatfestéshez milyen szín hiányzik még? A sztorizás könnyedsége immár visszavonhatatlanul belénk fészkelte magát, és jönnek a fontos HELYEK, sorban. A zenekar vándorol, alakul, formálódik, arcok jönnek és mennek. A Retek utcai garázssoron már a hangszigeteléssel bíbelődnek a fiatalok. Az építkezésről beszerzett hatalmas hungarocell táblákkal vonuló punkok látványa bizonyára felelős gondolkodásról tanúskodott, azonban annál kevesebb körültekintésről, hiszen az elcsent holmit nem sikerült feltűnés nélkül a bozótba rejteni, és másnapra a szigetelőanyag átavanzsált tutajozási lehetőséggé a leleményes helyi gyerkőcök kezében a baktói tavon.
     Garázsból volt másik is, mondja, felbukkan a felejtés ködéből egy következő HELY emléke, és válik tényleg felejthetetlenné… Látom rajta, hogy újabb kiaknázatlan területre értünk, a garázs-motívum visszatért, de már a Lövölde utcában, a tehénistálló mellett, az öreg kék, téglára póckolt, (be)törhetetlen lámpájú Wartburg vackában, ami természetesen nem élte túl a fokozódó hangulatú próbákat és összejöveteleket.
     És hogy milyen ellentmondásos volt mindig is a CPg fogadtatása, mi sem szemlélteti jobban, mint a kétféle szomszédi reakció: míg az egyik a téboly jeleit produkálva rontott kerítésléccel az egyik oszlopos tagra, majd pedig közös sárdagonya lett a csata helyszíne, addig a tehénistálló tulajdonosa nem bánta a lelkes, ám egyre hangosabb sihederek szárnybontogatásait, a tehenek állítólag jól tejeltek tőle…
     Talán ez jó lenne végszónak, de a felszabadult szelepből még jön a gőz… Az időrendet már nem firtatom, de a teljesség kedvéért még gyűjtögetem az emlékmorzsákat. A Nemes-Takács utcai próbahelyen a nyolcvanas évek egyik legendás szegedi figurája, a tyúkos afférnál már megidézett emlékű Főnök a „mi emberünkké” vált a zenekar számára, és a Black Sabbath Paranoid nótájára ellejtett tánca örök emlékű szereplésekre jogosította fel a későbbiekben. Ahogy meséli, fellendül a karja — az idejekorán visszavett mozdulatból valamit megsejtek Főnök eredeti sistergéséből, és a mosoly mögött bujkál egy kis szomorúság.
     Most már repülünk, a tér és az idő nem szab korlátokat, Dorozsmán vagyunk, lüktető családi légkör próbahelyén, jönnek a punk lányok is. Újra vannak befőttesüvegek, teli (persze csak egy darabig), a ritmus gyorsul, a punkban három akkord is elég, Főnök eggyel is király volt, a gondolatok önállósulnak, a szövegek telítődnek érzelemmel és értelemmel. Elfáradunk. Egy pillanatra megpihen a tekintetem az arcán, amire büszkeség ül ki, ahogy megéli újra: „Ott rázódott össze a csapat, tempó is volt, gyorsak és feszesek lettünk. Csak a nagymama lekvárjai és befőttjei bánták…”