Függő szonett

                            Somlyó György Őszi szonettjére aggatva


Vadregényes. Semmi, csak vadregényes.
Pászma fény. Kvantumfolyó. Ág boga.
Fénycsend. És csitt! Interferencia.
Meg a nincsen. Amit a van leképez.

Romantika. Frekventált önmaga.
Unalmat unalomra halmoz. Fényez.
Papír. Nem ég. A könyv nem ér a kézhez.
Sor. Mintha nem következne sora.

Soron túl. Magán kívüli. A fénykép-
album. Ma újra minden arcot feltép.
Pedig nem akar semmit mondani.

Nem is mond. Sorsot nem érez. (Szeretné
hogyha szeretnétek.) A többi feltét.
Függöny. Pászma fény függvénypontjai.

Tíz szobor között

                                Szobrokat vittem a hajón,
                                hatalmas arcuk névtelen.
                                Szobrokat vittem a hajón,
                                hogy álljanak a szigeten.
                                Az orr s a fül porca között
                                kilencvenfokos volt a szög,
                                különben rajtuk semmi jel.
                                Szobrokat vittem a hajón,
                                és így süllyedtem el.

                                                   Nemes Nagy Ágnes


Egy bennszülött barátom kérte azt,
hogy szobrait vigyem majd át a vízen,
mert van belőlük sok, vannak vagy tízen,
hatalmas mind, tíz hatalmas faarc.

És elmondta, hogy egyetlen egy arc
fér el hajómon egyszerre, s a szívem
megdobogtatta. Megfogadtam híven,
hogy átviszem mind, nem érhet kudarc.

Hát szobrokat vittem kicsiny hajómon,
pakoltam arcukat a révbe’ lenn,
egyenként vittem át, s miként egy ódon

kastély lakója meghal hirtelen,
az úton egytől egyig vízbe hullott,
hatalmas arcuk így lett névtelen.

                    ***

Faszobrokat vittem kicsiny hajómon,
hogy álljanak a szúnyog-szigeten,
arcát vesztette mind, illetve nem,
matériájuk megmaradt, csalódnom

nem volna hát szabad, nem is aggódom,
megvannak, tízen, leltárba veszem.
Az orr- és fülporc ívei, igen,
szemöldök is van húsz, csak ennyi fórom

maradt. Tíz orr- és fülporc síkja közt,
hiába mértem egyre pontosabban,
mindig kilencvenfokos volt a szög,

felállítottam őket kör alakban,
s elsüllyedtem a tíz szobor között.
Különben semmi jel, magam maradtam.




Egy arc a filmből

                                Takács Zsuzsának


Arcfelmutatás, leépülés helyett.
Az esemény rendre zárójeles. Az
égve hagyott villany megszokott,
nem jelez többet, mint a percegő
villanyóra, számol az eltelt idővel.
A zárójel tulajdonképpen megnyit.
Kiemel egy mozzanatot a telésből.
Mindegy, mi telik tőle. Hogy pillan-
tásnyi csak. Egy pillantás zárójele.
Pupillafények közt a megjelenés
maga. A percegés nem írja felül a
csendet. Dobhártyáid között hiába
erősödik fel a belső zörej. Fény és
zaj nem számít. Hozzájuk szoksz,
vagy hozzád szoknak, mindegy. A
kitétel — sohasem idői — mozzanata
számít. Mint amikor a mozigépész
kivág egy képkockát a filmből és
belső zsebébe csúsztatja vagy ki-
dobja. Észre sem veszed a hiányt.
És mégis, a film tele zárójelekkel,
amit az idő kereke ugyan kipótol,
de a gépész kisfia felnevet, mindig,
mikor a zakó belső zsebéből vagy
a szemetes kosárból a fény felé
emel egy arcot.