A szekcsői caesarhoz


                    Ő is magánya magasára lépve,
                    mint holdvilág a halk  azúr tetőre,
                    úgy látta, hogy káprázat semmisége
                    a tett, a vágy s az álom balga, dőre.
                                                    Juhász Gyula: Marcus Aurelius


Janust kerestem, Pécsnek a püspökét
Mecsek-vidékén, mandulafák nyomán;
s a múzeumban, nyáridőben,
egyszeriben Teeléd jutottam!

Üveglapok közt — Itt vagy, előttem élsz,
nemes szobor-fej, bronzleletünk, görög
szakáll, csigákba rendezett haj,
egy sztoikus filozófus arca.

Időd az érték, mert ma találkozunk:
a markomannokkal katonáidat
csatázni küldted — aznap este
gondolatod, görögül, leírtad

Magadhoz. Ámbár, nincs ma időszerűbb
tanács: az Élet pillanatokból áll,
szemünk, szivünk hiába vágyná,
mind elenyészik, amit szereztünk;

Te rám parancsolsz: Vége dalomnak is!
Felém mered, rám, meglepetés, öröm
között szigor, fegyelmezettség,
Isteni Aurelius, szemedből.

Te légy dalomban: rímtelenül csiszolt
Időtlen Érték, Rend, Filozófia;
szerelmes énekét a Percnek
vágyni, szeretni, ha megtörettem…

Ha visszatérek, múlt, a jelen s jövő
kihull kezemből, mint e papírlapok,
ha nincs velem — kezem kezében —,
ő, akihez soraim vezettem.

Örök mementóm! Vár a Tiszám, Szeged! —
Busz ablakán át tükröz a vén Dunád,
ahol kiástak, újra, Szekcsőn;
egyazon évben, amint: születtem.





Hommage a B. M.

Fenn, a hegyen, menedéked, kerted jól bekeríted,
benne a vers: koszorú. Tiltakozó, szomorú.
Hosszuredőzetü tógád, anti-Horatius ódád
klasszikusok remeke? — Lenn, a világ Fekete!


                                        Részlet a Montellai levelekből



II. Epistula „Ovidiana”

Már havazott, Montellában, három napig, ősszel?
Miklós, itt, Magyarországon, Tisza-parton eső hullt.
     Még beleborzong, még bele-őszül a lélek e tájba.
Bár ragyogó színnel táncolnak lomha levélkék,
reggel a dér, ujjával mind leszakítja, a fagytól    
lassan hullnak alá, vagy esőcsepp mossa a fákat.
Óh, ne a Nagy Göncölt nézzed Te sem, az becsapós, mert
északi pólusnak közelében jár, sose nyugszik
éjjel az égbolton, most kél Orion, s a Pleiádok,
még nyargal büszkén Pegazus, már szárnyaszegetten.
Nappal is égre tekintek: a darvak szállnak el újra,
mintha a lelkem is ők vinnék el a nápolyi parthoz…
     Miklósom! Szólj már rám, hogy nem számkivetettként
Pontus partjáról, nem a szarmata-szkíta vidékről
írnék „itt-sárgult” levelet, hanem újra nevessek!
     Ünnepelek! Mert új hangszer szól már a kezemben,
mintha ezüstből volna a húrja, ha zeng a gitárom!
Nyáron, jól tudod, egyszer a parkban, szólt muzsikánk is,
míg Danival próbáltunk, s hozta az ír furulyáit,
most ugyanúgy, fellépne, gitárral. Mert Sanyival
rendszeresen hívunk írót, költőket az estre,
hol, festőkkel, s más művészekkel szerepelve,
könyvtárban mi a vendégünkkel a verset, a prózát
olvassuk közösen, hogy hallja előbb a közönség.
     Írod, jól fejlődtök, a nyelvben előrehaladtok.
Ádám is latinul viccel, ha megírja az e-mail-t?
Itt Péter, Benedek sem szól magyarul, ha beszélnek,
gyakrabban latinul, görögül csak előttem, az órán.
Átragad itteni tájra e dél olasz új–reneszánsz is?
Mondd, milyen ott, latinul verselsz Te az ottaniaknak?
Itthon még — magyarul —, kell sokszor megmagyarázni:
mennyire szép is a verslábak dobogása,  zenéje.
     Meg nem szólt sem apám, énrám nem sújt le a pálca!
Barbár, északi táj! – mondhatták Alpokon is túl.
Tarthatják a magyar nyelvünkhöz túl idegennek,
véljék bár idejét múlt házi zenének e költők.
Nem baj! A gondolatom, Miklós, ma papírra vetettem,
mert a te műértő füleidnek a ritmusa kedves!
Mintha nekünk a vonósnégyes szólalna kezünkben,
klasszikusok hangján játsszuk: mai énekeinket!



Egy utcazenészhez

Íme jövőmből hallom e dallamot oly szomorúan!
    Sírni tud, úgy hegedül; koldus a mesteri kéz!
Vidd innét, sose dobjak pénzt bele rossz kalapodba,
    Rám se köszönt a zsivány, túl kicsi volt huszasom?

For Time(a)

Kölcsönkérted a tollam, egész nap az ujjad ölelte,
írtad a jegyzeteid. Most, ha elővehetem,
szinte kezembe kezed fogom, általa(d) írok ezen túl.
Íme e toll csoda, kincs, s mint Te: varázserejű!



Részlet a Profán szonettekből

Vasárnapi Odysseia

Szemem szegezni Krisztus keresztjén,
s belépni: újult lelki-ismerettel! —
haranggal haraggal szólít a Reggel.
Mint, megtört-megtért, pogány-keresztény,

a küszöbre lépek botladozva,
még búsan kezdem zsongó énekünket;
Napfény simítja őszülő fejünket,
de a Szentlélek: bearanyozza!

Messze voltam, a világom bejártam:
időben, térben, mitológiában.
Messze voltam, vonzott a sok „szent” rom,

Athénból — márványból —, más isten hívott
átlépni hegyeket, a szakadékot!
Messze mind. – Most, pár lépés: e Templom.

Amor sanctus

A búcsúcsókod Megváltás nekem,
ha homlokomra mint pecsét kerül;
úgy ráégetted, szenvedélyesen,
még most is éget Lángja legbelül.
Nyakamra hajtod könnyes arcodat,
mint Megfeszített ölsz meg engemet,
kezem kezed közt ujjam harcomat
tovább csatázza: átöleltelek.
Hiába! Karod Égi–kulcs, bezár.
Hiába! Igéd ajkamon marad.
Hiába szívem más ritmusra vár,
Hiába ujjam csak tollat ragad!
     Elbocsátott? — Értem nyúl ma Minden,
     most, szorongat kezében az Isten.