Azt mondtad: közép; te álltál középen,
                              S Donner törhetné föl kedved jegét, ha
                              Saját házad roskasztaná fejedre.
                                             Térey János: Siegfried lakodalma. III. 7.
                                              in: A Nibelung-lakópark

Sohasem voltam más, mint fontoskodó senki
— a fény felé mindig is hiába törtem:
miközben léte magját ostobán felfeszíti,
más vállán inog a törpe jöttment.

Fontosnak lenni: ez lenne még a lényeg
— megpihenni egy másik lélekben,
már nem mint anyuci egyetlen kisfia,
csak magamban, hagyva, lennem.

Az allúzió könnyen illúzióvá válhat
— az áthallásban mindig ott a más:
az apa neve és az anyai féltés is,
de ha a ködben igazán mélyre ás,

csak határokat talál a határtalanban,
míg léte magját hiába is feszíti,
mert másik burokban a másik rejtőzik,
de senki sem akad, aki még megérti

a teljes meztelenség pőre, hideg magányát
a fényben felfeszítve teljesen: ez most ő,
én-Lear a fenyéren, felfedve összes bájait,
az önmagát kukkoló örök vetkőző.

Megpihenni egy percre csak a másikban,
elengedni a holtak sikoltó magányát,
pedig mindig áthallás van az áttűnésben,
de azért most is megjátszom az ostobát.

Bár lehetne azért mégis magammal vinnem
— falatnyi száraz, penészes kenyeret —,
csak azt a percet, azt a pillantást,
ami én voltam, bár nem enyém: lehet.

Egy kiáltást megereszteni tompán a ködben
— kellene: arcomba csapódik a pára,
mert ha már egyszer mégis itt vagyok,
takonyként tapadok létem fényarcára.

Sűrű, sötét, szorongó ez a pillanat,
amilyen volt az összes többi is:
valami legbelül mindig kitörni kész, matat
— ajándékot magában, magának visz,

és más vállain inog a törpe jöttment,
a fényben felfeszítve teljesen: ez most ő
— lenne pedig magában, mindig máskor
az önmagát kukkoló örök vetkőző,

másokban magamutatkozó vén szatír,
a máshol árnyai pedig itt: bennem.
Fontosnak lenni: fontoskodva csak írok
— szavaimmal magam már elkevertem.

Megpihenni pedig egy másik lélekben:
kényelmesen elterpeszkedni, lakni
— mert alapvetően lusta ember vagyok —,
lehet csak igazán sorsokat ellopni.

Sohasem voltam más, mint fontoskodó senki:
— a lélek mégiscsak fényből vétetett,
és bicegve bár, púposan is törekszik az égbe:
természetéből fakad, másként nem tehet.