Őszintén be kell vallanom, hogy amikor Bene Zoltán Üledékjének végére értem, nagyon megijedtem, mert fényévnyi távolságra került tőlem annak a lehetősége, hogy akár két egészséges mondatot le tudjak írni. Nem nagy ügy, mondhatná bárki, csakhogy itt nem az én bénaságomról vagyon szó, hanem a túlzott közelség csapdájáról.
    Kezdem az elején (azt hiszem). Mindössze három évvel vagyok fiatalabb a szerzőnél. A jelenlegi életkorban — egyébiránt már jó ideje — ez nem releváns különbség. Kamasz- és ifjúkorban azonban komoly határok húzód(hat)nak egy (a példa kedvéért) tizennégy és egy tizenhét éves emberke között, akkor és ott tehát nagyon is számít. Utólag visszatekintve — és az Üledéket elolvasván — azonban mégis inkább tűnünk egy generációnak; túl sok élethelyzet, esemény és állapot van meg mindkettőnknek azóta is (hát még néhány dalszöveg).
    Éppenséggel azt is írhatnám, saját magamat csaltam csapdába, hiszen az egyértelmű, egy közeli időpontban, amikor BZ és BA egy arra alkalmas helyen sokáig múlatják az estét (éjszakát), bőven lesz miről beszélgetniük, e konkrét kötetet viszont máshogy írtam volna meg — hát persze. Vagy mást máshogyan. Esetleg eszembe se jut. Bármelyik menüpontot is választom, nem sportszerű a közelítés iránya. Mert nekem is személyessé válik az olvasás, nem elképzelem adott esetben, hanem meg- és újraélem. Veszélyes üzemmód.
    Ugyanakkor azt tudom írni, hogy szerethető, mágikusan időutazó könyv az Üledék. Hogy alig találtam benne olyan szót vagy mondatot, amely az én szótáramban gyökeresen mást jelentene, esetleg hiányozna belőle. A színek, a fények, az ízek, a szagok, igen; élőbeszédben bizonyosan könnyen tudnám bármelyik fejezetet (novellát) folytatni.
    Igaza van Bene Zoltánnak, hogy a NEMzedékregény alcímet választotta. Csak rápillantottam, és érteni véltem az írói szándékot, hogy amit a szöveg során leginkább távoli közvetettséggel tud kifejezni (sugallni, éreztetni?), ebben a szóban — a szójátékkal együtt — megtalálható. Ha Wittgensteint iderángathatom, akkor azt írom most, hogy, bizony, amiről képtelenség elfogulatlanul beszélni, arról hallgatni muszáj, különben a szavak teremtő tollhegyük, vagy éppen billentyűzetük ellen fordulnak.
    Bátornak nevezem tehát szerzőnket, amiért minimális, jóllehet alapvetően elégséges felszereléssel nekiment a Himalájának. A szövegen ugyanis végig érződik (azt, ugye, egy pillanatra sem felejthetjük el, hogy ez irodalom, (kon)textúra, nem realista önéletrajz — az olvasat ellenére) elég közel áll a szerzőhöz. Felteszem, Orhan Pamuk kötet elejére idézése is ennek köszönhető. Hogy kellett egy külső hivatkozás, egy arkhimédészi pont, mely által megfelelően objektivizálhatta teremtményét, bármennyire is ragaszkodnak egymáshoz. De szimpatikus az igyekezet, a szándék: úgy elszakadni, lezárni, hogy abból profitálni lehessen, hogy ha valaki kortól és helytől függetlenül el akar olvasni egy Bene Zoltán-könyvet, megtehesse. És ha már a kezébe vette, nem fogja letenni, a formailag változatos novellák nem engedik el, a szerethető főszereplők ifjonti bája s heve pedig megálmodoztatja, megnosztalgiáztatja az effélékre fogékony olvasót (a közömbösek nem számítanak, hiszen nekik úgyis mindegy tényleg).
    Bene Zoltán Üledékje tabló. Kissé maszatos fényképek, egy-két mondatnyi megjegyzések a fakereten belül, az üveglap alatt a megfáradt papíron, valamely érdemesebb tiszta falon, talán kevéske cigarettafüst is megengedett.