„…a jancsiszög kiesik a deszkából, és akkor a deszka lyukas lesz.” — mondja Sebestyén Ferike, Berta Zsolt Jancsiszög című regényének egyik főszereplője, akit hatalmas termete miatt a többiek nemes egyszerűséggel Pöttömnek neveztek el. Természetesen Pöttöm ezt rosszul tudja, hiszen, „A jancsiszög az a kerekfejű szög, amit a bakancsba tesznek”, világosítja föl a jólelkű, de ostobácska Pöttömöt a regény másik főszereplője, a későbbiek során már felnőttként tévés sztárriporter karriert befutó magyar zsidó-menekült görög származású Palankász Konrád; s még hozzáteszi, hogy amiről ti beszéltek, az „péterszög”! A harmadik, az igazi főszereplő, a városmajori focicsapat kapitánya, a rossztanuló, ám már 13 esztendősen szerelmes, és kiváló fogalmazásokat (no meg szerelmes verseket író) Cseke András azonban ragaszkodik a Jancsiszöghöz, ez lesz a minden meccsüket elveszítő focicsapatuk neve, hiszen Konrád abszolút tehetségtelen a játékhoz, Pöttöm meg… Pöttöm! De akár a bakancsba belevert Jancsiszög úgy állnak ők hárman egymás mellett a rendszerváltás előtti és utáni évtizedekben, s ha ugyan ez az egymás-mellett állás nem nélkülözi a súrlódásokat, sőt (!) a komolyabb összecsapásokat sem, hármójuk sorsa örökre összefonódni látszik.
     Berta Zsolt önéletrajzi elemekkel játszó nagyregénye olyan mű, amely alatt, ahogy mondani szokás, megsüllyed az asztal. Pedig látszólag nem akar sokat, csupán gyermekkori élményeket mesélni, pecázást, balatoni fürdőzést, s bár már a regény elején felvázolódik az apák-nagyapák egykori konfliktusa, a múlt ekkor még csak afféle bevezetésnek, elhanyagolható enumerációnak tűnik. Ahogy azonban bomlik a szövedék, úgy erősödnek a jelentéktelen szálak, robbannak az időzített aknák. Berta mesteri kézzel ragadja meg az évszázados problémát a zsidó származású magyarok és a nem zsidók között, aminek nem teljesen adekvát megjelölése az antiszemitizmus, és egy cikkben csak erőlködve és nyögve nyelősen lehet írni róla, nem úgy, nem olyan elnéző iróniával, mint a Jancsiszög lapjain. Hiszen melyikünk ne találkozott volna az átélt szenvedésektől megcsontosodott idős zsidó asszonnyal (Konrád mamája), aki az egykori feljelentő mit sem sejtő unokájának (Pöttöm) sem tud megbocsátani, vagy idióta, ész nélkül zsidózó, cigányozó szkinhedekkel. (Velük szemben nincs megbocsátás, nincs irónia, csak vitriolos gúny!)
     Aztán a főhőst egyszer csak behívják katonának, és ott akaratlanul tanúja lesz egy szörnyű gyilkosságnak... Úgy tűnik, egyedül ő tudja, ki az igazi felbujtó, s innentől kezdve, akármennyi irónia, akármennyi csajozás — a gyilkosság szála búvópatakként tör elő a történetben. A jólmenő, majd befuccsoló Balaton-parti vendéglő sztorija mögül szintén a gyilkos árnya kandikál elő. Az utolsó száz oldal gyakorlatilag a főhős bosszújáró szól egy olyan rettentő csavaros krimiben, melynek fordulatait a szerző bevallása szerint saját maga is nehezen tudta követni. A végén azért minden jóra fordul, s mégis van egy olyan furcsa, keser-édes érzésünk, mint egykor, James Jones Most és mindörökké című regényének olvasásakor. Ott a történet végén a főszereplő saját kezűleg késeli meg a gonosz börtönőrt, s az amerikai szerző szinte a szájunkba rágja a tanulságot, hogy ölni bűn, s a rosszul működő rendszert, gonosz gépezetét nem változtattuk meg, nem szüntetjük meg a gyilkossággal. (Sőt, megerősítjük!)
     Berta Zsolt esetében ez az érzés sokkal áttételesebben működik, úgy véljük, vidám regényt olvastunk, jó befejezéssel, s mégis az utóbbi évtizedek furcsa légköre, elveszített munkahelyekkel, válásokkal, alkoholizmussal, megromlott és mégis működő barátságokkal át-meg átszövik a sztorit; a lepedéke „mindig fölfeslik valahol.”
Berta Zsolt műve a Magyar Napló 2007-es regénypályázatán különdíjat nyert.