Víz és cserje

Ébredéskor mire vetemednek
csigolyáid s hiába az alvás
a gondolatok se frissek,
mikor a reggelinél,
teázással elmolyolva,
magad leforráz
— tanúságot tesz-vesz
az öntapintás duplafelülete —,
az intelligencia cselekvés: kiömlöd
a lét, mely egyben szemlélet is.
A gondolatok zápok,
de a rejtvények mindig újak:
bosszantó rébuszoknak megfelelni
nem marad más, mint sietősen,
észnélkül gondolkodni azon
— meztilláb a talány nyálkás talaján —,
hogy a tea nem
forraltvíz és cserjehajtás,
hanem az áztatásban ,,önmagára
göngyölődve”  
a tea emlékezete;
s minthogy élhet mi emlékezhető
— lévén hűlve felejtő —:
elfogyó, történeti élet.

Szindbád: Driád*

„A beteg fákat meggyógyítom.”
— mondogatta Bánatváriné.
De az elfásult szívet
kénytelen özvegyülésben
ápolni ki merné?

Megesett fiatalasszony volt,
komor, néma Galamb Irma,
odabévül mi lakik,
nem tudta senki, csak mikor
elvetélt a pára.

Bő szoknyáját megemelintve,
hystériás lelkülettel
dülöngőzött kertembe,
s léptének fehér hónyoma
megtelt barna vérrel.

Jobb létre, ecetfák éltére
áhítozva, elszenderült.
Kínjait tán átalussza;
önvéréből kihajtott és
saját ágára ült.

Nem lesz belőle pádimentum,
se gádereken balusztrád,
nem vésheti kádár, nym-
phából nem lehet láda —
őrzöm tündér álmát.

Hervadó budai hegyek közt,
télen tetszhalált élhet át,
villámhasogatásban,
áll, Irma, véghetetlenül —
szürke és kérges, fád.



*A szövegben jelöletlen Krúdy-idézetek találhatók.