A fizikusok


Az én életemben
két nagy fizikus van: egy pesti és egy győri.
Az egyik a barátom, a másik a lyuktestvérem.
A barátommal biliárdozni járok,
a testvérem sohase láttam,
nevét, címét se tudom, hangját se hallottam.
Se arca, se érintése nincs neki, nincsen,
nem hagy parfümcsíkot a nyakon, a csípőn,
nem felejt hajszálat a párnán, a lepedőn,
nem karmol és nem harap, sehol egy kék folt,
a combtőn vigyázva matat, finom és lágy,
sehol egy ujjlenyomat a testvérem után.
Azt gondolnám, ég és föld, az egyik Pest, a másik
Győr, emezzel biliárd, amazt sohase láttam –
pedig mindketten ugyanazt teszik, ugyanazt
tesszük mi hárman, a tér és az idő eltérő pontján:
a megfelelő szögben hajolva, merev dákóval
kezünkben döfölődünk hevesen, sután,
és a golyók megadóan, a súrlódást legyőzve,
az ellenállást úgyszólván kiiktatva,
a tömegvonzás törvényének engedelmeskedve,
össze-összekoccanva iparkodnak
a hívogató, csodás, tátongó lyuk felé.

Olajfolt

                           „a levelekben, melyeket
                           a görög pusztaságból ír nekünk Antigoné”
                                                             (Adam Zagajewski)


A fásult, komor levelek,
miket a görög pusztaságból
küldözget nekem Antigoné,
hetente érkeznek,
legtöbbször sérülten, a boríték oldala
feltépve, mert a postai alkalmazottak
pénzt sejtenek benne, családi ékszert
vagy megzöldült rézpénzt;
a levelek mindig ugyanarról szólnak,
jó hír egy szál se, tényleg semmi,
Antigoné szüntelenül mélyponton van,
a napkorong hamvad, a Göncöl
egyik kereke hetek óta sehol;
szabályos, rendezett betűk a hófehér lapon,
ettől az egész csak sokkal komorabb;
múlt kedden azt írta, idézem:
olajfoltos katicaként vergődöm – –