Négy nagyheti haiku


    Zöldcsütörtök

Mély tükre bűnnek.
Spenóton tükörtojás.
Fokhagyma nélkül.

    Aszkézis

Pénteki bánat.
Korgó gyomor se bántja
a meglelt csöndet.

    Szombat

A kert üres, jaj.
Tőlünk a Mester megvált.
Fölérhetetlen.

    Vasárnap

Bárány a földön.
Ívben feszül meg a fény.
Bárány az égen.

A testi nyavalyákkal küszködő költő így

elvétve úgy kívánom,
menekülnék belőle
valami áron,
szűk, de szép cipőtől megdagadt boka,
vagy szembevérzés, melynek nincs oka,
migrénroham,  egy ronda pörsenés az orromon,
gondba fáradt gondolat,
más kínos érzés, de nátha se bántson,
szabadulnék felizzó vágytól,
rettegéstől, lódarázstól,
határidőtől, sürgős hívástól,
attól, mi elválaszt asztaltól, ágytól,

nem bánva semmit, mi úgy marasztal
tenni-venni, lengedezni nemtelen,
amint az angyal,
jönni-menni, egyetlen ügyről tudva csak,
hírrel, malaszttal

Feri bácsi, az alsó szomszéd

Olyan olajos,
tapadós, sárgás
haja volt,
csúnya öregség,
nem ezüst szálú,
lepte meg őt.

Nem nyalogatta a
múlt sebeit, noha
bánta, amit
csak bánni lehet.

Tetovált jeleit jól betakarta
a gyapjú felöltő,
még felesége kötötte,
kit őszön egy éve, hogy
eltemetett.

Húst nem evett.
Amióta a köszvény
megrohamozta,
bolti cikória kávét
hörpölt, bár szaharinnal.
Bele zsömlét mártogatott.

Gyógyszereit, ha akarta,
bevette, de néha
eszébe jutott: jobb lesz úgy
vezekelni, ha inkább
nem veszi be.



Da capo al fine

Egyszer volt egy álom, bóbitás,
elfújja majd a szél, trombitás,
ha megjön a reggel,
napsugár sereggel
kiszúrja a szívből, nem vitás.

Egyszer volt egy ő, mint bárki más,
volt hitetlen napja és volt imás,
hol volt, csak sót vágott,
hol nem volt, sóvárgott,
szívében az álom bóbitás.