Rekedten gurgulázott, ahogy markoltam a hatéves tenyeremben, sután beletekerve egy szaggatott újságpapírba. Mozgott kicsit, de én lihegve az izgalommal kevert enyém-érzéstől, még jobban rászorítottam, guvadt a szemünk.
Iszonyodtam a csúszós, alig mozgó testtől, ahogy a leszorított test puffadt hasa táncolt az ujjaim közt; ijesztésül szántam, a már nagylány tizenéves nővéremet akartam megbüntetni — a házfestésből megmaradt színeket nem akarta velem együtt rámázolni a ronda varangyra.

Nem valószínűtlenebb ez a történet, mint a regény szereplői; a férfi főszereplő, Szvitelszki könyvész tekintete bukkantja elő a varangy-emléket: „A meghatározhatatlan, leírhatatlan hiány átlátszóvá kocsonyásította a szemét, ezen az átlátszó medúzán keresztül egészen arcának üregéig láthattam.”
     Nemkülönben víziószerű a feleség, a sűrűnyálas csókú Mokrinka alakja: „árvíz után született, gyerekei is árvíz után jöttek a világra. Ördögi ismétlődéssel folyt el a háborgó víz az anyjából, belőle és kertjük alatt a Tiszából.” Analfabétasága meg sem lep, a könyvgyűjtő és a betűt nem ismerő feleség ellentmondása szinte megnyugtat.
(Arról persze még hallgatok, hogy a címbeli bába-metaforával mit kezdenék; na, jó, magamnak csendben bevallom, veszettül keresem a magyarázatot: hogy ő lesz az, aki életet teremt anélkül, hogy birtokolná az életadó szervet; hogy a láthatatlan, rejtélyes naplóíró nőalak általa megelevenedik majd. Belebonyolódok magamba. Ellentmondás-hordozó vagyok.)
     A nő, a rejtélyes, naplószerű füzetlapokat hagy hátra, sorsuk kínos, a lapok csomagolóként szolgálnak gomolyához, véghasználatra várnak udvari árnyékszékben, majd összegyűjtve fordításra.
     A nő, a fordító, életelemévé tette a dohos hátsószobában történő, kiválasztottnak járó tevékenységet: „Mímelt pepecseléssel húzom az időt. Ülök a fordításom fölött, s attól félek, ha a végére érek, kiderülhet, a semmibe nyúltam… Mit kezdek ezután magammal?”
     Szvitelszki, aki „összepréselt állapotban is ugrani készül”, bukkan a különleges szövegre, egy eldugott kis településen; a szerinte páratlan írást csakis a választott nő fordíthatja le, bár maga a könyvész sokkal jobban értette azt a különös keveréknyelvet, melyen íródott. A cél tehát más, nem pusztán egyik nyelvről a másikra történő átültetés. A napló szövege és Szvitelszki között olyan távolság van, mint… nő és nő között.
     Az Odarka név, a bábáé, fokozza bennem az ellentmondást, hullámos hömpölygéssé vagy gurulássá lesz. Arról nem is akarok tudomást venni, hogy a népi hitvilág boszorkányos szerepet szán a bábának, olyat, amibe a szemmel verés és a gyógyítás egyaránt belefér. Csak félelmet kelt bennem kegyetlensége, de ereje is, ellökte magától gyermekét, akit most, hogy „… nincs már neki se méhe, se melle”, vadul, megrögzötten keres, minden vajúdó anya elé odatol egy képet, hogy az kiszolgáltatott kínban vallja be, látta, ismeri azt, akit ábrázol. Pedig „tőből metszették ki belőle a gonoszságot is, véglegesen kiürült.”
     Hiány mindvégig, mindenkiben, valami mindenhonnan hiányzik, esetlen csonkaságok, kifejletlen egészdarabok — ahogy olvasom, azt hiszem, a végére én, majd én kerekítem egésszé, pótolom a hézagokat.
     Mondatokon időzöm, lejtek le-fel, ilyeneken például: „hiába törögetted olyan magabiztosan rólam a jégcsapokat, semmire se mentél a szopogatásukkal, legfeljebb begyulladt a torkod, és kapart néhány napig, de a mélyemben megfagyott mamutokig sohasem jutsz el az irgalmatlan gleccserben”.
     Ömlik a napló szövege, közelebb áll hozzám, feszíti az ellent, sűrvül egyre jobban, nem is a történetre figyelek, hol is a történet, sorok fátyolán próbálok átjutni, a hiánypótlásban kevés leszek, már érzem… „hoztam boldogan haza a pisztrángomat, most sem sütöttem meg, visszaengedtem a kertünk alatt csobogó patakba, ahol egyszer régen elveszítettem a szüzességemet, s azóta nem bírom a forró fürdőt, a behatárolt vizeket, a fürdőszobákat, talán, ha emlékeznék, ki volt az első szeretőm, akkor halat sütnék vacsorára”.
     Destruktív a konfliktus bennem. Álomtalan alvásban is gondolkodom; „álmomban fárasztóbb fehérben járnom, mint a görög drámák hősnőinek”.
     A naplószöveg beékelődik, a történet folyik: a fordítás készül, a bába szüleszt és keres, Mokrinka nyeli az ajándék vodkát, Havackóné zsiráfbőrmintás pulóverhez jut, Jónán áll az élet.
     Alla, a naplószöveg írója, vég nélküli líramenete köt meg: kisbetűvel kezdődik minden rész, záró írásjel nélküli minden vég, folyondárként kúsznak egymásba, a levélnövés ütemét én diktálom.
     Rituális a naplóírás, az a fordítás; az olvasásom rituális hastánc — szétsugárzom a karunát, azt a feltétlen szeretetet, amit felnőttkorban számos formában megélünk: érintés, gyöngédség, együttérzés, részvét, érzékiség, erotika.
     Érzékiség és tájszavak mosódnak, Alla oda-vissza ugyanaz, kiderül, ő Odarka lánya, összekeveredik a világ, puffadt hasakból gyermek, méh, karuna, együttérzés, részvét. Az olvasás maga a guedra, transz-tánc, egyszerre vagyok rituálé, a nő, aki táncolja és az üst, amin valószínűtlenül dobban a ritmus.

Máig nem tudom, hogy a papírba folyton ugrásra kész barna vagy zöld varangyot csomagoltam. Nem tudom, kibékültünk-e, az állatot én öltem meg vagy elugrott, táncoló hasa kipukkadt-e; rám íródik a ritmus; jobban rászorítok, a tenyerem üres.