1931. június 13-án Voinovich Géza Magyar passió című művének Hevesi Sándor által rendezett előadásával vette kezdetét a Szegedi Szabadtéri Játékok története, amelynek első szakasza 1939-ig tartott. 1939 után húsz év kényszerpihenő következett, míg Európa egyik legnagyobb (800 négyzetméteres) színpadát újra elfoglalhatta a színjáték. A színpad mérete miatt kezdettől fogva nagy hangsúlyt kaptak a látványos darabok. Madách Imre főműve, Az ember tragédiája például 1933-ban került először a Dóm tér közönsége elé (1933. augusztus 26., 27., 29.; Hont Ferenc rendezésében), de 1939-ig minden esztendőben újra műsorra tűzték. 1934-ben nyolc, 1935-ben hat, 1936 és 1939 között pedig minden fesztiválon három-három előadás volt látható a játékokon.
     A Szabadtéri 1959-es újraindulását követő első esztendőben Az ember tragédiája ismét műsorra került. A Major Tamás rendezte öt kiváló előadás, a pazar szereposztásnak is köszönhetően (Básti Lajos, Lukács Margit, Ungvári László) olyan hatalmas siker lett, hogy a következő esztendőben meg kellett ismételni. Ezt követően három évig elmaradt a Tragédia Szeged első számú nyári kulturális fesztiváljáról, 1965-ben azonban három előadás erejéig visszatért — a rendező ekkor Vámos László, a színészgárda nem kevésbé pazar, mint az előző két alkalommal: Nagy Attila, Ruttkay Éva, Gábor Miklós. A hatás ezúttal sem maradt el: 1966-ban változatlan szereposztásban, 1967-ben Gábor Miklós helyén Sinkovits Imrével újabb három-három előadás töltötte meg a Dóm téri lelátókat. Újabb évtizedes pauza után 1976-ban tért vissza a Dóm elé Madách drámai költeménye, Szinetár Miklós rendezésében Hegedüs D. Gézával, Bánsági Ildikóval, Lukács Sándorral. 1983-ban Vámos László újból rendezett, Bubik István, Tóth Éva és Balkay Géza játszotta a főszerepeket. És utána tizenhat esztendei szünet.
     2000-ben a szegedi és Szegedre látogató közönségnek azonban ismét lehetősége nyílott rá, hogy élvezze a magyar irodalom klasszikus remekművét. Ennek ellenére az adódó alkalommal  nem sokan éltek. A hiba pedig ezúttal nem a közönségben keresendő. A közönség minden tőle telhetőt megtett: megvásárolta a belépőjegyet, megtöltötte a nézőteret, nyitott volt, a felvonások és a darab végeztével tapsolt. Ha gondolkodott is, akkor ezt csak megszokásból tette. Mert bizony az előadás sok mindenre adott okot, de tetszésnyilvánításra, tapsra, s főleg: gondolatok ébredésére a legkevésbé.
     S hogy miért? A kérdésre egész egyszerűen lehetne válaszolni: mert egy rossz produkciót láthatott az, aki a millennium évében Az ember tragédiájára váltott jegyet Szegedre. Korognay Károly rendezése nélkülözött mindenféle koncepciót, az előadást az esetlegesség jellemezte, szöveghúzásai pedig néhol egyenesen a darab érthetőségének a rovására mentek. S ha már a szöveghúzásoknál tartunk: köztudott, hogy a Tragédiát nem szokás teljes szöveggel játszani, hiszen túlságosan hosszadalmas lenne, ezért a rövidítés elfogadható és megengedett — az átírással viszont egy ilyen mű esetén csínján kellene bánni! A rendező részéről igen nagy önbizalmat és saját irodalmi vénájába vetett erős, megingathatatlan hitet kell feltételeznünk ahhoz, hogy megérthessük az okát a szöveg „kozmetikázásának”. Egyben, az eredmény láttán azt is meg kell állapítanunk, hogy Korognay Károly tévedett: irodalmi tehetsége nem mérhető Madách Imre zsenialitásához.
     De nem csak a rendezői koncepció hiányát, az ötletek ad hoc jellegét, a szöveghúzásokat és átírásokat vitathatjuk. Baj volt a szereplők kiválasztásával is, legalábbis egyikkel-másikkal. A Lucifert alakító Szalma Tamást hagyjuk, becsülettel, jól oldotta meg a feladatát. A gondot sokkal inkább Oberfrank Pál és Szabó Gabi játéka jelentette. Amennyiben a rendező úgy gondolta, az a legmegfelelőbb, ha két tökéletesen jellegtelen színészre bízza Ádám és Éva szerepét, úgy elérte célját. Oberfrank Pál és Szabó Gabi nem hiszem, hogy bárkiben is maradandó nyomot hagyott volna. A kisebb szerepek megformálóira meg nem is emlékszem. Ha beszélni kellene még valakiről, hát Gregor Józsefet lehet megemlíteni. Gregor orgánuma csodálatos, ha valaki, ő valóban alkalmas volt az Úr hangjának megformálására — ám a vállalkozás általános színvonala elragadta Gregort is, kicsit elnagyolta a feladatát.
     Egy szó mint száz: a Korognay-féle Tragédia bátran indulhatna minden idők egyik legrosszabb Madách-előadásának címéért. És ez valóban tragédia volt 2000-ben. A néző tragédiája.
     Az azóta eltelt időszakban senkinek nem jutott eszébe, hogy újra elővegye az egyik legnagyobb „szabadtéris” hagyományokkal rendelkező magyar művet. Idén lesz 125 éve annak, hogy a Tragédia szegedi színpadra lépett. Az 1884. december 27-ei bemutatót követően pedig még nyolc előadásban játszotta Szegeden a Tragédiát Nagy Vince társulata, az Ádámot alakító Somló Sándorral és az Évát megformáló Hunyady Margittal (aki nem mellesleg Hunyady Sándor édesanyja volt) a főszerepben. Az elmúlt esztendőben is évfordulót ünnepelhetett volna a Szabadtéri: 75 éve volt az első szabadtéri bemutató. Milyen szomorú, hogy sem ezt az évfordulót nem ünnepelte meg egy új bemutatóval a Játékok, sem erre a nyárra nem jutott eszébe a műsorterv összeállítóinak, hogy ez a fajta szegedi Madách-kultusz egy méltó előadással folytatódjék. Ehelyett maradnak a jól bevált operettek, musicalek a repertoáron. Persze: a szabadtéri üzlet, el kell tartania önmagát. Ez pedig mindig tragédia a kultúra területén…