Amikor a gyerek kezd elszakadni szüleitől, keres magának egy helyet, ahol társaival rendszeresen találkozhat. Gimnazista korunkban mi is találtunk ilyen búvóhelyet: a (Galéria) Kávéházat. Meggyőződésünk szerint ez volt Szeged egyetlen normális kávéháza abban az időben. Kedvenc helyünk volt még a Tokaji Borozó, ahol végre rendes bort lehetett kapni. Már akkor elhatároztuk, hogy felnőttként majd megcsináljuk mi magunk az igazi jó helyet, a mi kávéházunkat. Azóta a régi helyeket bezárták, a mi álmaink is, ahogyan ezek az ifjúkori remények szoktak, az idő múlásával elkoptak, elfelejtődtek.
     A sors mégis úgy hozta, hogy a tanulóéveim vége felé bekapcsolódhattam egy akkor induló kávéház életébe. Éppen nagyban munkát kerestem, hiszen egy diáknak sosincs munkája és elég pénze. Egy kedves ismerősöm ajánlotta a lehetőséget, és sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor először mutatták meg ezt az új Kávéházat belülről. Akkor még hatalmasnak tűnő terem, tele tonettszékkel, asztallal, műemlék-sárga falakkal – és tele kongó ürességgel. „Na, ezt kellene megtölteni!” – mondta későbbi kolleganőm. Addig nemigen tudtam, miből állhat a programszervezés, csak sejtéseim voltak. Más lehetőségem nem nagyon kínálkozott, abban a pillanatban mégis úgy éreztem, én ezt nem akarom. Vagyis inkább: nekem ez nem fog menni. Ennek immár kilenc éve…
     Amikor üresen látom a kávéházat, néha eszembe jut ez az első érzés. Még mindig ijesztő, pedig ma már teljesen másról van szó. Miről is? Nehéz erről írni. Mit mondjak arról a helyről, ami életem része lett, amiben annyi munkám fekszik? Hogyan mondjak arról ítéletet vagy összegzést, amihez barátok, szerelmek, sok-sok év köt?
     Próbáljuk tényszerűen: a Tisza-parti Szeged az ország egyik egyetemi városa, püspöki székhely, a hármas határ közvetlen közelében fekszik. Egy évtizeddel ezelőtt a szegedi székhelyű Katolikus Ifjúsági Alapítványnak lehetősége nyílott arra, hogy egy visszakapott egyházi ingatlanban, bajor segítséggel (Renovabis) és komoly összefogással kialakítson egy kávéházat, azzal a nem titkolt célzattal, hogy egy kulturális központot hozzon létre. Az alapötlet úgy hangzott: van az egyháznak egy nem hivatalos arca is, egy teljesen hétköznapi, emberi arc, s mivel ez sokak számára elképzelhetetlen, vagy mondjuk így: ismeretlen, hát próbáljuk megmutatni. Ennek a munkának vonzó terepéül kínálkozott a kulturális közélet, hiszen Szegeden ez általában kényes terület. Az alapítók annak idején tettek néhány kikötést, ami lényegesen befolyásolta a kávéház működését. Ezek közül kettőt fontos kiemelni. Az egyik alapelve az volt a kávéház létrehozásának, hogy a kultúra nem pénz kérdése, vagyis minden program, amit megvalósítunk, az ingyenes legyen. Hogy ez mennyire hasznos gondolat volt, arra máig naponta rácsodálkozom. Mindegy, hogy vékonypénzű diák, szegény nyugdíjas vagy jobb sorsa érdemes hajléktalan, esetleg gazdag vállalkozó vagy képviselő kívánkozik programjainkra, mi nem akarunk a tárcájában kutatni, bejöhet, aki akar. Másik ilyen sarokpont a füstmentesség. Ma már ez tendenciává vált, de annak idején elképzelhetetlen volt, hogy a kávé mellé ne lehessen rágyújtani. Kezdetben a vendégek értetlenkedtek, az előadók, főleg a zenészek egyenesen méltatlankodtak, hogy mi ez a hülyeség. Azután kezdték megszokni és megszeretni (persze Szörényi tanár úr rágyújtott, de neki elnézzük).
     A kávéház a Millenniumi jelzőt kapta nevében, mert a millenniumi rendezvények idején indult, és az első két évben a programjainkat is ennek jegyében szerveztük. Maga a kávéház a programokhoz képest csak féléves késéssel kezdte meg működését. Azóta rengeteg rendezvényünk volt (körülbelül 1200 program kilenc év alatt) a kultúra különböző területéről: koncertek, előadások, beszélgetések, színdarabok, vetítések, kiállítások, és még sorolhatnám. A szervezést az az elképzelés vezeti, hogy a szegedi és környékbeli, illetve határon túli próbálkozásoknak biztosítsunk lehetőséget, még ha ezek csak kezdeti, bátortalan lépések is, de ha az ország más pontjairól hívunk előadókat, akkor azok nevesek legyenek.
     Van még egy speciális, tipikusan szegedi helyzet, amit nem tudok megkerülni rövid bemutatóm alkalmával…
     Azzal kell kezdenem, hogy nagy örömmel fogadjuk be a helyi civil szervezeteket, csoportokat, adunk helyet programjaiknak (például: Védegylet szegedi csoportja, Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége Szegedi Tagozata, „Ötágú Síp” Kulturális Egyesület, Artstab stb.), rendkívül jó a kapcsolatunk az egyetemmel (az egyetem Kulturális Irodája által szervezett Őszi Kulturális Fesztivál és az Egyetemi Tavasz egyik állandó helyszíne vagyunk), évek óta számos programmal, a tavalyi évtől pedig már szervezőként is bekapcsolódunk az ünnepi könyvhét eseményeibe. A helyi zenekarok klub-jelleggel muzsikálnak nálunk, máshonnan meg az ismertebb együtteseket hívjuk zenélni. Működik sakk-klubunk, filmklubunk, náluk gyűlnek össze fotósok, képzőművészek, jönnek hozzánk a szegediek kártyázni, társasjátékozni. Mindez öröm, mindez pozitívum. Azonban nem szabad elhallgatni, hogy ennek a sokszínűségnek, sajnos, az is az egyik (és nagyon szomorú) oka, hogy gyakorlatilag megszűntek a szegedi művelődési házak, ahol az önszerveződő közösségek helyet találhatnának maguknak. A meglévő klubok a helyieknek alig adnak helyet, elsősorban egyébként is rendezvényorientáltak; a kocsmáknak meg csak ritkán van pénzük és kapacitásuk ilyesmire, azaz kultúrára. Nyitottságunkkal jelenleg szinte egyedül fogadjuk be a város kulturális életét.
     És hogy kik jártak már nálunk? Zenélt már a Kávéház falai közt a Ghymes, a Kaláka, Sebő Ferenc, a Cimbali Band, az Úzgin Űver, Fekete Jenő, a Borsodi Blue, a Molnár Dixieland Band, Frankie Látó, a Fabatka együttes; vendégünk volt Szakonyi Károly, Baranyi Ferenc, Závada Pál, Kukorelly Endre, Garaczi László, Darvasi László, Hász Róbert; tartott előadást Marosi Ernő, Szörényi László, Fried István, Kristó Gyula, Kubinyi András, Hermann Róbert – hogy csak néhány nevet említsek a sokból.
     Mára a Millenniumi Kávéház, kiegészülve egy klubhelyiséggel, valóban Szeged egyik kulturális központja lett. Sokan szeretik, sokan járnak ide. Nem egészen olyan, mint amilyet gimnazista koromban álmodtam, de olyan sok ember munkája és munkássága gazdagítja, hogy nem szívesen mondok róla rosszat… Talán nem is tudok.
Sok tekintetben változott körülöttünk a világ, változtunk mi is, ami megmaradt, megmarad a régi elképzelésből, hogy a Kávéház a Szegeden Katolikus Háznak nevezett épület pincéjében kapott helyet, mindmáig ott működik (ahol egykor Engel Lajos nyomdája és a Szegedi Napló szerkesztősége). Pincében. Vagyis egy picit még mindig földalatti…