szazso: Zsávolya újra lesúlytott (sic), már megint vaskos a könyvmű, azazhogy darab. Szín(i)leg önállónak tetszik, aztán mégsem, pediglen az ő neve virít naggyal a szerelempiros borítón. Alább venni észre: támogatója őnéki a Mikszáth Kálmán. A címből is kikandikál már, miféle téma lett színjáték tárgya itt. Most mondjam ki, ez még hiányzott! Hogy pótoljam feladatomat tekintve eredendő hiányosságomat, olvashattam el A Noszthy fiú esete Tóth Marival című regényt. Azért a film(ek)et már mégsem néztem meg. Úgyis ugyanaz a sztori, vagy nem?

SCSA: Igen is meg nem is. Furcsa, különös házasság ez. Azt eleve tudtam, hogy Zsávolya gyakorlatilag képes bármit megírni, mégis nagyon meglepett ez a húzása. Ennek volt azért előzménye; 2007-ben duális előadást tartottunk az új irodalomtörténetekről (A magyar irodalom történetei I-III.), és akkor beszélt ő Mikszáthról az előadásában. Egyébként is gyakran emlegette Mikszáth alakjait (mondhatni jóban volt a Kopereczkyekkel, Noszthyakkal). Az is rémlik, hogy az irodalomtörténet tematikájában Mikszáth Kálmán epikai univerzuma címmel futott nála a Mester munkássága. Ennek az univerzális jellegnek eredt ő a nyomába elsődlegesen. Nem elsőként, nem utolsóként, ugyanakkor...

szazso: ...zsávolyásan, akartad mondani? elég sajátlagos, ahogy átgyúrta az anyagot, kiemelt, elhagyott, és persze hozzá is írt. De drámát? Nekem mindig azt mondogatta, hogy aki 25 éves koráig nem ír jó verset, abból nem lesz költő, prózánál 40, drámánál 50 év a „határidő”. Ebbe jócskán belefért, és most már mindhárom műnemben jelentetett meg könyvet. Hogy ez mennyire az övé, az itt a kérdés. Szerintem jócskán, erről árulkodik, nem véletlenül szerel a „támogatás” kifejezés a borítón. A szöveg, ahogy Zsé tanár úr fogalmaz a hátulján, „erősen átalakított mikszáthiságokból szerveződik”, ez jelenti egyszer az eredeti hű átvételét, hiszen a regénybeli sok párbeszéd kínálja magát, másfelől többhelyütt a textus versbeszédbe való átírását is, amelyben újfent megmutatja, hogy ő az utolsó barokk költő.

SCSA: Pontosan a műnemi regiszter váltásában látom e vállalkozás lényegét. Azzal, hogy a Noszty-regényt színpadra állított műként kezdi érteni, lehetőséget kap arra, hogy a regényt újra és újra sajátos fénytörésben láttassa; mint arra már utaltam, nem az első eset, hogy Mikszáth műve adaptáláson esik át. Zsávolyát azonban nem a kontextualizálás, a szöveg modern kulisszákkal való felruházása érdekelte. Az ő figyelme igazából afelé mozdult el, hogy a drámát szigorúan kezelve (könyvben konstituálódó kifejezésformaként) hogyan jeleníthető meg a mikszáthi problematika. A regény meggyőző cselekményvezetése ezáltal folyamatosan elbizonytalaníttatik; relativizálódik minden: a szereplők, a helyzetek.
Persze nem kerülhető el, hogy szereplőivel (maszkjaival) érdemi kontaktusba kerülvén, ne következzék be a Mikszáth-alakok zsávolyizálása; Noszthy Feri gazsága, emberi romlottsága, még helyenként bájos huncutságaival együtt is, jól mutatja, hogy Zsávolya hozzáállása nem éppen elfogadó, megbocsátó hősével szemben. A csalásnak, hazugságnak, félrevezetésnek hatalmas szerep jut, nem beszélve a Malinka-Noszthy Vilma szál vérbő prezentálásáról.

szazso: A szexualitás amúgy is nyilván cselekményszervező-elvének kidomborítása, sőt hangsúlyozása a regénybeli Feri alakját viszont talán egyértelműsíti. Zsávolyánál már tisztán számító, hozományvadász alak, nem úgy tűn', mintha kicsit is beleszeretett volna a Mariba. A vulgarizálás, az obszcén gesztusok (akár az intsrukciókban is), perverzitásra utaló élethelyzetek megjelenítése esztétikai és etikai síkon egyaránt kimozdítja az eredeti szöveget, hiszen a dzsentrivilág romlottságát a konspiráción túlmenően ezzel is bizonyítja. Mindenképpen zsávolyásításnak kell tekinteni a házinéni alakját, hiszen egyedül ő az, aki az eredeti regényben nem szerepel, itt pedig fontos pozíciót tölt be. Boszorkány, aki előbb elindítja a cselekményt, hiszen Feri tőle menekül. Aztán gátló szereplőként lép fel; mindenáron vissza akarja szerezni kitarott exszeretőjét. Végül, mintegy rezonőrként, egyszer csak kikop’ a történetből, mintha többé nem lenne rá szükség. Tekinthető Zsávolya legalábbis egyik alteregojának is, aki a végén azért tűnik el, mert a végkifejletet már csak szemlélődve követi végig (a hatodik felvonásban mindesetre kevesebb is a zsávolyásítás). Erre utalhat, megintcsak a hátsó borítóról puskázva, hogy az ironizáló gesztusok mellett öniróniával is él, hogy „csak az ún. >>epikai teljességet<< sikerül elérnünk”, tehát a történet eredeti lezárása (nyitottan hagyása), ezáltal a Mikszáth által írt utószó szellemében való megőrzése, számára is követendőnek, át-felül nem írhatónak bizonyult.

SCSA: Előbb a vulgaritásról: nyilvánvaló, hogy Zsávolya tolla ott is továbbszalad, ahol Mikszáthé megállt. Teljességében, totalitásában éli át és adja tovább az alapsztorit. S ha már az alaptörténetnél vagyunk; bizonyos, a Noszthy Fujit nehéz nem kontextusfüggő könyvműként elképzelni. Nem hiszem, hogy önmagában, a pretextusok nélkül értelmezhető lenne, ennek sikere legalábbis kérdéses. S nemcsak arról van szó, hogy még ilyen alapos, heroikus vállalása ellenére is rengeteg utalást hagyott a könyv- és egyéb előzményekre, hanem arra is, hogy magyar irodalmi kánon egyik centrális narratívájával van dolgunk. Különösen persze Zsávolyának; nemcsak a házinéni alakján érezni a maszkosítást, az át- átszüremlő szövegkompilátort, de a többi figura is több alkalommal válik tükörré. A házinéni arra is érv lehet, hogy Zsávolya alapvetően könyvvállalkozásként fogta fel a Fujit; az érdekelhette tehát, hogy a mikszáthi szöveg hogyan viselkedik a színpadon, illetve milyen lehetséges mintázatok bogozhatók ki a narratívákból. Érzékenyen reagált arra a tünetegyüttesre, amiről Hajdu Péter ír az új irodalomtörténetben (1906: Noszty Feri alakváltozásai. Mikszáth Kálmán: A Noszty Fiú esete Tóth Marival a Vasárnapi Újságban). Hajdu részletesen rekonstruálja a Mikszáth-szöveg végleges kialakulását, illetőleg elemzi a dráma- és filmadaptációkat. Zsávolya ezt a kettőt mintha vegyítené; a házinénivel igazi dzsókerre tesz szert, aki varázslóként jó ideig keveri, aztán visszaszorul, egészen pontosan kilép a dráma teréből (lelép, el, ilyenek). Ezzel éppen arra játszik rá a Mester (itt: Zsé), hogy a helyzetbe hozott mikszáthi narratíva egy idő után megállíthatatlanul halad a végkifejlet felé.

Ezzel a gesztussal, illetőleg a dráma drámaként lezárásával („Haza... akarok ... menni... ezredes... úr.” Függöny. Vége.) Zsávolya újabb polémiába bonyolódik Mikszáthtal. Nagyon jól tudjuk, hogy a regény nem itt ér véget; érdemes megnézni, mit ír Mikszáth a tetőpontot követően a regény Utóhangjában: „Az elbeszélő és a színi irodalom mostmár a hétköznapi életből meríti tárgyait. De még nem egészen. Még mindig sok nyűgözi a konvencionális sablonokból. A szabályszerű elbeszélő művek (az akadémiai recept szerint írottak), bizonyos unalmat keltenek, mint a szabályosan épített házak. (...) Csodálatos, hogy az emberiség e tekintetben milyen fiatal még és mennyire tele van naivsággal. Főleg a színpadi művek közönségénél tapasztalható. — Ott ül a nézőtéren s látja a darab legelején, milyen rosszul áll az egymást szerető dolga s mégcsak jobban romlik a második felvonásban: elszorult lélegzettel,remegő aggódással várja a fiatal pár sorsát. Pedig csak a színlapra kell vetni egy tekintetet, s ha az áll ott, hogy >vígjáték<, még az angol bank sem olyan biztos, mint a házasság az utolsó jelenetben." (Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1968, 458. p.)
Attól tartok, Zsávolya megspórolta nekünk ezt a pillantást is, s ezzel, teljesen irreális, irracionális módon (összenyitni egy lottózót egy kifőzdével szilveszterre) mégis képes elérni, hogy vigyázó tekintetünk a végkifejlet helyett a kibontakozó cselekményre szegeződjön.

szazso: Az igaz, hogy kontextusfüggő a Fuji, de mivel színpadi adaptációról van szó, nem hiszem,  hogy Zsé egyáltalán megkísérelte volna kiiktatni a mikszáthi hagyományt. Az már inkább, hogy a polémiába keveredjen a kánonnal (akár az általad említett Hajdu Péter értelmezésével), módosítsa. Akár már azzal, hogy drámásítja. (Nem zárnám ki a bemutatás lehetőségét sem, bár az valószínűleg a könyvdráma átdolgozását, meghúzását igényelné.) De a házinéni, és a többi alterego meg/kiszólásaiból az utószóban megfogalmazott mikszáthi „eszménnyel” való vitája is kiviláglik. A negyedik felvonás hetedik jelenetében, amikor Malinka Kornél beszámol Noszthy Vilmának Kopereczky beiktatásáról több, Zsávolya saját értelmezését, ambícióját leleplező szöveghely van. Vilma és Malinka átlényegülnek Poltáry-Mikszáthttá illetve Zsávolya-Kopereckyvé.
Arra a lehetséges vádra, hogy Zsávolya plagizál, ironizál, vagy hogy szétszadizza a regényt, Poltáry Mikszáth azt feleli: „mert ha én leleplezem, / hogy valójában nem parodizál / Kéti engem, hanem szegény feje / más vagy éppen jobb szövegi dizájn // helyett — akarva, nem akarva is — / elfújni enyémet kénytelen [...] hisz' egy rétor páston duplálkodom [...] tudhatja ám, hogy mást ő nemigen / tud elgagyogni, csak mit írtam én; [...] 'megfogott' / feeling helyett én jelentek igényt / be nekije: adjon 'támogatást', / már ha úgy érzi, van köztünk kapocs". (160.o.) Tehát a Mikszáth-regényt nem rontja le átdolgozása, ellenkezőleg, megtámogatja (még ha a címben fordítva is van), újraolvasásra ajánlja azt, míg persze a Noszthy Fuji is profitál az alapmű népszerűségéből. A nadír és a zenit esete.
Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne önmagában pozitíve értékelhető Zsávolya teljesítménye. A Jimmy visszatér című regénye után is volt mersze egy ilyen húzáshoz, ti. hogy az ismertség, az érdeklődés ha nem is középpontjában álló, de mindenképpen számon tartott műhöz nyúljon. Ráadásul úgy, hogy nem „csak” egy újabb átdolgozás, hanem hangsúlyos(an) zsávolyid produktum született.
 
Persze Zsávolya posztmodern alapállása („akár, ki ott áll, te vagy az magad, / akár stilizáltan, másfél' alak.” [141.o.]) némileg kilengeti, megbillenti a sztorit, illetve a mikszáthi szándékot: „[...] nem éppen nemezis- / szféra lesz, melybe érkezem / nála” (161.o.) Mikszáth a regény utószavában írja: „A riporter közli velünk a nyers eseményt, felvonultatja az abban részt vett fő- és mellékalakokat anélkül, hogy kénytelen volna életfolyamatukból többet nyújtani, mint amennyit az esemény megértése kíván. A riporter elmondván az eseményt, épp azon módon, mint aki szőtte, maga a Végzet, szélnek ereszti az abban szereplő személyzetet, menjen ki-ki a maga útján”". Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival. Európa, Bp., 2002, 538. p.). Vagyis Zsávolya a történet objektív szükségszerűségét vonja kétségbe, teljes joggal, hiszen a regény több ponton kikezdhető banalitásokkal, erőltetett megoldásokkal él (pl. Velkovics Rozália somlai felbukkanásakor Feri nem lepleződik le). A fikcionalitás hangsúlyozása így még a regényt is megmentheti. Zsávolya settenkedő történetkezelésével, a reflexivitás felerősítésével, a jelenetekre, Fuji-kockákra tördelésével, és persze a dramaturgiai instrukciók több helyütt brechti elidegenítő hatásával megoldja azt a problémát, hogy ne csak a dzsentri-korszak paródiájaként olvassuk a regényt.

MALINKA:                „ […]
                              hogy a mélyben vagy valóságosan
                              mi történik, nos, az nem játszik itt.
 
NOSZTHY VILMA:     Nincs „mélység”, „valóság” –  pont ez a ciki!
                              Illetve az a valóság tudod,
                              Amit a társadalom úgy kezel.
 
MALINKA:                Vagy amit te kezelsz vagy én kezel’…” (158.o.)
 

SCSA: Egyet kell értenem, mind a lelepleződéseket, mind a dramaturgiai eljárásmódokat tekintve. Talán annyit teszek hozzá, hogy a Noszthy Fuji ugyanúgy kaland, mint ahogy Zsávolya egész írásművészete az; akár elbeszéléseit nézzük, akár regényeit, ezekben minden alkalommal megjelennek a műalkotás létrehozásának, az írás kihívásának szimptómái. Az persze nem baj, ha látható, hogy a feladat nehez, emberes, súlyos terheket ró a szkriptorra. A Noszthy Fuji talán legnagyobb erénye, hogy nem vallott kudarcot: megmozgatta, széttapogatta a mikszáthi szöveghálót, meg azt is, ami azóta benne akadt. Tanúbizonyságát adta annak, hogy a klasszikusnak számító szövegek remake-je megvalósítható. A drámával (színdarabbal) kapcsolatban már csak egyetlen kérdés maradt: vajon vállalkozik valaki majdan ennek az irgalmatlan szöveghalmaznak bemutatására, valóban színpadra állítására? (Amennyiben igen, előre és izgatottan várom, mihez tud kezdeni a zsávolyai instruálással, ami a kötet egyébként is gazdag és bravúros nyelvi megoldásai között a prímet viszi, meg a szekundot is.) Nem mellékesen, a Noszthy Fuji Zsávolya prózaírói pályáján is fordulatot jelent; emberes visszatérésnek tűnik, egy másik műnemen keresztül ugyan, egy szintetizáló könyvdrámával, melyben a drámai műnem mellett kvázi egyenrangú partnerként ott van epika és líra is.