A kapcsolat íve

Szülőföld és fia viszonya épp oly sokféle lehet, mint szülő és gyermeke, vagy mint tanító és diákja viszonya, és mint két szerető kapcsolata. Jó vagy rossz, szeszélyes vagy harmonikus, folytonos vagy tragikus pauzákkal teli – az ellentétek hosszan sorolhatók. Kass János Szeged-élménye mindezt magába foglalni látszik, a vallomások a gyermekkori Paradicsom-képzetétől a háborús évek kitaszítottság érzésén át a jelen kor racionális karakterű stádiumáig ívelnek.
     1927. december 26-án, Szeged városában született Kass János, annak a szállónak egyik szobájában, melyet a szegediek ma is „a Kass”-nak emlegetnek. A boldog gyermekévek emlékét azonban jó időre felülírták a történelem eseményei: Kass János családjának menekülnie kellett Szegedről, s a fiatal művész a diktatúra idején szeretett városában persona non grata lett. Fél évszázad elteltével, az ezredfordulón, harmonikusabb a kép, a hála kölcsönös: Kass János a nevét viselő galériában rendszeresen kiállít, ünnepségek, konferenciák, felkérések bizonyítják megbecsültségét, noha a városnak az a centrális pontja, amely számára a szülőföldet, „a” várost legkonkrétabban jelképezheti, a szülőház, ma is elhanyagolt, jövője kétségesnek látszik.
     Az alábbiakban dokumentumok, riportok és vallomások felhasználásával illesztjük össze a „gyermekkor tükörcserepeit”, és mutatjuk be a Kass Szállóval és a Kass Galériával kapcsolatos fontosabb adatokat, valamint az utóbbi évek „kölcsönviszonyainak” lényegesebb mozzanatait.


A Kass Szálló és a gyerekkor

A két történet szorosan összekapcsolódik. A szálloda virágkora megalapozza a gyermekkor boldogságát és önfeledtségét. Az 1898-ban, a tiszai nagy árvíz után megnyílt idegenforgalmi és vendéglátóipari egység ugyanis — a nagyapa, id. Kass János valósággá vált álma — a régió szellemi és művészi életének meghatározó centruma volt. A szálló vendéglistáján szerepelt Ady Endre, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor neve, huszonnégyszer koncertezett itt Bartók Béla. A gyermek Kass János ezért, aki hajlamairól egyelőre a vasalószén „alkalmatlan” helyeken való felhasználásával ad nap mint nap tanúbizonyságot, rendszeresen találkozhat Móra Ferenccel, Móricz Zsigmonddal, Juhász Gyulával, Buday Györggyel, Vaszary Jánossal s másokkal is, akik élő legendái koruk zenei, művészi és tudományos életének. S ne feledjük el, hogy az édesapa, ifj. Kass János, aki 1928-ban veszi át a szálloda vezetését, maga is Oxfordban végzett, és képzőművészeti talentummal megáldott. De a szellemi késztetések mellett meghatározó élményt jelentett a természet szépsége is, különösen a szálloda szomszédságában hömpölygő Tiszáé.
     „Az első élmény, a legelső, tisztán és élesen rajzolódik ki a múlt ködéből: befőttes üvegben apró tiszai halak lebegnek … Következő kép, már csak a felfordult halak fehér hasát rögzíti. Zavaros, lepedékes vízben apró szálak, moszatok. Szürke, ködös minden, homály. Besötétedik. Híradóként pereg előttem: nagy árvíz forr habosan, sáros víz rohan kicsavart fűzfákat forgatva, szemem a töltés magasságában. Ugyanott később, nyáron: szekér gázol át az alacsony Tiszán, tengelyig sem ér a víz. A túlsó parton horkanva, nagy zörgéssel, robogással trappolnak kifelé a megcsutakolt lovak. Forró sárga homok égeti talpam. S mekkora nagy piacok. Dagadó kenyerek, mázsás disznók. Piros papucsok flitterrel kivarrva. Hosszú tutajkaravánok; szálfákat úsztattak gyakran elakadva a homokpadokon. Nagykalapos tótok ismeretlen vezényszavakat kiabáltak a kanyarban, forgatták a hosszú evezőket… Látom a Tisza-híd szürkére mázolt, öntöttvas korlátját, vaskos cirádáit, a négyzeteket átlósan átkötő díszeket. Nyár végi meleg szélben a vasra szerkesztett vitorlaként feszülő pókhálók megunhatatlan variációit, geometriáját … Érzem anyám kezének melegét; a csöndes Tisza-töltésen ballagtunk, háncsszatyrának réseiből csepegett a víz. A frissen fogott halak még néha megrándultak… Szeged mediterrán fénye, melege, a víz örökös vonulása, ragyogása. A parti fűzfák hosszú árnyékai s a kikötött ladikok kotyogása. Nagy, különös madarak repülnek súlyos szárnycsapással súrolva a vizet.” (Olvasó Nép, 1984, 1. sz., 140. p.)
     A riportok és vallomások a legélesebb fénybe Juhász Gyula, Móricz Zsigmond és Móra Ferenc alakját állítják. A harmincas években a gyermek Kass persze még nem tudhatta, mit rejteget a sors, hogy illusztrációi jelentős részét annál a kiadónál publikálja majd, melyet gyermekkora csodált tudósáról, a kékszemű régészről, Móra Ferencről fognak elnevezni, és hogy első szakmai sikerei egyikét azokkal a grafikákkal fogja aratni, melyeket a számára a csutak bajuszáról nevezetes Móricz Zsigmond regényeihez készített.
     „Jól emlékszem Móra Ferenc kék szemére. A mennyezetig zsúfolt polcokra a dolgozószobájában, örökké égő szivarjára, bricseszére. Jártunk nála leanderes udvarában. Először megmakacsoltam magam, kapaszkodtam kerítésbe, falba. A beharangozott vadember egy ősember képét idézte nekem s megrökönyödve láttam nagyapja mellett egy kisfiút állni, az unokáját. Ő volt a Vadember. Sárga tapló-sapkája megigézett, ámulva néztem, feledve a sírást. Büszkén ültem a bricskán. Elvitt magával minket, megvizitálni az általa feltárt avar temetőt. A lovak fara rengett, felkötött farkukkal csapkodva hajtották a legyeket, tomporuk izzadt, nagy lócitromokat potyogtattak ügetés közben. Hosszú porfelhő lebegett a levegőben. Dobogó szívvel lestem be a sírba, ahol dombornyomatként hevertek a csontok. (…) Móricz Zsigmond tréfált: bújtam, kerültem, ha tudtam. Tartottam csutak bajuszától. Hatalmas óralánca vonzott, mint kis egeret a sajt. Így hát ismét csapdájába estem. Nagyokat kacagott. Akkor már mindent telerajzoltam vasalószénnel; falat, papirost, röpködtek a pofonok. A parton agyagot lelve gyúrtam nyakig maszatosan bábut, lovat, szekeret. Este a gáton hazafelé Juhász Gyula kísérte anyámat gyakran, csendes szót váltva vele, s a sötétben fekete figurája távolodva ismét elenyészett, lassan tűnt el a homályban. Ez volt az aranykor.” (Ötven év képben és írásban. Szeged, 1997. 24-25. p.)
     A Kass Szálló történetének nagy cezúrája a művész életének is sorsfordító pontja. A nagy világgazdasági válság miatt — bár az anyai nagyszülők három pesti bérházat adtak el, hogy a jelzálogkölcsönt kifizethessék — a szállót 1933-ban elárverezték. Az ekkor még csak 6 éves Kass Jánosnak édesanyjával együtt Budapestre kellett költöznie, szegényes körülmények közé, s ott hagynia a hatvanszobás, hangversenyteremmel, bankett-termekkel, télikerttel, kávéházzal felszerelt szállót. A tulajdonosok és a tulajdonviszonyok formái az idők során többször is kicserélődtek (lásd részletesen Bátyai Jenő: A Kass (1-6), Szeged), és bár a '80-as évek közepén az átépítéssel is megpróbálkoztak — 1997-ben falai közt rendezték meg az Országos Színházi Találkozót, 2007 karácsonyán Kass János születésnapi köszöntésének ünnepségét — az épület szerepvesztése lényegében megmaradt.
     A művész számára a magyar polgárság sorsának jelképe a Kass Szálló története, s az analógia különösen akkor válik erőteljessé, ha mellé állítjuk azt az eredményt, amely az ugyancsak 1898-ban indult svájci Ritz család nevéhez fűződik. „Náluk minden, a kilincsek, a függönytartók, az egész stílus ugyanaz maradt, mint ami akkor volt. Ezzel szemben nézzük meg a szegedi Kass Szállót! Tipikus példája annak, hogy hogyan néz ki a magyar polgárság: kirabolva, kifosztva, kívülről ugyan bemázolva, de belül kong az ürességtől” (Tiszatáj, 1997. 12. sz. 62. p.) „A Kass Szálló az én üszkösödő sebem” (Magyar Nemzet Magazin, 2002. dec. 21. 32. p.).


„Kulturális ékkő”: a Kass Galéria

A Szeged centrumát — ahogy Kass János nevezi, Szeged Bermuda háromszögét — alkotó Móra Múzeum, Szegedi Nemzeti Színház és Kass Szálló szomszédságában, a Vár utca 7. szám alatt található a Kass Galéria. Működését 1985 júliusában kezdte meg az egykori gyermekkönyvtár épületében. Megnyitójára, ahol Juhász Ferenc mondott beszédet, Londonból külön repülővel érkeztek.
     „Megálmodója”, Trogmayer Ottó szerint, a Galéria „friss erdei levegőt jelent”, „olyan művészetet, kultúrát közvetítő intézmény, amely fennállása alatt több mint százszor gyűjtötte falai közé bemutatóra Szeged szellemi elitjét. Atmoszférájával egyedülálló az országban” (Hírek levélben és dróton, kiállítási prospektus).
     A belépőjegy ára (szerencsére) ma sincs arányban azzal, ami az egymástól és az előtértől oszlopokkal elkülönülő, két teremben látható. Jobbra Kass János munkái, balra egy (vagy néhány) vendégművész alkotásai. A kiállítási anyag időről időre változik, a közönség a legkülönbözőbb képzőművészeti műfajokkal ismerkedhet meg: grafikáktól a bélyegekig, szobroktól a művészkönyvekig, plakátokig — a megújulás — éppúgy mint a kvalitás – alapelv.


Az élő kapcsolat jelei és helyei

A dátummal egyszerűen jelezhető események mellett — 1994-ben Szeged város díszpolgárává avatták Kass Jánost; 2007-ben, 80. születésnapján, újra szegedi lakcímet kapott; ugyanekkor Bartók-szobrot adományozott a Zene Házának, bronzfejet a Móra Múzeumnak; stb. — város és szülötte kapcsolatának folyamatosságát néhány kulturális-tudományos rendezvény (például 1997-ben az életművet bemutató előadások a Dugonics Társaságban), egyéni és csoportos kiállítások is mutatják. 2006-ban a Fekete Házban, a Bartók Béla Művelődési Központban és a Szentendrei Régi Művésztelepi Galériában állította ki műveit.
     A folytonosság jelei továbbá a szegedi épületeket ábrázoló grafikák (a '80-as években készültek el például a belvárosi épületeket térben szimuláló térképek, 1997-ben a Kass Szálló déli homlokzatának rajza, 1995-ben a szegedi Dómot is ábrázoló borító Csizmazia György könyvéhez), a díszlettervek (például 1980: Szegedi Szabadtéri Játékok, A piros karaván), a Mozaik Kiadó munkatársaival kiépített szakmai kapcsolat (melynek eredményeképpen születtek meg az alsóosztályos integrált tankönyvcsalád képsorozatai), a folyóiratokban, albumokban megjelenő versek és prózai vallomások. Befejezésül ezekből idézünk:

„A Tiszának olyan eredendő ereje van (…) ami egy életre ide köti az embert”. „Mindig úgy éreztem, Szeged számomra az elveszett Paradicsom.” (Tiszatáj. 1997. dec. 61. p.).
„Életemnek három bázisa van: Budapest, Szeged és London.” (Magyar Nemzet Magazin. 2002. dec. 21. 32. p.)
„Szép szeretőm Szeged, / te hűtlen / csapodár / szerető / Ki akár a rozsdás / Szélkakas / Csikorogva fordulsz / Engedve a széliránynak.” Kass János: Szegedről. Rapszodikus sorok a Szegednek (Szeged, 2003. 9. sz. 101. p.)
„A Tisza árad és árad belőle / a láthatatlan energia. / A szívem tele, / Megtelt vele!” Kass János: A Tisza Szegednél az első őszi napon (Ötven év képben és írásban. Szeged, 1997. 17. p.).



KASS JÁNOS 1927-ben született Szegeden. Az Iparművészeti Főiskola kerámia szaka után 1951-ben a Képzőművészeti Főiskolán diplomázott. 1960–61-ben a lipcsei Hochschule für Grafik und Buchkunst Könyvművészeti tanszakra járt. 1965–73 között az Új Írás folyóirat művészeti szerkesztője. 1967–1981-ig a MIF Grafikai Tanszékén tanít. 1973-tól postabélyegeket tervez. 1959-ben Derkovits-díjas. 1954-ben és 1967-ben Munkácsy-díjban részesül, 1966-ban és 1977-ben Érdemes és Kiváló Művész lesz, 1992-től a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztjének birtokosa, 1999-ben Kossuth-díjat kap. A Brüsszeli Világkiállításon, Moszkvában, Brnóban, Torontóban, Pozsonyban, São Pauloban, magyar valamint német „Szép könyv” versenyeken nyert díjakat. 1966-ban illetve 1977-ben Lipcsében, 1999-ben Frankfurtban a könyvművészet kiállításon „A legszebb könyv” díjat kapta. A MFT, az ATIPY ICTA, DCC (London) CDL (Fr), valamint Német Könyvművész Szövetség tagja. Szeged díszpolgára, ahol 1985-től állandó kiállítása van.