Számomra a múzeum mindig is a tudomány templomát jelentette, valami olyat, amit tisztelni kell. Egy helyet, ahol csendben körbemegyünk, nézelődünk, olvasgatunk, nem nyúlkálunk, elköszönünk, hazamegyünk. A szegedi Móra Ferenc Múzeumra is hasonlóan pillantottam fel, mikor először beléptem: impozáns épület timpanonnal, oszlopsorral, lépcsősorral, kocsifelhajtóval. Ez az intézmény azonban más: a múzeum feladatának tekinti nem csak a múlt, hanem a jelen, a kortárs kultúra, a populáris kultúra bemutatását is. Így férhet meg egy épület falai között a több száz éves műkincseket bemutató bibliatörténeti kiállítás és egy bakelitlemez- vagy farmerkiállítás. Követendő példa és filozófia az ország egyik legnagyobb múlttal rendelkező múzeumától: a Móra Ferenc Múzeum 2008-ban ünnepelte fennállásának 125. évfordulóját. Az elmúlt és az elkövetkezendő időkről beszélgettem dr. Zombori István igazgatóval.

Hegedűs Anita: Egy teljesen idegen, Szegedet nem ismerő embernek hogyan mutatná be röviden a Móra Ferenc Múzeumot?
Zombori István: Nos, mindenképpen azzal kezdeném, hogy Szeged egy gyönyörű város, a Tisza városa, és mi vagyunk „A Múzeum” a Tisza partján. Az intézménynek helyet adó épület is nagyon szép - a millennium évében, 1896-ban átadott palota Szeged egyik emblematikus épülete, a Tisza-part és a Belvárosi híd látképének nélkülözhetetlen része. Intézményünk komoly múlttal rendelkezik: tavaly, 2008-ban ünnepelte fennállásának 125. évfordulóját, tehát 1883 óta folyamatosan működik. Az évek során egyre gyarapodó, fejlődő intézmény 1962 óta a Csongrád Megyei Múzeumi Szervezet központja. A megye többi múzeumával együttműködve tevékenykedünk, emellett pedig fontosnak tartjuk és támogatjuk a kisebb városok, községek saját helytörténeti gyűjteményének kialakítását, bővítését. Szoros kapcsolatot ápolunk a Szegedi Tudományegyetemmel, a régészet, az irodalomtudomány, a történettudomány, az antropológia, a néprajz és a természettudományok területén. Az ottani kollégák járnak hozzánk kutatni, közös kiállításokat, rendezvényeket szervezünk, közös kiadványokat szerkesztünk. A múzeum tevékenysége tehát rendkívül szerteágazó — igyekszünk minden tudományterületen a legjobbat nyújtani.

HA: Kik a múzeum történetének legmeghatározóbb alakjai?
Z I: Az intézmény alapjait az első három igazgató, Reizner János városi főjegyző, Tömörkény István író, illetve múzeumunk névadója, Móra Ferenc fektette le, nekik köszönhető a múzeum törzsgyűjteményének létrehozása is. Az ő munkájukat folytatták a későbbi igazgatók, és folytatjuk mi is mind a mai napig. Reizner elsősorban a régészeti anyagokat és a város történetének, történelmének legfontosabb tárgyi emlékeit emelte be a gyűjteménybe: az akkoriban szétbontott középkori vár maradványait, céhzászlókat, céhládákat, pecsétnyomókat, festményeket és sok egyebet — mindazt, ami egy város múltjának elengedhetetlen részét képezi. A szegedi tanyavilágból származó Tömörkény István hozta létre a néprajzi kollekciót, Móra Ferenc pedig a természettudományos és várostörténeti anyagtól kezdve a régészeti ásatásokig a legkülönbözőbb tárgyi emlékekkel gazdagította a gyűjteményt. 1950-ben az addig együtt működő városi könyvtár és múzeum külön vált, ekkor vette fel intézményünk Móra Ferenc nevét, majd 1962-ben megyei rangot kaptunk, ami miatt rengeteg új, fiatal szakértő érkezett hozzánk. A múzeumi tudományos dolgozók létszáma megtöbbszöröződött, és ez a múzeum tudományos tevékenységében is meglátszódott, mert az 1980-as évek végére a Csongrád Megyei Múzeumi Szervezet lett az ország egyik legjobb megyei szervezete. Aztán a rendszerváltás során nagyon sok megyében megnyirbálták a múzeumi szervezetek költségvetését, mely tendencia úgy tűnik, mind a mai napig folytatódik. Azonban szerencsére a Csongrád megyei nem tartozik ide — ennek köszönhetően mára a Borsod-Abaúj Zemplén Megyei és mi, a Csongrád Megyei Múzeumi Szervezet vezetjük a tizenkilenc megyei múzeumi szervezet nem hivatalos rangsorát.

H A: Mi lehet a siker kulcsa?
Z I: Nos, véleményem szerint elsősorban a nálunk dolgozó kiváló szakemberek száma és eredményes munkája. Ugyanis a mi szakembereink országosan, sőt nemzetközileg jegyzett kollégák — legyen szó akár a néprajz, képzőművészet, régészet, természettudomány vagy a történettudomány területéről. Mindez a szakértelem a kiállításainkon, a kiadványainkban is látszódik: a múzeumi évkönyvekben, a kiállításokra készülő katalóguskötetekben, illetve egyéb szakmai publikációkban, melyekben a múzeumi munkatársak közreműködnek. Másodsorban múzeumunk komoly előnnyel bír a többi intézménnyel szemben a kutatott tudományterületekkel kapcsolatban: egy átlagos múzeum általában csak régészettel, néprajzzal, várostörténettel és képzőművészettel foglalkozik, nálunk azonban rendkívül eredményes természettudományos munka is folyik már Móra Ferenc óta. Fontos megemlítenem a siker kulcsaként a pályázati tevékenységünket is: folyamatosan pályázunk kiállítások megszervezésére, műkincsek és épületek felújítására, új kiállításai terek létrehozására, melyeket a szakértő kollégáknak köszönhetően nagy arányban meg is nyerünk. Persze a sikernek anyagi feltétele is van: abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Csongrád megyétől megfelelő anyagi támogatást kapunk, melyből biztosítani tudjuk a magas színvonalú tudományos munkát.


H A: A Móra Ferenc Múzeum legutóbbi nagyszabású kiállítása az „És látta Isten, hogy jó…”, egy bibliatörténeti tárlat, mely többek között lengyelországi és szlovákiai kiállítási tárgyakat is bemutat. Milyen kapcsolatban állnak más, külföldi múzeumokkal?
ZI: Rendkívül szerteágazó, komoly kapcsolatrendszerrel bír múzeumunk, mely az európai uniós tagsággal tovább bővült — az addig is meglévő kapcsolataink kivirultak, fellendült kiállításaink és szakértőink „cseréje”, valamint a határok eltűnésével leegyszerűsödött a kiállításcserék lebonyolítása, kölcsönzött kiállítási anyagok bemutatása. Eddig is jó kapcsolatunk volt Romániával, az ottani magyar múzeumokkal, továbbá remekül alakul a temesvári, aradi; valamint a szabadkai és zentai múzeumokkal való együttműködés is. Kiváló a kapcsolatunk a szlovákiai és lengyelországi intézményekkel, akiktől a jelenlegi bibliatörténeti tárlat kiállításai anyagának egy részét kölcsönöztük. Alakulóban van csehországi, szlovéniai és franciaországi együttműködés kialakítása is, illetve a tengerentúlon, az Amerikai Egyesült Államokban, Ohióban is van együttműködő múzeumunk. Ezeket a kapcsolatokat folyamatosan ápoljuk, további kiállításcseréket tervezünk, és természetesen újabb és újabb kapcsolatok építését keressük.

HA: A múzeum mára Szeged szerves része, jelképe lett. Mit köszönhet a múzeum Szegednek? Mit köszönhet Szeged a múzeumnak?
ZI: A múzeum tulajdonképpen azt köszönheti Szegednek, hogy 1883-ban létrejött. Ekkor Szeged a régi nagy Magyarország második legnépesebb városa volt, fontos közlekedési csomópont és kereskedelmi központ, melynek szüksége volt kulturális fejlődésre, tudományos művelődésre. A múzeum egy nagyon fontos gyűjtemény kialakítását vállalta fel, mely gyűjtemény fenntartása hosszú évtizedeken keresztül Szegedhez kötődik. Ugyanakkor a város számára a múzeum az országosan és nemzetközileg elismert igazgatói, munkatársai révén sok dicsőséget hozott, kiállításai révén az embereknek fontos szellemi és érzelmi központot jelentett. Vegyük például nagy nemzeti traumánkat, az első világháborút! Ekkor az igazgatók, Tömörkény és Móra fontosnak tartották, hogy a frontról hazatérő katonák egyenruháit, fegyvereit, használati tárgyait összegyűjtsék, és egy kiállítás keretében bemutassák még akkor, a háború alatt az itthon maradt családtagoknak. Így került a gyűjteménybe az 1916-ban, a doberdói fennsíkról hazahozott szétlőtt fa, amely a katonák helytállását szimbolizálta. Vagy az a fa katonaszobor, melyről Móra leírja, hogy több asszony a szobor előtt pityergett, mert a háborúban elesett fia vonásait vélte felfedezni benne. A kiállítás tehát egy olyan kortárs tárlat volt, mely idővel emlékhellyé vált, ahol a rokonok megemlékezhettek elesett hozzátartozóikról.

H A: Ezek szerint már a kezdetektől fogva fontos filozófia a „kortársiasság”: a múzeum nem csak a múltat, hanem a velünk élő jelent is bemutatja- elég ha az októberben nyílt bakelitlemez vagy farmertörténeti kiállításra gondolunk.
Z I: Így van. Munkatársaimmal együtt úgy érezzük, hogy nem csak a múltnak, hanem a jelenkornak, a jelen civilizációnak az emlékeit is feladatunk gyűjteni és bemutatni — az említett farmer- vagy bakelit-kiállítás, melyekre nagyon büszkék vagyunk, a jelen. Ha például a farmer- kiállítást nézzük, akkor bizony a saját kollégáim és gyermekeik gyűjtötték össze a kiállítási anyag felét, ily módon a saját, mondjuk így, levetett ruhadarabjuk a tárlatnak nagyon fontos részévé vált. A törekvést tehát a jövőben is folytatni kívánjuk úgy, hogy a három- vagy négyezer éves neolitkori kultúrát bemutató tárlat mellett megférjenek a jelent vagy akár a jövőt bemutató kiállítások — ezt a komplexitást, ezt a sokszínűséget szeretnénk a Móra Ferenc Múzeumban bemutatni.

H A: Ha a következő 125 évre kívánhatna hármat a múzeummal kapcsolatban, mi lenne az?
Z I: Mindenekelőtt azt kívánnám, hogy az az illetékes fenntartó, akihez a mi múzeumunk, illetve országosan a múzeumok tartoznak, lásson be egy nagyon fontos dolgot: lehet, hogy a múzeum nem anyagi hasznot termelő intézmény, de az adott közösségnek mindig komoly szellemi támogatást jelent. Át kell érezniük a múzeumok működésének fontosságát: gondoskodjanak mindig róla, mert az embernek a fizikai szükségletein kívül szellemi, erkölcsi táplálékra is szüksége van, ezt a táplálékot pedig a múzeumok adják. Egy társadalom fejlettségi szintje azon mérhető le, hogy a múzeuma hogyan tudja mindezt a táplálékot a közösség elé tárni. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy az elmúlt évben százezres látogatottságot értünk el Szegeden, egy 165 ezres városban, ami azt jelenti, hogy a város fele megfordult nálunk. Törekszünk arra, hogy különböző kiállításokra különböző alkalmakkor becsábítsuk a különböző embereket. Igyekszünk olyan alkalmakat találni, mint a Múzeumok Éjszakája, amikor egy este alatt nyolc-tízezer embert tudunk becsalogatni - olyan embereket, akik egyébként nem járnak múzeumba. Ez tehát az én fő kívánságom, emellett pedig szeretném, ha infrastrukturálisan tudnánk fejleszteni a múzeumot: az épületet a hátsó részénél egy kiállítási csarnokkal meg lehetne toldani, az intézmény előtti park alatt egy óriási autóparkolót lehetne kialakítani, ahonnan a föld alatt egy nagy előcsarnokon keresztül jöhetnének be a látogatók- nem titok, hogy a párizsi Louvre-ban kialakított rendszer példáját szeretnénk követni, és a múzeumot építeni-szépíteni. A harmadik kívánságom pedig az, hogy mindig legyen a Móra Ferenc Múzeumnak egy ilyen remekül képzett, egymásnak a stafétabotot átadni tudó szakembergárdája, akik az egyetemmel együttműködve sikeresen tudják végezni munkájukat. Úgy gondolom, hogy egy szervesen, organikusan fejlődő társadalom, és ezen belül egy régió, egy városi közösség számára a múzeum az az alapvető intézmény, mely a kulturális és tudományos életet ápolni, összehangolni és fejleszteni hivatott.