Nehéz egy szerteágazó, mitologikus univerzumról „a legfontosabb értékelési mozzanattal párosuló, szűkre szabott ismertetés”-t (Palotásné Nagy Éva: Fogalomgyűjtemény magyar nyelv és irodalomból vonatkozó szócikke) írni. Nehéz egy mesemondó értékeléséből kiragadni „a legfontosabb értékelési mozzanat”-ot. A feladat nehézsége éppen triviális egyszerűségéből fakad: egy mese ugyanis vagy jó vagy rossz. Szemben (például) egy elbeszéléssel, regénnyel, nemigen tudok elképzelni olyan mesét, ami egy kicsit jó vagy egy kicsit rossz. A mese, a csupasz történet esetében nincs mese: az vagy működik, vagy nem – Hász Róbert történetei jók. Működők, élők. Élvezetes stílusban elmeséltek, érdekesek, figyelemfelkeltők és -megtartók. Olyan mitológiát teremt általuk a szerző, amely a jelen mítosztalan, gyökértelenítő, hanyatló, sekélyes korban az ember azon oldalának megnyilvánulása, ami miatt sokkal inkább nevezhető embernek az ember, mint (mondjuk) a munka által. Egy csodátlanított közeget csodásít vissza Hász Róbert. Ráadásul ezt úgy teszi, ahogyan a nagy mesemondók tették egykor. És ez a „legfontosabb értékelési mozzanat”.
     Műveit németre, franciára, olaszra fordítják, így az átlag német, francia, olasz olvasó közelebbi nexusban áll vele, mint a magyar irodalmi kánon; éppen mostanság vett át egy rangos olasz irodalmi díjat, s az egyik legnagyobb múltú magyarországi irodalmi folyóirat szerkesztője. Diogenész kertje című regényét szinte osztatlan lelkesedéssel fogadták az ítészek, a Végvár, majd A künde megjelenése után már felhangzottak más hangok is az elismerő hozzászólások mellett. És itt az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy azon recenzensek, kritikusok, akik nem az enervált, fanyalgó, nem a magas ló-attitűddel közelítettek Hászhoz, azok tollából is a dicséret többnyire ilyesféleképpen hangzik: „Hász műve, ha nem csalódunk, elsősorban a Gárdonyi-féle, áttekinthető cselekményvezetésű, ’olvasmányos’ történelmi regény hagyományához kapcsolható. Azaz modern prózairodalmunk egy jeles mintájához. Az esztétikai összetettség azonban, mely a prózapoétikai összetevők gondos és érzékeny arányú fölhasználásából s kimunkálásából származik, mégiscsak jellegzetesen posztmodern kori alkotássá avatja a szöveget.” (Halmai Tamás: Via Dei. Recenzió A künde című regényről. In.: http://www.terasz.hu/terasz.php?id=egyeb&page=cikk&cikk_id=10401) Vagy: „Hász regénye látszólag történelmi regény, ám a posztmodern műfaji eklekticizmusnak megfelelően többféle elem ötvöződik benne: történelmi regény, fejlődésregény, kalandregény, krimi, mese stb.” (Orcsik Roland: Amikor a szimbólumoknak nyoma vész. Recenzió A künde című regényről. In.: Forrás 2007/2)  Azaz a dicséretek gyakran a Hász prózájában felbukkanó posztmodern eszközöket illetik. Véleményem szerint azonban Hász Róbert írásművészete nem közelíthető meg a posztmodern felől. Ha egy másik lehetséges irányból, a mostanában divatos mágikus realizmus irányából próbálkozunk, megint csak kudarcot kell vallanunk. Hász prózája ugyanis nem manipulatív, nem hatásvadász. Másféleképpen kimódolt, mint a mágikus realizmus mestereié (Borges, Eco, Norfolk stb.). Sokkal inkább hasonlítható Garcia Marquez mítoszteremtéséhez, amit ugyan a mágikus realizmus egyik alapvetésének tekintenek sokan, amely azonban mégis egészen más mechanizmusok alapján működik, mint a „műfaj” alkotásainak oroszlánrésze. De rokonságot mutat Orhan Pamukkal is, aki Hászhoz hasonlóan modern mitológiát épít: Isztambulét, az elsüllyedő iszlám-török kultúráét. Hász Róbert írásainak alapgondolata a veszteség. Ott rejlik ez valamennyi történet mélyén: a veszteséget pótolják a mítoszok, az egyén és a közösség veszteségét, veszteségeit egyaránt. (Ebben a motívumban is rokonítható az említettekkel: Garcia Marquezzel és Pamukkal.) Összességében tehát Hász sem nem posztmodern, sem nem igazán mágikus realista. Magánmitológiát alkot, csakhogy magánmitológiája nem úgy épül fel, ahogyan Tolkien Középfölde-legendája, inkább Bradbury Marsbéli krónikáira emlékeztető módon, de leginkább amolyan hászosan...
     „Hász nagyon ’mondanivalós’ szerző, eközben az irodalom, mint formaművészet érezhetően nem annyira érdekli, a műgond helyett inkább az ösztönösségben bízik.” (Teslár Ákos: Ihrrgium, buhrrgium! Recenzió a Sok vizeknek zúgása c. kötetről. In.: Élet és Irodalom LII. évfolyam 23. szám , 2008. június 6.). Mítoszt írni nem komoly formaművészet? Éppen Teslár ezt is gondolhatja.  Kizárólag az tekinthető komoly formaművészetnek, ha egy irodalmi szöveg „enged a dívó (sulykolt, némiképp kizárólagosító) divatnak, némileg túlbeszél, szélsőségesít, spekulativizál”? (Az idézet Ördögh Szilvesztertől származik.)
     Ez a vélekedés viszont bizonyosan nem dönti romba, de még csak meg sem rendíti a Hász-univerzumot, amelynek fontos szelete a Sok vizeknek zúgása című novelláskönyv. A kötet első négy története (Az álmok öreg mágusa, A bizonyosság, Elmondom én, Lüsziászom, teneked…, Johanan) az 1995-ös Szalmakutyák szigete című könyvben már megjelent, s jelen kötetnek is több mint a felét teszi ki ez a négy elbeszélés. Ezek mind a múltnak mélységes kútjából táplálkoznak, amint az ötödik darab, A gileádi csoda is. Tipikus Hász-történetek mindannyian: mítoszok, regék, legendák teremtői. Apokrifek.
     A következő, két csokorba szedett hat darabban viszont Hász Róbert új arcát mutatja meg; a rövid, játékos írások nem illeszkednek szorosan írói világába, ám arról kiválóan tanúskodnak, hogy Hász nem kizárólag az ösztönösségben bízik. Az utolsó előtti írás, az Aszály sejthetően önéletrajzi motívumokkal bíró, csaknem realista novella, ám a végén ott áll az a csavar, amely az irrealitáshoz, a valóság feletti valósághoz kapcsolja a történetet. Végül a záródarab líraisága a Hász-univerzum alapkérdéseit feszegeti: a magányt, annak oldását, az idegenséget, a csodátlan környezetbe érkező csodát.
     Ez a kulcsszó: csoda. Nem hókuszpókusz, nem bugyuta tenyérjóslás, televízióképernyőn-keresztül-gyógyítás, nem emberalatti manipuláció, hanem emberfeletti, a mindennapokban testet öltő irrealitás, amely egy magasabb szinten maga a valóság. Ez Hász Róbert világa: visszacsodásítás.