A piaristák vagy más néven a kegyesrendi atyák évszázadok óta — néhány évtizedes kényszermegszakítással - jelen vannak Szegeden. De kik is ők? Annyiszor láttam leírva, hallottam előadásokon, hogy a rend által vezetett gimnáziumokban a jelenlévő atyák „biztosítják a piarista szellem folytonosságát”. Ezen a megjegyzésen mindig jót mosolyogtam, hiszen azoknak, akik róluk beszéltek, akiknek ez a szájából elhangzott, kivétel nélkül fogalmuk sem volt arról, hogy mi is az a bizonyos „piarista szellem”, mennyiben más egy piarista gimnázium, mint egy állami középiskola azon túl, hogy az egyiknek a fenntartója az egyház egyik szerzetesrendje, a másiké pedig a város, a megye vagy valamelyik egyetem.
     Egyszóval: kik a piaristák? Erre válaszként Mészáros Gábor piarista egy tanulmányának részletét hívom segítségül.
     A pietás szón a rendtársak zöme általában egyszerűen vallásosságot ért. Viszont van egy tágabban értelmezett jelentése is, amely befolyásolhatja a piarista életét, illetve munkáját. SCHÜTZ ANTAL szerint a pietásos, a kegyeletes lelkület az aktív és társas erények gyökere, miként a passzív erényeké az alázat. Három vonását emeli ki:
     1) Hódolat az iránt, ami fölöttünk van. Pietás Isten iránt, hódolat Isten előtt. Istenre áll a hódolat, más személyekkel, értékekkel kapcsolatban a tisztelet. Elsődleges az Istennel kapcsolatos vonatkozása, hiszen „ha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény érthetetlenné válik” (Gaudium et spes, 36. pont). Schütz szerint ennek a pietásnak ellentéte az a cinikus lelkület, amely nem tud felismerni és elismerni semmi nagyságot, amelynek számára nincsenek titkok és problémák. Valami ilyesmi érződik ki a közelmúltban annyira emlegetett és népszerűsített világnézetileg semleges oktatás és nevelés célkitűzéséből is.
     2) Aztán a pietás megilletődöttséget is jelent azzal szemben, ami mellettünk és alattunk van, tiszteletet azzal szemben, ami körülvesz bennünket. A tanítványaink is bizonyos területen és mértékben alattunk vannak, alánk vannak rendelve. Nem sérthetnek meg, mi pedig nem sértődhetünk meg, mert nem vagyunk egy szinten a nevelés és az oktatás terén. De más területeken a problémaérzékenységük sokkal élesebb, elevenebb, mint a felnőtteké. Ráéreznek korproblémákra és gondolkodnak, ami persze néha veszélyes is lehet. A pietás itt arra int, hogy ne a magunk egyéniségét akarjuk rájuk erőszakolni, hanem megbecsülve adottságaikat, azokat igyekezzünk kifejleszteni. Részünkről a legfontosabb a gyerek elfogadása, hiszen minden emberi kapcsolatnak, így a nevelői-oktatói kapcsolatnak is az alapja a másik elfogadása. A pogány bölcsesség: „Maxima debetur puero reverentia” — „A legnagyobb tisztelet illeti meg a gyermeket” – voltaképpen egy ilyen keresztény és piarista igazságot takar.
Hogy az ilyen kegyeletes lelkület a legtágabb értelemben vett gazdasági és társadalmi szempontból is mit jelent, és hogy miben áll a kapitalizmus történelmi tévedése és bűne, jól fogalmazza meg Madách Az ember tragédiája londoni színében: „Kilöktem a gépből egy főcsavart, / Mely összetartá, – a kegyeletet.”
     Egyrészt tehát egy közösség a piarista, amely a fenti szellemben tanítani és ami legalább ilyen fontos, nevelni akar.
     De azonnal felmerül a kérdés, ha továbbgondoljuk az olvasottakat, hogy mi a forrása a piarista nevelésnek?
A rend tagjai ezt már sokszor és sokféleképpen próbálták megválaszolni. Én Jelenits István egy ezzel kapcsolatos tanulmányának egy részletét hívom segítségül: „A (hagyományos hármas szerzetesi fogadalom mellett) negyedik fogadalommal vállalt sajátos piarista hivatás így szélesül a ’pietas et litterae’ programjává, s a piarista így kötelezi el magát fogadalmával, szerzetesvoltában a ’világ’, a mindenkori kultúra iránt is.
     Janus Pannonius a humanizmus hőskorában, mikor a világi műveltség teljessége a poétaság volt, szentenciás tömörséggel jelentette ki: ’nemo religiosus et poeta est’ — senki sem lehet költő és barát. Néhány száz évvel később, mikor a vallásnak és kultúrának a humanizmus korától kezdve szétágazó útjai már-már teljesen elválni látszottak, s mikor a kultúrember ideálját a filozófus személyesítette meg, a piarista Benyák így fogalmazta maga ellen-tézisét: ’Légy jó filozófus, és jó piarista vagy.’
     A Kalazancius atyánktól elénk tűzött hivatásnak súlyát és újszerűségét ezen a szélsőséges fogalmazáson és azon a hősies odaadáson lehet lemérni, amellyel a piaristák mindig beleálltak a folyton alakuló kultúra valóságába. S ennek a szemmel tartásával viszont megérthetjük — túlzásaiban és tévedéseiben is — a piarista múltat, piarista elődeink személyes életsorsát is.
     Ismét mondom, Szentatyánk nem láthatta előre, hogy mire vállalkozik. Ő a keresztény humanizmus Spanyolországában nőtt fel, a barokk hősi optimizmusának légkörében. A konkvisztádorok unokája volt, és bízott abban, hogy mint a két világrész, a pietas és litterae két világa is elválaszthatatlan egységbe forr. Hogy az egység kora messze van még, hogy a barokk rövid egyensúlyi helyzete után a szakadásnak és küzdelemnek évszázadai köszöntenek be, azt talán csak élete végén kezdte sejteni, amikor a 17. század közepe táján szembefordult a jezsuiták és Galilei barokkja, amikor a hagyományőrző, sokszor formalizmusba meredő egyházi barokkal szemben megszületett a fölvilágosodás eszmevilága. Nem csoda, hogy ennek a hasadásnak egyik első áldozata épp a piarista iskola és épp Kalazancius volt. Fájt neki a meghurcoltatás, gyönge aggastyán lévén, megviselte a fizikai szenvedés. De mindennél jobban fájhatott neki e szakadásnak fölismerése.
     A piarista nevelőhivatás, tágabban a pietas et litterae programjának lehetőségét elméletileg a szerzetesség céljára: a szeretetre hivatkozva lehet megmutatni. A szerzetesi élet célja a tökéletesség, a tökéletesség pedig a szeretet. A fogadalmak és a közös élet csak kerete a szeretet kibontakozásának. A szeretet viszont hódító hatalom. Mint Isten-szeretet arra ösztönöz, hogy mindent Isten dicsőségének hordozójává tegyünk. Mint emberszeretetet az Apostol programját tűzi elénk: ’Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvösségre vezessek.’ (1Kor 9,22)
     A szerzetességet tekinthetjük úgy, mint az egyház jegyesi és anyai képviselőjét. A szerzetesek a mértéktelen szeretet ihletében élnek, s végzik a kettős célú hódítás különböző műveit: egyik a kontemplációt, másik az irgalmasság testi vagy lelki cselekedeteinek valamelyikét. Beillik-e ebbe a keretbe a piarista Institutum szolgálata, s vele a kultúra-építő hivatás?
     A kultúra értékalkotó tevékenység: az ember és a teremtett világ természetes értékeinek kibontakoztatása. Elvileg merőben természeti tény, megvalósulásában kétszeresen is összefügg a természetfölötti renddel. Egyrészt beleütközik a bűn misztériumába, mely árnyékot vet a természet, s kivált az emberi természet értékeire. Ebben az értelemben mondhatjuk Baudelaire-rel, hogy a kultúra küzdelem az eredeti bűn következményei ellen. Másrészt beleépül az ember és a teremtett világ tényleg természetfölötti célra rendelt élet-egységébe. Krisztus megjelenésével omnia facta sunt nova: új értéket, nagyságot nyert a kultúra is. Az ember és a teremtett világ értékeinek kidolgozásával ebben az összefüggésben – akarva-akaratlan – az istenfiúságra rendelt teremtmény s az Isten trónusának szánt mindenség nemesítésén fáradozik.
     Az embernek — az egyesnek és még inkább a közösségnek — kötelessége a kultúra-alkotás. Az egyháznak mint természetfölötti célra rendelt tanító és megszentelő intézménynek nem hivatása a kultúrtevékenység. Az egyház tagjainak azonban – s így általuk a respublica christianának – igenis célja és kötelessége is. Az ’omnia vestra sunt, vos autem Christi, Christus autem Dei’ (1Kor 3,23) nem engedmény, hanem program. Mindent meg kell hódítanunk, hogy mindent Krisztusnak adhassunk, s ő átadhasson mindent az Atyának. Ha a keresztények nem vállalnák ezt a kötelességüket, kishitűségükről és gyávaságukról vagy restségükről tennének bizonyságot.
     Ez a hódító tevékenység, mely végső soron szintén a szeretet inspirációjából él, elsősorban a laikusok föladata, akik ennek természetfölötti távlatú végzésével töltik be azt a papi hivatást, mely a megváltás művében osztályrészünk lett. Csakhogy a világiak állapotukban adott kötöttségeik miatt sohasem tudják egészen szabadon és teljesen átadni magukat e hivatásuknak. Ezért kultúrateremtő tevékenységükbe többnyire belejátszanak alacsonyabb rangú emberi szempontok is. Méltó tehát, hogy az egyház a szeretet szolgálatának teljesen átadott szerzetesek közül jelöljön ki egy csoportot, hogy az, hivatásánál fogva a fogadalmak meg a közös élet biztosította teljes odaadással álljon élére a respublica christiana e föladatának és a laikusokkal, sőt a nem keresztény kultúrahordozó és teremtő emberekkel is együttműködve magában létrehozza, s magából továbbsugározza a természetes érték és a természetfölötti szintézisét: kibontva a természetest és hitelessé téve a természetfölöttit.
Mert a kultúra lényege nem a külső alkotás: a tudományos eredmény, művészi remek, hanem a személyiség belső gazdagodása. S a piarista föladata nem az, hogy a műveltség külső eredményeit hozza összhangba a vallás, a keresztény élet tényeivel, hogy a tudományt, a művészetet rendelje a természetfölötti szolgálatába. Neki a tárgyi kultúra tényeit kell mélyen megélnie, a vallásos magatartással összhangba hoznia, s a kultúrának és a religiónak, a pietasnak és litteraenek e belső, saját személyiségben fölépített szintézisét kell továbbsugároznia növendékeibe, akiket épp arra nevel, hogy egész életükön át a kultúra értékalkotásaival dicsérjék és dicsőítsék meg az Úristent, szolgálják felebarátaikat.
     Ha különböző rendbéli szerzők szerzetességről írott műveit forgatjuk, igencsak azt találjuk, mindegyik a maga szerzetét tartja a szerzeteseszmény legtökéletesebb megvalósulásának. Mi nem eshetünk abba a kísértésbe, hogy többre tartsuk magunkat testvéreinknél. A szeretet sokféle cselekedete között, amelyek gyakorlására a különböző szerzetesrendek alakultak, rangsorban sok előbbre való a nevelői munkánál s a vele kapcsolatos kultúra-hódításnál. Valamire mégis büszkék lehetünk. Nemesebb területet találhat a szeretet magának, nehezebbet – kivált manapság – aligha. A kontempláció, a liturgia, az apostolkodás, a betegápolás az Isten- és emberszeretetnek örök aktusai. Bennük az újabb nemzedék az előzőnek nyomába lép, kialakult stílusokat, hagyományokat vesz át, a belső fejlődés őstörvényű biztonságával alkot újat. A nevelés és kultúrmunka, a peculiaris cura és a pietas et litterae programja mindig új föladatot tűz minden nemzedék, minden egyes elé. Az olyan korokban, mint a mai kor, majdnem elbírhatatlanul nehéz föladatot. De mi nem a nemesebbet, hanem a nehezebbet kerestük akkor, amikor Kalazancius útjára léptünk. Tört korban élünk, az összeomlás és összeütközés korában. De bennünk is megvan a konkvisztádorok hite, elszántsága, mint Kalazanciusban. Hiszünk benne, hogy a két világ egy Úr birodalma. S el vagyunk szánva arra, hogy minden áron eggyé forrasszuk a két világot.”¹
     Jelenits István – aki mindig az EGÉSZről beszél, hiszen hittel valószínűleg csak arról lehet beszélni — szavai egy kérdésben egészen biztosan világosak: a hivatástudat folytonos újraeszmélődést, újragondolást feltételez, és a princípiumok sohasem határozhatják meg örök időkre a „világban—létezés” konkrét megjelenéseit. A princípiumokhoz való ragaszkodás éppen a folyamatos újragondolást jelenti.
     Küldetéstudat, elkötelezettség és ebből fakadó „kényszer”: a régi korok szerzetesei azért hagyták el otthonukat és kereszteltek meg más kultúrájú népeket, mert azt gondolták, ha nem így tesznek, akkor a „barbárok” sohasem juthatnak Isten közelébe, vagyis — vulgáris kifejezéssel élve: elkárhoznak. A „modern és posztmodern kor” szerzetesei és civiljei - sok százezren - azért hagyják el otthonukat és mennek gyógyítani, tanítani, szociális munkát végezni stb., mert úgy érzik, ha nem teszik, akkor önmaguk nem juthatnak Isten közelébe, vagyis önmaguk kárhoznak el.
     A piaristákat a küldetéstudat, elkötelezettség és az ebből fakadó „kényszer” hozta Magyarországra a 18. században. Lássuk, hogyan is alakult a rend története az elmúlt évszázadokban.
     A magyar piarista rendtartomány a Poprád völgyében fekvő Podolint tekintette bölcsőjének, bár 1642-ben, amikor ott az első piarista megjelent, a városka a Zsigmond idejében elzálogosított szepesi városokkal együtt Lengyelországhoz tartozott. Az alapító Lubomirski Szaniszló (ő alapította a szepesbélai plébániát is 1674-ben) lengyel herceg volt, és a piaristák között sem volt akkor magyar. A föld azonban magyar volt, és már az első podolini diákok között is akadt magyar. Ez az iskola volt mintegy a jeladás és az indítás a további magyar alapításokhoz. A podolini kollégium kezdetben a német rendtartományhoz tartozott. A lengyel provincia megalakulásakor ehhez került (1662), és csak 1782-ben lett Szepesbélával együtt jogilag a magyar rendtartomány háza. 1692-ig a közben alapított magyar házak is a lengyel rendtartományhoz tartoztak. 1692-1695 között külön generálisi megbízott (delegátus) kormányozta a magyar házakat Mösch Lukács személyében, 1695-től pedig a német provincia viceprovinciájaként magyar viceprovinciális (helyettes tartományfőnök) állt az élükön az önálló ínagyar rendtartomány megalakulásáig, 1721-ig. Az önálló magyar rendtartomány megalakulását követő évtizedekben felgyorsult a rend terjeszkedése. A piarista tanítási rendszer jelentős tényezője lett a természettudományos alapon feldolgozott philosophia recentior (újabb bölcselet), amely Newtont, az újkori természettudományok atyamesterét tekintette vezérének. Nálunk a nagy műveltségű Cörwer Elek volt ennek a kezdeményezője, és a Mária Terézia által 1743-ban engedélyezett pesti filozófiai tanfolyamon az előterjesztője. Ez az új filozófia nem szorítkozott pusztán a bölcseleti tanfolyamokra. Néhány esztendő elég volt, hogy az egész rend szellemi közkincsévé váljék. Magyarországon a piarista iskolákban is népszerűek voltak az iskolai színjátékok. Az iskoladrámák, amelyeknek szerzői között több magyar piarista neve is szerepel, a nevelést voltak hivatva szolgálni, és alkalmat adtak a fiúknak, hogy a jó előadásban és a nyilvánosság előtti fellépésben gyakorolják magukat. Az iskolai színielőadások a város életében is eseményszámba mentek, s a lakosság szívesen, nagy számban látogatta őket.