I.

Megmossa a tenger lábamat,
száz sebből vérzem, mint egy Krisztus,
de e nő sem több, csak panír s hús,
ki elsuhan egyre, árnyalak.

Mégis boldog vagyok még, mikor
a homokba nevét  írhatom,
vesszen ki bár nevem, írmagom,
tengerzúgásban sirálysikoly.

Bukj föl az árból, te sellőlány,
szükségem van az anyagodra,
tisztítsd meg mohával benőtt szám,

szívj magadba, mint anakonda;
mint szívembe, amit kilőtt rám
Ámor, fúródjak ama pontba.



II.

Üveg, fém és műanyag, milyen
hideg gép, itt töltöm napjaim
a kibertér kies partjain,
itt dolgozik agyam, itt pihen.

Mint a jégvirág az ablakon,
a nyár formáival fedve el:
rideg és lakhatatlan e hely —
a nyár szirmát nem tapinthatom.

Lehetek Francesco a neten,
meg is pillanthatom Laurám,
sétálva az árnyas iwiw-en,

s írhatok mail-t százat, miután
bejelöltem, s jelzi: „ismerem”,
csügghetek testetlen aurán.