„arcotokat hordom, arcomat hordjátok”
                                                                                               Bari Károly


Kocsis Csaba tud valamit a cigányokról. Valami nagyon fontosat. Tudja, hogy hasonlóak vagyunk, olyanok, mint mindenki más. Vagyis EMBEREK. Akiknek öröme és bánata, jókedve vagy éppen gondja van. Vagyis ebben is hasonlítunk. Portrésorozatában gyerekeket és öregeket, fiatalokat és idősebbeket látunk. Mindannyian csupán önmagunkhoz akarunk hasonlítani. És éppen ezért hasonlítunk mindenki máshoz. Ez is olyan emberi bennünk.
   Kocsis Csaba igyekezett megtalálni a hangulatot vagy környezetet, ami alanyaira jellemző. A hangszeres muzsikusok, a közösségi házban üldögélő kisebbségi vezető, a nagykendőjében melegedő mámi, a kalapjában összetéveszthetetlen tekintélyes férfi, a sportoló és az óriáskígyót bámuló gyerekek Kocsis kamerája előtt mégis mások. Nem a szokványos szociofotó az, amit kapunk, hanem a pillanatot a mulandóságból kiragadó vállalható énkép.
     Kocsis tud bennünket szépnek és igaznak látni!
     Látja a lelkünket, a hasonítani akarásunkat.
     Ahogyan nem akarunk „cigányok” — összemosott, bárkivel felcserélhető massza lenni, csupán egyedi, megmásíthatatlan emberi lények. Akiknek arca, akarásai és szenvedései vannak…
     Milyen jó lenne, ha ebben az előítéletes világban megtanulnának bennünket ilyennek látni…
     Hasonlónak és szépnek…