2009 tavasz
Tóth Attila
Szarvason született 1949-ben, 1968 óta Szegeden él. Polgári foglalkozása a hivatalokhoz kötötte, köztisztviselőként dolgozott a szegedi tanácson, népművelőként a Bartók Béla Művelődési Központban, végül hosszabb ideig a Csongrád Megyei Önkormányzat kulturális ügyeivel foglalkozott. Számos szegedi köztéri szobor, emlékmű megvalósításában működött közre. Cikkei, képzőművészeti tárgyú írásai 1980 óta rendszeresen jelennek meg szaklapokban és helyi sajtófórumokon. 1986-tól tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. 1993-ban jelent meg Szeged szobrai és muráliái című monográfiája, amelynek újabb kiadásán dolgozik. Szobrászokról, építészekről több albumot kiadott, legutóbb Papp György és Bánvölgyi László művészetével foglalkozott. „két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Tóth Attila
Szeged





























Régi Szeged












A paloták és a szobrok városa
Melocco Miklós: Az 1956-os forradalom emlékműve
A Rerrich tér az ide került '56-os emlékmű miatt szépen megújult. A teret uraló Szent György-szobor is igényes talapzatot kapott, a ráboruló fakorona eltávolításával végre látni is lehet. A Melocco Miklós által tervezett különös szimbolikájú emlékmű teljesen átformálta ezt a korábban félreeső helynek számító teret. A fővárosi forradalmi eseményeket gerjesztő események szálai 1956. október elején és közepén Szegedre vezettek. Az egyetemi ifjak radikális változásokat követelő megmozdulásai és szervezetük, a MEFESZ radikalizmusa jelentősen hozzájárultak a forradalom kitöréséhez. Erre a történelmi tényre figyelemmel került az emlékmű az egyetemi negyedbe. A szegedit a szobrászi kivitelezés igényessége, esztétikai értékei és különös szimbolikája emelik a hazai '56-os emlékművek élvonalába. Messziről nézve kisebb kápolnának látszik, amiben a kegyhely-szerep és az áldozathozatal motívuma testesül meg. A szoborkompozíció fő motívuma a szabad lelket, a forradalomban megtestesülő elementáris szabadságvágyat szimbolizáló hatalmas méretűre formált báb-állapotú lepke, ami egyedülálló művészi kísérlet az '56-os forradalomban testet öltött szabadságeszmény kifejezésére. A hatalmas lény szemei, rágószervei valamiféle emberfaló szörnyre vagy hadigépre emlékeztetnek. A forradalom hevületétől fűtött tüntető fiatalok hordozzák vállukon és emelik lelkesülten a magasba a szabadság-lepkét. Talán röpülni segítik, megkísértve a lehetetlent, ahogyan tette ez a maroknyi nép '56 novemberében szembeszállva az elnyomással, vágyott szabadságáért fegyvert ragadva. A lepke szárnyain Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című legendás versének kezdősora olvasható: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van...”
A várossal való ismerkedésünket most folytassuk úgy, hogy azok a szobrok következzenek, amelyek a rendszerváltás óta kerültek a város köztereire. Az új szobrok, emlékművek puszta felsorolása is lelkesültséget válthat ki belőlünk. Jó pár éves, szégyellnivaló belvárosi elhanyagoltság, rendetlenség, lepusztultság után – el kell ismerni – valóban látványos változások, gyarapodások következtek: megújult a Kárász utca, a Klauzál tér, a Rerrich tér, s a város leginkább kitüntetett központi szerepkörű pontjain új szobrok, emlékművek díszlenek. 1996-tól sorolva a Széchenyi tér Szent István emlékműve (Kligl Sándor), az '56-os emlékmű (Melocco Miklós), majd Klebelsberg szobra (Melocco Miklós) nyitotta a sorozatot. Az ezredfordulós emlékévben felállított sétányszobrok közül elsőként a Salve-szoborpáros (Párkányi Péter) került a Kárász utca torkolatába. Vele egy időben készült a Klauzál térre az Oroszlános millenniumi díszkút (Tóbiás Klára). Közben a Stefánián felavatták az ifjú Mátyás király emlékművét (Lapis András), majd a közeli díszkút is helyére került. A Kárász utca másik végén pedig elkészült az Utcai zenészek szoborcsoport (Kligl Sándor). Végül, de semmiképpen sem utolsó sorban Patay László freskóit kell említenünk a Dómban. A terek megújulását említve a Szent István tér új köntöse és mérnök-panteonja, továbbá napjainkban a készülő Anna-kúti csomópont a legújabb gyarapodás. Nos, Szeged kezdi vonzó arcát kialakítani, az igazi nagyvároshoz, európai városhoz illőt.
A pazar látványbéli gyarapodás azért nem kápráztathat el bennünket annyira, hogy ne ébrednének kételyek egynémely szobor, emlékmű esetében, hogy vajon maradandó értéket képviselnek-e, és esztétikai értelemben túlélik-e a millennium ünnepi felbuzdulását.
A Salve-szoborpáros: Karneválherceg és Karneválhölgy
A mindenképpen rekonstrukcióra érett szegedi sétaterek szinte tálcán kínálták a városimázst alakítók számára a városképformáló beavatkozásokat. Sok igazság lehet ebben, mert a Kárász utcának, a város főterében torkolló bejáratánál elhelyezett „Salve”-szobrok, köznapibb kifejezéssel élve a „köszönő szobrok” teljesen új helyzetet teremtettek a városképben. Ezek a talányos küldetésű figurák — a Karneválherceg és a Karneválhölgy — szellemes ötlettel és legfőképpen ízléses jókedvűséggel egyfajta kapu-képzetet keltenek a város főtere és kedvelt sétaútvonala között. Elkülönülhet végre a városi reprezentáció két különböző szerepkörű térsége: a történetiséget, a városformáló energiákat, tiszteletet parancsoló szobrokkal, emlékművekkel, középületekkel képviselő Széchenyi tér és az „agóra”, az ünnepi alkalmak fórumszerepét magára öltő Klauzál tér és a sétálóutcaként birtokolt Kárász utca térszerkezete.
Novák Istvánnak, a város főépítészének és a tértervező Török Péternek bátor és valódi városképformáló jelentőségű ötlete volt ez a „kapunyitás”. A forgalmas, de azért eléggé jellegtelen utcatorkolatból — az egykori Stühmer kávézó sarkából — immár ízlésesen megújult, elegáns eklektikus palotáktól szegett promenádkapu, városkapu lett. A két szobor ünnepélyes külsőségekkel vegyített beszédes gesztusai jókedvű egyértelműséggel tudatják velünk: innen kezdve valamiféle más hangulatnak, látványnak, élménynek válhat részesévé az erre járó. Látványos díszletfigurákként, „ünnepi kellékekként” üdvözlik és továbbhaladásra ösztökélik az embert.
A Karneválhercegnő és a Karneválherceg visszafogottan érzéki, s ugyanakkor reneszánszosan elegáns szobrai alighanem korszakjelző szobrokként követelnek helyet maguknak Szeged köztéri szobrainak népes seregében. Párkányi Péter imponáló szakmai biztonsággal alkotta meg a vérbő temperamentummal felruházott, s a manierizmus szakmai kihívásait magabiztosan teljesíteni képes sétány-strázsáló párost. Igazi promenád-szobrok, hangulatteremtő és végre jókedvet, bohókás hangulatot köztérre varázsoló alkotások.
A Karneválherceg szobra képviseli jobban a közvetíteni rendelt „reneszánsz hangulatot”. Életteli, vérbő temperamentummal felruházott ifjú, talán mulatságok, tivornyák hőse, de mindenképpen rejtelmeket, talányokat sejtető, romantikus figura. Izgalmasan, látványosan komponált szobor: szembe nézetben és hátulnézetben is teljes értékű körplasztika. Az izomzat és a drapéria meggyőző szakmai biztonsággal kivitelezett. Külön figyelemre érdemes a drapériák anyagszerűsége, a bronz különböző patinázási módszerekkel színezett felületeinek szép összhangja, az összességében festői hatás. Tudom, ízlés kérdése annak megítélése, hogy ez a kétségtelen szakmai bravúr, szemfényvesztő zsonglőrködés a mintázási tudással mennyiben szolgálja a figura szellemiségét, s mennyiben csupán kérkedés a mesterségbeli tudással. Az eredmény számomra meggyőző. Véleményem szerint ebben a férfialakban a szellem és a küllem szépen kiegészíti egymást. Annál kevésbé találkozik össze mindez párjában, a Karneválhölgy figurájában. Az anatómiai biztonság, ami oly meggyőző az előbbinél, itt bizony döccen egy kissé. A bal lábfej mintha nem létezne a kritikus pontot jótékonyan elfedő drapéria alatt, amiből túl sok van a figurán: se nem öltözteti, se nem díszíti. A hölgy sem igazán vonzó, párjához képest korántsem attraktív. Statikus strázsapozíciója sem szerencsés megoldás, mert csak felerősíti közömbösségbe burkolózó jelenvalóságát. Míg a másik figura gesztusaival megszólít, emez keresztülnéz a közeledőn, kelléknek hat párja mellett, nem tűnik társának, hanem csupán egy ünnepi ceremónia részesének, díszletének.
A Klauzál tér szobrai
Kossuth szobra ugyan éppen száz éve itt áll, mégis különös metamorfózison esett át a tér felavatásának küszöbén. Avatatlan kezek dilettáns utasításra és felháborító hozzá nem értéssel magas nyomású homokfúvó berendezéssel lecsupaszították Kossuth szobráról a gyönyörű színűre érlelt évszázados bronzpatinát. A puha és zárványos mészkőből faragott mellékalakokról pedig mindazt a plasztikai részletszépséget, amit az idő vasfoga még egyáltalán meghagyott rajtuk. Az indíték nyilvánvaló volt: a közeli oroszlános kút vadonatúj, cukros mázú csillogásához és a tér „új ruhájához” gondolták „hozzáigazítani” Kossuth apánk kopottas, avíttnak tartott megjelenését. A városformáló építészek által évtizedekig tiszteletben tartott nagy lehetőséget — miszerint a Klauzál tér Kossuth szobrának ellenpontjaként kerüljön köztéri alkotás vagy valamilyen emlékmű a tér másik felére is, a millenniumkor nem hagyták kihasználatlanul. Így került ide az „oroszlános” díszkút.
A Fény kútja — millenniumi díszkút
A gyerekek és a turisták igencsak kedvelik, mert a csobogó víz hűsítő jelenség a szegedi nyár katlanforróságában. Nekem nem tetszik. Maradjunk annyiban, hogy a díszkút ötlete elfogadható, funkcióját tekintve üdvözlendő is. A megvalósult megoldás már annál kevésbé. Mi is a baj vele? Amennyire Párkányi Péter — igazi profiként — tudott mit kezdeni a reneszánsz szellemiség megidézésével, és tudott illeszkedni az építészeti környezethez, a stílusgyakorlatot kínáló eklektikához, Tóbiás Klára a millenniumi díszkút megformálásakor — úgy tűnik — csak a külsőségeket értette meg. Nem érzett rá a tér stílusára, eleganciájára, harmóniájára, annak adottságaiból és értékeiből alig vett bármit is tudomásul. Díszkútja alépítményének arányait, formáját, anyagát, a kútkáva visszafogott forma-alakítását, lépcsőzetes fölvezetését még ízlésesen és jó arányérzékkel oldotta meg. Önmagában elegendő lett volna ide a térre. Ami ezen fölül van, az bizony szimbolikájában zavaros, túlméretezett, szobrászi megoldását tekintve pedig riasztóan ötlettelen, leegyszerűsített. A hatalmasra méretezett országalmával és a szobrászi felépítmény „átideologizált” szimbólumaival bizarr ellenpontot képez a békebeli idők profizmusával kivitelezett Kossuth-szoborral szemben. Tömeghatásával pedig érezhetően túllépi azt a mértéket, amit Kossuth monumentuma még „elvisel”. Fölül az országalma a kettős kereszttel legalább nyilvánvaló utalás mindenki számára: az a millennium emlékjele. A vizet fröcskölő kígyók a lét alsó szféráit jelképezik — gondolom a gonosz birodalmát — az oroszlánok a középsőt, az országalma pedig a felső világot. A pogány és keresztény jelképeknek ilyen ütköztetése és egymásra halmozása bizony egy szellemiekben zavaros, jelképeiben pedig ellentmondásos kompozíciót eredményezett. A szárnyas oroszlánok is különös szobrászi szülemények. Monoton egybevágóságuk is csak kiemeli azt a tényt, hogy sótlan, ötlettelen plasztikák, magasztos tartalmakkal teleaggatva, amiket egyedül a lábukhoz illesztett feliratok hivatottak tudatni velünk, a nézőkkel.
Hermész szobra
A Kárász utcai promenádszobrok sorában akad viszont pozitív példa is. Kligl Sándor Hermésze az Átrium udvarban kitűnő alkotás. A szárnyas sisakban, szokott kellékeivel ábrázolt férfialak kisebb vízmedencében lévő oszlopra helyezve látható. Ötletes, jó léptékű, látványos plasztika, profira valló gondos kivitelezésben. Ideillő szobor. A szegedi Belváros üzleti vállalkozásaiban példaértékű, ízlésesen és leleményesen kialakított fedett üzleti csarnokban a kereskedelem ókori istenségének hitelesítő jelképe az új divatú vállalkozó készségnek, és biztató jele a magán mecenatúrának.
Az utcai zenészek
Kézenfekvő ötletnek látszik — jó gegnek is — egy forgalmas, gyalogos emberekkel benépesített utcán jellemző epizódot – az utcazenét – örökkévalóságba merevíteni. A zenebohóc figuráján keresztül alighanem művészről és közönségéről, a zenéről, az emberi kapcsolatokról is üzenetet közvetít a látvány. Ő maga e lap hasábjain így vallott erről: „… a muzsika akkor is érzékelhető, ha nem szólal meg. Valami nagyon emberközeli témát kerestem. Az utcai zenész a városok népszerű figurája évszázada már. Nem egy Paganini, nem egy hegedűvirtuóz, de hangulatot, stílust, színt ad az utcának, egy városrésznek. Az én zenészem ki tudja mit játszik? Valakinek cirkuszi zenét, másoknak Dankó-nótát, ismét másoknak operettslágert vagy Haydn-hegedűszólót. Néhány „euróért”. S ez a zene megállítja egy pillanatra a napi rohanásban, tülekedésben az embereket, s egy belső dallam hazakíséri őket…” (Szeged, 2001. október).
Minden kellék adott ahhoz, hogy „sikerszobor” legyen. Láthatóan kedvelik, szeretik az arra járók, így van ez rendjén. A szoborkompánia feltűnő társaságként tanyázik a Kárász utca Dugonics téri torkolatában. Vegyük csak sorra a kompánia tagjait: a hírlapbolt előtt bőröndjén állva muzsikál a ropogósra formált maskarába bújtatott, csontsovány zenebohóc. Köréje galambok gyűlnek, a lábainál néhány millenniumi Kligl-érme hever, kompozíciós kellékként három bronzalma is jutott a bronzszőnyegre. Átellenben a „trécselő oszlophoz” támaszkodik a zenéjétől átszellemült, visszafogottan érzékire hangolt, műélvező hölgy. A publikum kiegészül még egy zenekedvelő bozontos kutyussal, meg egy kissé ugyan koravén, de „ennivalóan” babaarcú gyereklánnyal, plüssmacival a kezében.
Azt el kell ismerni: működik a dolog, a Kárász utca sétálói „veszik a lapot”. A zenebohóc figurája testetlen, már-már nem is emberi figura, amelyet szabadon értelmezett plasztikai előadásmódjával egyneművé varázsolja hangszerével alkotója. Remek ötlettel vándorléte bőröndjét rendeli piedesztálként talpa alá, s azt, hogy itt a valóság „égi mása” működteti a dolgokat, megerősítik a galambok, az almák, a Kligl-valuták. Varázsa, „töltete” van a szobornak. Ki van találva. Elég is lenne önmagában, mindazt tudná, közvetíteni, amit nyilatkozatában műve küldetéseként megfogalmazott a mester. Talán még többet is, mást is. A hölgy, a kutya, a lányka és a plüssmaci katonás rendben sorakozó szoborcsoportja meglehetősen édeskés, hamiskásan idilli látványt kelt. Leginkább az jut az ember eszébe, hogy fölöslegesek ide, hiszen az itt szüntelen jelenvaló publikum „eredetiben” jobb, s főként hitelesebb is.
Messziről indultunk szegedi képzeletbeli városnéző sétánkon: időben is, talán térben is. A palotás város eleganciája a város megújuló tereivel, sétáló utcáival kíméletlen nyíltsággal idézi meg a mát. A sétatér a kimódolt eleganciája, a kirakatok, üzletportálok, kávézó teraszok sokaságával együtt szépen összeborul a „mcdonald's”-szos konzumkultúrával. A városképet mindenképpen átformálni akaró türelmetlenség sokat elfed a történeti hangulatot árasztó, elegáns és nagypolgári Szegedből. Dél-amerikás, karnevál-ízlésű Kárász utca készült el, meghatározhatatlan stílusú, semmihez sem illeszkedő lámpatestekkel, sörfesztiválokhoz, borkóstolásokhoz, alkalmi bazársorokhoz vezető főutcaként. A sétányszobrok felemás értékrendje ugyanennek a stílusbizonytalanságnak és múltnélküliségnek a kifejezője. A szegedi múltat, hagyományokat azért megfelelően képviselik a mívesen helyreállított épülethomlokzatok, meg a dicsérni való ötletként a járófelületbe ágyazott címerek, valamint a Kölcsey utcai kereszteződésben látható városkapu emlékjele.
Csak remélni lehet, hogy múltját híven megőrző, lakható, egészséges környezetű, palotás város marad Szeged. A legnagyobb baj az, hogy eláraszt bennünket a kapitalizálódás minden szennye, napi problémaként éljük meg globalizációt, s vele a rágógumi unalmú egyen-kultúrát. Bízzunk benne, hogy ebben a Kelet-Európán átcsapó globalizációs hullámverésben nem mosódnak el Szeged jellegzetes építészeti értékei, fennmaradnak palotái, s talán jön egy olyan kor még, ami úgy építi tovább a városképet, hogy igaz maradhat Móra névadása.




