Őrült: senkié sem

Hírnök, állj meg a színem előtt.

Reszkess.

(És reszketett.)

Barna köd üli a tájat.

Puszta test vagyok.

A kaptató meredek ezüstjén zihálva fut

a fasor − vajon mit keres?

Ami él, szertefoszlik majd.

A tükörben nincs, ki holnap

felragyog:

a láthatár üres.

Hírnök, nézd: fehér,

testmeleg fájdalom: hull a hó.

Sátram szél rázza, kötelem sziszeg.

Magam érzem mindenütt.

A patak vize árnyaktól terhes,

rohanva szertefoszlik: ő is

mulandóság-beteg.

Hűvöse is bőr, nem kétségbevonható − − −

A többi puszta szó.

Amikor nem érezzük magunkat, élünk

A kapualj alól az este előlép,

helyén azonnal friss árnyak nőnek: füvek, nyárfák,

a semmi mind sokrétűbb változatai.

Mind az Egyet várják, melytől, mint reménylik,

idejük megsokszorozódhat.

De ez csak a fölszín. A mélyben új nemzedék

tenyészik; hadd tenyésszen.

Nyüzsögjenek csak: várják, míg szél támad,

énekelni kezdenek az

ereszcsatornák…

Galambok (vagy galambutánzatok?) kavarognak

őrjöngő rajokban az

égen.

Ősz van, a város zöld meg sárga.

Begyűjtve a dombhátról a szőlő, a

gabona, mind;

asszonycsapat figyeli, asszonysereg,

milyen halott az orcánk.

A háztetőkön múlnak a fények.

Az ég magas, szürke. Esik az eső;

ezüst, tehát él.

Fénycseppek gyűlnek a járdák kövezetén.

Fény és víz: alig látni már

a különbséget.

Mondják, a kandallóban ropogó nyárfaág

is sokáig úgy gondolta, folytatódik

valami másban…

Igen, ragyogó út az örökkévalóságig,

valóban.