A mennyboltérem

barázdáiba, az ajtóhasadékba

préseled a szót,

melyből előgördültem,

amint reszkető kézzel

szétvertem felettünk a tetőt

cserépről cserépre,

szótagról szótagra,

odafent, a réz koldustányéron

megcsillanó fény

kedvéért.

In die Rillen

der Himmelsmünze im Türspalt

presst du das Wort,

dem ich entrollte,

als ich mit bebenden Fäusten

das Dach über uns

abtrug, Schiefer um Schiefer,

Silbe um Silbe, dem Kupfer-

Schimmer der Bettel-

Schale dort oben

Zulieb.

Arccsontoddal halánték-elektródák

néznek farkasszemet.

Ahol beléd vájnak,

ezüstös fény gyúl:

te és álmod maradékai −

nemsokára

itt a születésnapotok.

Schläfenzange,

von deinem Jochbein beäugt.

Ihr Silberglanz da,

wo sie sich festbiss:

du und der Rest deines Schlafs −

bald

habt ihr Geburtstag.

Az űzöttekkel köttetett kései,

el-nem-hallgatott,

sugárzó

szövetség.

Hajnalmérőón, aranyozott,

együtt-

esküdő, együtt-

kaparászó, együtt-

író, már ott jár

a nyomodban.

Mit den Verfolgten im spätem, un-

verschwiegenem,

strahlendem

Bund.

Das Morgen-Lot, übergoldet,

heftet sich dir an die mit-

schwörende, mit-

schürfende, mit-

schriebend

Ferse.

Nincs már homokművészet, homokkönyv, mesterek.

A kockával csak semmit dobhatunk. Hány

némaság?

Tizenhét.

A te kérdésed − a te válaszod.

A te éneked, mit tudhat vajon?

Hómélység.

           Óélyég.

               Ó − é − é. 

Kein Sandkunst mehr, kein Sandbuch, keine Meister,

Nichts erwürfelt. Wieviel

Stumme?

Siebenzehn.

Deine Frage − deine Antwort.

Dein Gesang, was weisst er?

Tiefimschnee,

               Iefimnee,

                          I − i − e.

Kongó élet-udvar.  Szélfogóban

virágzó,

üresre fújt

tüdő. Maréknyi

álomszemcse

lövell ki az igazzá

dadogott szájból

hópárbeszédek

felé.

Hohles Lebensgehöft. Im Windfang

die leer-

geblasene Lunge

blüht. Eine Handvoll

Schlafkorn

weht aus dem wahr-

gestammelten Mund

hinaus zu den Schnee-

gesprächen.

Coagula

A te sebeid

is, Rosa.

És romániai vadbivalyaid

szarvának csillogása

egy csillag helyén

a homokágy felett,

a szónokló, vörös-

hamuhatalmas

lombikban.

COAGULA

Auch deine

Wunde, Rosa.

Und das Hörnerlicht deiner

rumänischen Büffel

an Sternes Statt überm

Sandbett, im rebenden, rot-

aschengewaltigen

Kolben.

Egyszer

hallottam őt,

a világot mosta,

láthatatlanul, egy éjen át,

valósan.

Egy és a végtelen,

megsemmisültek,

megénültek.

Fény volt. Megváltás.

Einmal,

da hörte ich ihn,

da wusch er die Welt,

ungesehn, nachtlang,

wirklich.

Eins und Undendlich,

vernichtet,

ichten.

Licht war. Rettung.

(Kántás Balázs fordításai)

Kántás Balázs

1987-ben született Budapesten, 2009-ben diplomázott az ELTE BTK-n, BA-anglisztika alapszakon. Jelenleg az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója. Versírással és versfordítással 2007 óta foglalkozik és publikál különböző folyóiratokban, első kötetei 2008-2009 folyamán jelentek meg, verseket sajátjai mellett angol, német, francia, ritkábban spanyol és portugál nyelvből fordít, illetve olykor-olykor magyar költők verseit is angolra fordítja. 2008 óta irodalomkritikákat is közöl, a József Attila Kör, a Magyar Műfordítók Egyesülete és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tagja.