2009 tél
Nádasné Váray Katalin
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Nádasné Váray Katalin
Thomas Owen: A fekete gubó1
Nettesheim otthagyta a teraszt és leült az ágyra. Kioldotta a cipőjét, leheveredett, és kezét a feje alá téve gondolkozni kezdett.
Házon kívül fog ebédelni, miután megvette az újságokat, de előbb kiüríti a bőröndjét és felveszi a kék öltönyét. Holnap meglátogatja azokat az embereket…
Fektében, a nyitott ablakon át nem látott mást, csak a kék eget és egy messzi domb zöld körvonalait homályosan elmosódva a ködben. Fáradtnak és ellazultnak érezte magát egyszerre, boldogan elnyújtózva, mélyen lélegezve, készen arra, hogy nyugodt álomba ringassa magát…
*
Az esti friss levegő ébresztette fel. Könnyedén felkelt és a teraszról szemügyre vette a vidéket. A folyó, ami két órával ezelőtt ezüstösen csillogott, most teljesen más képet mutatott. Az est fényeiben úgy tükröződött, mint a csiszolt acél. Kivehetetlen moraj szűrődött fel, melyből időnként kivált egy, a folyón lefelé haladó uszály halk berregése vagy egy árral szemben kínlódó hajó szaggatott zihálása.
Nettesheim továbbra is a balkonon könyökölt, belélegezte a völgy illatát, és elringatta magát a zenekar elnyűtt muzsikájára, amely három szinttel lejjebb, a nyírt lombú gesztenyefák alatt meggyőződés nélkül játszott néhány késői vendégnek. Az unalmas zene elszomorította. Az a késődélutáni jó közérzet, ellazulás és szabadságérzés, ami elöntötte, amikor a balkonajtót kinyitva elétárult a széles, zöldellő völgy, most, az éjszaka közeledtével átadta helyét egy különös, bosszúsággal vegyes kimerültségnek. Pihenésre vágyott, és a magány most nyomasztotta.
Hátat fordított a folyónak, bement a sötét szobába, becsukta az ablakot, behúzta a függönyt és az ágy felett tapogatózva megtalálta a villanykapcsoló zsinórját.
Abban a pillanatban, amikor világosság lett, valami történt. Jelentéktelen dolog, ami mégis jó légkört teremtett a szobában, mintha erre a jelre hirtelen megszakadt volna a kapcsolat a külvilággal.
A könnyű dunyha vakító fehérségéből egy kis sötét gyapjúgolyóhoz hasonló, rugalmas és puha dolog gurult a nagy, kék bársony klubfotel alá. Az, hogy gurult, nem a legmegfelelőbb szó. Inkább olyan volt, mintha ez a valami egyszerre repült és pattant volna, ami az embert egy apró macskára vagy madárra emlékeztette. Az egyetlen állat, amelyikre ez a pihés és selymes, mozgó, árnyfolt-szerű könnyűség jellemző: a denevér.
Nettesheim előrehajolt, hogy benézzen a fotel alá, de nem látott semmit. Leült, kíváncsian és egy kicsit mulatva magában, visszaidézve azt a súlytalanságot és rendkívüli könnyedséget, amellyel ez a kis valami mozgott, a határozottságot és akaratot, ami hajtotta.
Belesüppedve a mély fotelbe gépiesen simogatta a bársonyt, és arra gondolt, hogy valószínűleg az imént rosszul látta. Valójában ebben a pillanatban az volt az érzése, hogy szabályos, gyenge lélegzést hall maga alól, hasonlót egy vackába bújt, félénk állatéhoz.
Felkelt és megpróbálta a fotel alatt felfedezni a körvonalait, de a faszerkezet nagyon alacsony volt, és hiába nyúlt el a szőnyegen, hogy alánézzen, mégsem látott semmit. Az ütemes lüktetés most teljesen kivehető volt. Nem merte becsúsztatni kezét a fotel alá, inkább a fotelt szerette volna elhúzni a faltól. Miközben ezen igyekezett, „az” nagyon gyorsan átvágott a lábai között és a szoba másik végébe menekült, egy alacsony láda alá, amihez nem kis ügyességre és rugalmasságra volt szüksége, hogy ilyen fürgén befészkelje magát.
Most már biztos volt benne, hogy ez a nagyon gyors, nagyon fürge „valami”, amit hasztalanul próbál közelebbről megfigyelni, intelligenciával és ravaszsággal van megáldva. Állva maradt, terpeszben, mint a cövek, minden irányba figyelve. Semmi zaj; még azt az ütemes lélegzést sem hallotta. De lassan furcsa illat árasztotta el a szobát. Nem tudta rögtön azonosítani, holott nagyon is határozott emlékeket idézett fel benne. Egy plébániakert a júniusi napsütésben. Egy padon olvasott, a puszpánggal kerített gyepágyások előtt.
Nettesheim elindult a sétabotjáért, ami egy alacsony asztalon feküdt a sapkájával és a reggeli újságokkal együtt. Jó erős bot volt galagonyából, a sima markolat alatt egy kis ezüstmacska vadászott két parányi egérre. Próbálta kiszorítani a kis elrejtőzött „valamit” a láda alól, de nem sikerült elérnie. A bot vége beleakadhatott egy pókhálóba a láda sarkában, mivel valami foszlány ragadt hozzá. Figyelmesen szemügyre vette ezt a kis fekete, pihés és undorító maradványt, amin nemcsak porszag érződött, hanem erőteljes puszpángillat is… Tehát ellentétben azzal, amit gondolt, megérintette a „valamit” és meg is sebesítette, vagy legalábbis meghorzsolta. Ez arra ösztönözte, hogy megduplázza erőfeszítéseit a láda alatt. Gonosz szenvedéllyel lengette botját balról jobbra a szőnyeg mentén. Amikor már hiábavalónak hitte mindezt, a bolyhos és hártyás gubó hirtelen kitört búvóhelyéről, az ágyra pattant és őt nézte. Igen, meglepő módon − és ez megdöbbentette − ennek a meghatározhatatlan gombolyagnak a közepén egy tekintetet látott megcsillanni, és ez a rá szegeződő tekintet csodálatos módon kifejező volt.
Nettesheim dühödten az ágyra vágott, de eltévesztette a célt. Ütései puha zajt keltettek a paplanon, és a gubó hihetetlen élénkséggel ugrált jobbra és balra. De minél dühödtebb lett, annál inkább kezdett kifogyni a szuszból, és elgyöngült. Kezdettől fogva tudatában volt, hogy ez nem egy ártatlan kis incidens. Most, szemben ezzel a megmagyarázhatatlan eseménnyel, rádöbbent sebezhetőségére.
Azt vette észre e pillanatban, hogy a gubó növekszik. Mintha saját anyagát növelve, félelmével és haragjával táplálva, gubójához újabb hártyarétegeket, építene, újabb, egymásba gabalyított szálakkal vastagítaná. Nemcsak felfújta magát, mint egyes állatok, akik utána visszanyerik eredeti formájukat, hanem növekedett, súlyra és terjedelemre is. Az egyik pillanatban kókuszdió nagyságú volt, és megjelenésében is eléggé hasonló ehhez a rostos gyümölcshöz, csak kevésbé szilárd és kemény. Nemsokára sárgadinnye, görögdinnye majd tök nagyságú lett…
Nettesheimet elöntötte a düh. Felpattant a helyéről, és szó szerint rávetette magát erre az egészségtelen, pihés halomra, amely úgy engedett az érintésnek, mint a dunyha lágy pelyhe. Belefúrta a kezét, és a közepén megtalálta a meleg, lüktető testet, az élő magot — hasonlót egy állat szívéhez, vagy egy szétfolyó és mérgező gyümölcs magjához —, és győztes kiáltással kitépte.
Olyan volt, mint egy gyermekkéz nagyságú, tejes testű hangya, sápadt és langyos, gumiszerű, és erőteljes puszpángillatot árasztott.
Nettesheim a földhöz vágta a magot, és rálépett. Lassan préselődött szét, mint egy kemény főtt tojás. Fehéres, áporodott, halotti nedv folyt ki belőle.
Ám a kezéhez ragadva fekete foszlányok lógtak, árnyékszerű, szakadozott és mulandó szövedékek, miközben a karját is körbetekerték. Még a lábszárára is valami rugalmas, selymes tapintású, ragacsos dolog tapadt, ami felfelé kúszott és még jobban begabalyította.
A haragot szörnyű félelem váltotta fel, ami hamarosan rémületté vált. Reagálásra már képtelenül, fogolyként, a gondolatai jelentéktelen dolgok között cikáztak. Egy cigarettával kiégetett nyom az éjjeliszekrényen; a falon, az ágy fejénél egy szétnyomott légy barnás foltja; a cipőorra hegyén egy Isten tudja, mikor keletkezett horzsolás…
A kintről beszűrődő zajokra figyelve teljesen kivehetően hallotta egy gyors uszály hangját, ami lefelé ereszkedett a folyón. Haragudott magára, hogy nem tudja a közeledő drámára összpontosítani figyelmét, amivel így védtelenül, öntudatlanul és küzdési vágy nélkül fog szembenézni.
Meggyőződés nélkül próbálta széttépni ezeket az ocsmány dolgokat, amik behálózták, ezeket a gyászfátyolszerű hártyafoszlányokat, de minél jobban viaskodott, annál inkább megbéklyózta önmagát. Képtelen volt kiszabadulni, próbálta egyik, majd másik karját kihúzni ebből a szétfolyó masszából, aminek megtévesztő volt látszólagos könnyűsége, és amit valami növényi eredetű állhatatosság arra ösztönzött, hogy ne engedjen a szorításból. Elviselhetetlen csend telepedett a színre, ahol a férfi erőfeszítései nem enyhítették a lassú és szörnyűséges ölelkezést. Egyetlen hang nélkül gurult a padlóra, hogy kiszabadítsa magát, összegömbölyödött, mint egy birkózó, aki átbukfencezik saját magán, így még jobban begöngyölve magát a förtelmes gubó belsejébe.
Halálára gondolt és arra, hogyha eltűnne, az olyan lenne, mintha soha nem is létezett volna. Ez segített, hogy beletörődjön sorsába, mivel ez a megsemmisülés ugyanolyan jelentéktelen lenne akkor is, ha egy másodperccel előbb vagy később következne be. Még tudatában volt annak, hogy az alattomos szövedék alatt, ami eltemette, beolvasztotta, és valami szörnyű kötődési, átcsuszamlási és összefonódási folyamat felé irányította, mérete egyre csökken. Ennek a gusztustalan gombolyagnak a legkisebb lüktetését is sajátjaként észlelte, kezdett ő maga válni az élő maggá. Még volt ereje, hogy arra gondoljon, milyen következtetéseket vonhat le ebből az állapotból, milyen érzés a „valaminek” a közepében lenni …
A felkelő nap fénye felbukkant a dombok mögött, és a szoba ablakának verődött. Ezernyi sugár hatolt át a viszonylag vastag függönyön.
Félősen pattant a dívány alá abban a pillanatban, amikor valaki kinyitotta az ajtót.
Váray Katalin fordítása
1 Thomas Owen, valódi nevén Gérald Bertot (szül.: 1910. július 22. Louvain, megh.: 2002. március 2. Brüsszel) francia nyelvű kortárs belga író. Jogi tanulmányainak befejezése után 1937-től 43 éven át egy gabonafeldolgozó üzem igazgatója.
1939-ben mozgósítják, így megmenekül a kapitulációt követő kitelepítéstől.
A szürrealizmus vonzásában Stéphane Rey álnéven művészetkritikussá is válik. Stanislas-André Steemannal (belga író és illusztrátor) való találkozása indítja el írói pályáját. Ő bátorítja detektívregények írására, mely műfaj abban az időben kevéssé elterjedt volt. 1941 és 1943 között több meglehetősen kegyetlen humorú detektív-novellát és -regényt publikál, melyek felkeltik a kritikusok érdeklődését.
Ezt követően a Különös utak (Chemins étrangers) megjelenésével a fantasztikus irodalom felé fordul. Ez a különös műfaj, a dermesztő mesék és elbeszélések hozzák meg számára a nagyközönség elismerését. Fantasztikus novelláiban egy olyan világban merülünk el, mely örökös összeütközésben van a borzalommal és az irracionalitással.