A világ, s benne akár Deventer nekem tizenkilenc órányira van. Hajnalban indultam, estére értem oda − mint a mesék szegénylegénye, ha útnak eredt.
Augusztus vége óta ott vagyok.
Deventerben  vagy a világban.
Szeptember végére terveztem, de nem lett petőfis, sommás lett, augusztusi, sietős, s élethosszig tartó, az utazásom. Az utazásom, amelyen nem vagyok s már sohasem leszek magányos, hiszen van, vannak, kik elkísérnek. Halálomig.
Jó nekem.
Jó nekem, hogy hozzá bújva a melengető napsugarat érzem, szemébe nézve látom a tavaszt, a madarak röptét, a padokat a tereken, a fák lobogó leveleit, a barázdákat a törzseken, homlokokon, a fodrozódó vizet, fürdőzőm végtelen bölcsességében, nyugalmában. Pocakját, ha simogatom, mintha a sima köveket a tereken, patakok medrében, tenyerének redőiben városok utcáit fedezem fel - sétálok a parkban, akár Deventerben és a világban, ha ujjamat életvonalán húzom végig.
Álmában mindig mosolyog, s később talán csönget is majd picit.