S.
Amikor vasbeton gerendával hasba vágnak, miközben páncélszekrénnyel pofoznak, meglehetősen kellemetlenül tudjuk magunkat érezni, kivéve, ha Sepoq-koncerten vagyunk, mert akkor magától értetődő, hogy ez az érzés természetes velejárója a zenekar jelenlétének. Ha hozzávesszük a háttérvetítést, melynek során a zenekar tagjainak kedvenc-kedves horrorfilmjeit élvezhetjük, akkor már-már elfelejtjük, hogy a színpadon és környékén kívül is van kézzelfogható élet, sőt, mi magunk is onnan jöttünk, ráadásul oda is megyünk vissza, esetleg azon át haza, a lakásunkba, a házunkba. De egyelőre maradunk, végignézzük és -hallgatjuk a koncertet, szerzünk egy lemezt, és csak mikor már minden megvan, az italokat is megittuk, és szinte tapintható a csend − leginkább tapintható, mert a fülünk bebúg-súg legalább harminc órát −, nos, akkor indulunk haza.
    A lakásba lépve ágynak dönt a kimerültség, szinte ruhában, és a frissen zsákmányolt Sepoq-cédével kezünkben alszunk el. Álmunkban egy végtelen réten ülünk a fehér fűben a fekete ég alatt, szemben velünk hangol a zenekar, készül a bulira, mi is, felveszünk egy remek állapotban lévő tizenötödik századi lovagi páncélt, hogy ne érhessen meglepetés, ugyanezt tanácsoljuk a vörös hajú lányoknak körülöttünk, miközben mosolyogva mély levegőt veszünk.
   Így aztán nagy a meglepetés, hogy az öt számból álló lemez nem robbantja le a fejünket, és valószínűleg ez a jobbik megoldás.
   A nyitó Shadow Hunter annyira visszafojtott, bár végig remegve várjuk az irgalmatlan dúlást, de az nem jön, helyette több finomság, lebegtetés. A második szám, a 2.0 tovább mélyíti a fekete lyukat, amibe belezuhanunk, nincs mese, itt mi ma meg vagyunk kajálva, a srácok olyan okosan visszafogták magukat, hogy végig ott dübörög a feszültség, de nem tör ki, ketrecben van, persze a rend kedvéért azért üti a rácsot. Aztán jön a Trinity, egy régi, jól ismert sláger, mondhatnánk, talán benne érződik leginkább a tudatos munka, milyen szépen kimunkálták a fiúk a számot. Koncerten eddig nem jött át, hogy ilyen szépen kidolgozott darab, szerettük eddig is, de mostantól nagyon. Aztán True Love Never Die, amiben van némi The Cure, ami nem baj, sőt, mert egészen kedves zene, és muszáj kicsit közhelyesen fogalmaznunk, de ebből a számból lejön, hogy ezek a kemény legények érző emberek, a maga egyértelmű sepoqsságával is meghatóan szép ez a szám. De komolyan. Zárásként Kamikaze, mely pedig kedvenc koncertkezdő muzsika, igencsak hangulatosan elkapja nemcsak a gyanútlan, de a kicsit rutinosabb koncertlátogató nadrágját, amikor épp csak belépett a terembe, főleg ha a vásznon máris trancsíroznak valakit. Természetesen ennek a számnak is nagyon jót tett a munka, megpucolva sokkal jobban kijönnek az apróbb finomságok, mind az énekben-vokálban, mind az effektek terén. Ami pedig a beindulós rész előkészítését illeti, egészen különleges parfé.
   Ha tehát reggeli után meghallgatjuk, amit Kecskés Ádám (gitár), Szabó Tamás (dob), Sziráki Zsolt (basszusgitár), Zöllner Marcell (ének), Takács Titusz (ének) és Székelyhidi Zsolt (billentyűk, gépdobok) létrezenélt, lélekben már az esti koncertre készülünk; annyit azért a sok pozitívum mellett meg kell jegyeznünk, hogy − talán pont a túl sok munkának, csiszolgatásnak köszönhetően − a kelleténél kicsit vékonyabb a hangzás, pedig a Sepoq ereje az erejében van. De hát élőben ez nem is kérdés, hanem felkiáltás.