Tényként könyvelhetjük el immár, hogy korunk hőse nem a homo politicus, hanem a homo faber: az internetes világháló angyala, aki az Emil nevet kapta a keresztségben. Az úgynevezett rendszerváltó nemzedék nagy jótevője ő, aki abban serénykedik, hogy kárpótoljon bennünket mindazért, amit az elmúlt húsz év során el-, illetve visszavettek tőlünk; hogy adjon valamit cserébe − nagy szó, hadd mondom mégis ki: az életünkért.

Mezősi Miklósnak bevallottan ez a bizonyos Emil (és/vagy Emília) a múzsája, aki éjt nappallá téve ott virraszt mellette a számítógép klaviatúrája fölött. Diktál is neki időnként? Vagy csak mint csupa-fül, csupa-szem őrangyal vizslatja, ami készül, a versbe kalapált, személyre szóló üzeneteket? Maradjon ez az ő titkuk. De azt már joggal kérdezheti e verseskötet olvasója: vajon kinek is lehel csókot a homlokára ez a hím-nős, jobbára klasszikus lábakon közlekedő, hol lassan baktató, hol meg-megtorpanó, majd hirtelen nekiiramodó pásztori/poszteri múzsa? − Dilettáns a javából? Vagy vérprofi poeta doctus? Renitens, örökifjú diák, aki abban leli kedvét, hogy minduntalan borsot tör tanítójának orra alá? Aki hogy magára vonja társai figyelmét, szándékosan rondít bele a versbe? Vagy épp ellenkezőleg: tekintélytisztelő eminens, akiben túlteng a megfelelni akarás, a görcsös bizonyítási kényszer?

Amolyan alakoskodó költői játék volna csupán ez a kötet is, avagy egy önmagával meghasonlott személyiség töredelmes vallomása, küzdelme a szóért, a hiteles megszólalásért? Vagy netán egy barázdált agyú tollforgató racionálisan kimódolt költői programjának a lenyomata, aki az „osztott én" posztmodern kultuszát kívánja meglovagolni?

Mezősi Miklós nem a hagyományos értelemben vett „alanyi" költészetet műveli, annyi bizonyos. Kötetének alaptémája: a dialógusra való törekvés, a kommunikáció állhatatos forszírozása drámai karaktert sejtet, s jelzi egyúttal azt az egzisztenciális deficitet is, amely mint válságjelenség messze túlmutat az egyéni pszichózison − lett légyen az karriervágy, kényszeres szerepjáték avagy meghasonlás. A pszichózis tünet-együttese ezekben a versekben igazából már fel- és megdolgozott lírai alapanyag; mint ahogy a személyes hangvételű episztola műfaji konvenciója is jobbára arra szolgál, hogy mondhatóvá tegye a mondhatatlant, humanizálja a kétségbeesést. Azt a keserű tapasztalatot, hogy Emil, a nagy jótevő is tehetetlen, amikor támad a vírus, és fennáll a veszély, hogy utolsó reményünk, a világháló is foszlásnak indul. Amikor nemcsak attól kell tartanunk, hogy a fájlból törlődik a szöveg, s így sosem juthat el címzettjéhez, hanem az is kérdéses, hogy az üzenet megíródik-e egyáltalán. Csoda-e hát, ha a költő mintha maga is e vírusfertőzés áldozataként küzdene a lázzal, no meg azzal a lidércnyomással, hogy ebben a vészhelyzetben miről és hogyan is szóljék ez az üzenet? A kötetben ez a dilemma oly módon tér vissza újra és újra, hogy a szerző magát a szövegalkotási folyamatot, illetve az üzenetküldés aktusát performálja és kommentálja:

 

Párosított verset dobok én itt majd valahányat.

   Most csak úgy elhajítom − hátha ezúttal célba talál…

Túldobtam − csak a mennykövet így ne hajítsa az isten…

   Néha elég nehezen jön ki a pentameter…

 

Ez végül sikerült − de miért is folytatom innen?

   Nem tudom, érzem csak − húz ez a pentameter.

Azt tőlem te ne kérdezd, hogy mi az értelem ebbe' −

   nem tudom, érzem csak − nyúz ez a pentameter… 

 

Verstechnika három darabban, I.

 

Az üzenet címzettje, ahogyan legtöbbször, ez esetben is egy céhbeli szaktekintély: Géher István, a költőként is ismert filológus (a kötet fülszövegének írója), akivel a szerző mintha csak a klasszikus metrum formakényszerének nyűgét kívánná megosztani. Ám az üzenet képnyelvéből egy karakteres költői hitvallás, valóságos ars poetica is kiolvasható. A pontos célba találás metaforájához a teremtés (és/vagy pusztítás, büntetés) kozmikus aktusának felvillantása társul, ami arra utal, hogy a költő, amikor verset ír, nem a kész formát kívánja utánozni szolgaian, hanem a rombolva új életet generáló Alkotó formateremtő gesztusát próbálja ellesni. Ezt a nagyra törő ambícióját azzal leplezi le, hogy közbevetése révén a ritmus eltalálásának és a szöveg célba juttatásának művelete a mennykövet hajító égisten cselekedetével hasonlíttatik, méretik össze. Igaz, hogy ez a párhuzamba állítás negatív előjelű: az ősi mitologéma parodisztikus átirata (mintha költő utánzására vetemedő istenség éppúgy elvéthetné a dobást − ami mellesleg a görögség antropomorf hitvilágától sem idegen elgondolás). Ám alighanem éppen e mesteri duplacsavarnak köszönhető, hogy a vers hiperbolája pontosan célba talál: úgy állítja helyre a poézis egykori rangját, hogy a költői praxis tétjére, a techné elsajátításának és az üzenetküldés aktusának kozmikus indítékára és kockázatára fókuszál, irányítja rá a figyelmünket.

A vers − amint írja önmagát? − A kötet szerzőjétől igencsak távol áll, hogy e posztmodern paradigmát kövesse. Nem egyszer ki is figurázza az ihletnek (avagy elegánsabban: „nyelvi megelőzöttségnek") ezt a fajta újsütetű misztifikálását.  Például a Széchenyi István Saváriája című opusának Előhangjában, amikor a nekibuzdult lírai én tapintatos, de határozott „cenzoraként" kotyog bele a versbe, hogy megakassza a klasszikus metrum automatizmusát és a kontrollálatlan képrajzást, majd hangnemet váltva „jó harapós", „karcos" ritmussal serkentse fel a már-már elandalodott olvasót:

 

Érik a Széchenyi-vers: hisz az ódai murci morog már…

Egyberakott heverő fürtökből sajtolom ódám,

érlelvén azokat, miket én régen szüreteltem

és régente szüremlett jól kifelé fogaim kerítésén

(ennek az értelmét nemigen látom, de a metrum

hallgatagon kopog egyre, ahogy billentem, amit kell).

Újat is írok azért, vadi újat, jó harapósat,

karcos ritmusa hogy beleszántson a szép-puha szívbe,

ösvényt vágva szigorral meg keserű kacagással.

Őszi derű így kél s az idő csak járja a táncát!

 

Mesteri kezdő strófa ez, érdemes ízlelgetnünk valóban, mint a murcit, míg a komponensek „disszonáns" zamata eggyé nem olvad a szánkban. Mint ahogy érdemes odahallgatnunk arra is, hogy az utolsó két sorban a szigor, a kacagás és a derű egymástól távol eső érzelmi regiszterei, tónusai nem kioltják, hanem kiegészítik és fölerősítik egymást, felszabadítva a blokkolt vitális energiákat.

Meglehet, hogy a szerző tudatosan veszi vissza aztán ezt az ódai hevületet, szándékosan ejtve zavarba a gyanútlan olvasót. Vagy csak nekem nem sikerül ráhangolódnom sehogyan sem arra a szövegáradatra, szertelen forma- és hangnemváltásra, amely itt úgymond Széchenyi „eredeti" ódájának „hitelesített rekonstrukciója". Ám az Utóhang ismét felvillanyozó: előbb a felező nyolcasok keresetlen hangneme, az a pimasz, ifjonti szabadszájúság, amellyel a szerző a „legnagyobb magyar" koszorúzási ceremóniájára kivezényelt diákok kedélyállapotát, vérbő humorát jellemzi: „Amit tett: az nagyon penge / soha jobbkor soha élesb / nem és nem és nem lehetne"; majd az a váratlan fordulat, amikor ebben a blaszfémiára hangolt közegben egy valóságos merénynek, az inkriminált pátosz nyílt színi visszaperlésének a tanúi leszünk:

 

Mit akart ő? Nem hatalmat.

Maga volt a Hatalomnak

nagy és pompás Akarása!

Hősszívű volt lángolása,

nagyívű a szárnyalása.

 

Hát szabad ezt? Nem oktalan botorság most és itt, ebben a reménye vesztett kis hazában ilyesmit fennhangon kimondani? Mert hogy e gesztus komoly, a költemény episztoláris függeléke e tekintetben minden kételyünket eloszlatja:

 

Adassék e pár sor Széchenyi Istvánnak,

Kit most érdemelten, szépen koszorúznak.

Koszorút nem viszek, írás megy helyette,

de ott leszek mégis, míg élek, mellette.

Ő a lehetetlent le tudta teperni −

volt egy szent szándéka: gyönyörűket merni…

 

Azt hiszem, Mezősi Miklós költői karakterére leginkább Ady Endre gőgösnek titulált önjellemzése illik: „Én voltam Úr, a vers csak cifra szolga" − de csak ha az idézet folytatását, az önfeláldozásra kész, teljes alázat ritka erényét is tekintetbe vesszük: „Hulltommal hullni: ez a szolga dolga, / Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel". Ez a „van vagy nincs" Nagyúr, mint világügyelő én-felettes, mint a betöltetlen hiány maga, szítja, tüzeli azt a zsigerből jövő szatirikus hangot, amellyel a szerző egyik legütősebb versében például a népvezérekké avanzsált „tökmag-jankók" országlását veszi célba:

 

Hol volt hol nem volt született egy tarfejű bojtár

tar feje szórta a fényt a sötétből mindig előre

ő maga villamosítá széles-tágas Oroszhont

és örökébe fogadta Dzsuvás Vili pénzintézeti rablót

sor végére helyezte a Visszarjonfia Vilmost

égő volt ugyanis neki nagy buzgalma a bolsevikok közt

és hogy a rózsásujjú Hajnal lőtte a Várost

cirkálván s jelenítve e nagy meredek veszedelmet

Visszarion-fia-Józsit e lóbráner-kalap embert

ment és járt a gyalu s hullott csak szerte a forgács

tudjuk ahol forgács repül ott biztos gyalu is van

Mesterképzés

 

Ám az igazi poén az, hogy ennek a „népmesének" koránt sincs vége. Jelzi ezt már a címadás is, amelynek értelmére a vers zárlatában derül fény, amikor a „bolognai folyamat" néven elhíresült, napjainkban zajló egyetemi „rendszerváltás" kurrens szókincséből szemelget a szerző (lásd kurziválva): „Így lőn akkreditálva az iljicsi mesterképzés… / híres doktori iskola nőtt később ki belőle…" Egyértelmű célzás ez arra, hogy a huszadik századnak ezt a „nagyformátumú" örökségét mint „haladó hagyományt" az új évszázadba is sikerült átmentenünk. De kérdés, hogy mire megyünk vele.  Hiszen a világpolitika „klasszikusainak" nagy ívű karrier-történetei még azt az illúziót kelthetik a romantikus lelkű, ambiciózus ifjúban, hogy ma sem csupán az „öt percre te is megasztár lehetsz" alternatívája létezik…

Bevallom, a szerzőről készült egészalakos fotó a kötet hátsó borítóján engem Bulgakov fekete mágusára, Wolandra emlékeztet; talán a sétabotnak is beillő fekete esernyő, és a hátsó láb perspektivikus torzulása miatt tűnik úgy, hogy van ebben a figurában valami a „nagy leleplezőből". Ám van ennek a „rosszra törő" fekete mágusnak egy fényhozó, luciferi aspektusa is: a „jó" művelésére való szüntelen vágyakozás. Mert ezek a címzettjüket név szerint megszólító episztolák nem csupán a költő magánügyéről, a versírás pokoli kínjairól tudósítanak, hanem arról is, hogy napjainkban mintha esélyünk volna rá megint, hogy a költészet sorsa közüggyé váljék. Olyan össznépi, interaktív társasjátékká, amelynek a szabályait magunk alakíthatjuk, a magunk módján sajátítva el és formálva tovább azt a klasszikus versnyelvet is, amelyet elődeinktől örököltünk. Mesterek és tanítványok közösen − annak a tudatában, hogy a műhelymunka, a napi költői praxis egyelőre talán még fontosabb is, mint maga a mű: az a „gyönyörű" vers, amire vágyunk. Az internetes világháló angyala alighanem ezért virraszt a költővel éjszakánként; hogy ne nyomja el őt az álom, hogy képes legyen majd lejegyezni és továbbítani azt a bizonyos várva várt üzenetet is: a jó hírt…