Az ébredések
tündértestűek még,
szégyenlősek, mert
nincsen rajtuk festék,
az ablakodon
benézeget pár árny,
megsimogatlak,
s felbéget egy bárány
hajad gubancos,
nagy szénakazlában,
mintha tudná: még
egy ideig nyár van.

*

Szeretetem morzsáit
vadállatként zabáltad.
Szeretetem morzsáit
tejeskávéval tudtad csak
megemészteni.
Most a hokedlin ülsz,
maszatos szádat megtörlöd
szörnymancsaiddal,
s mosolyogva
újra enni kérsz.

*

Szépségedet lassan megszokom,
ahogy nem mereng a dallamon
a billentyű sem, ha a fürelízt
ezredszer játsszák, és a dőre ízt,
vegyes nyálat, számba szoktattad,
és bókjaidat is ott hagytad,

csupa „kell", „muszáj” és „még egyszer” vagy,
s mákvirágként majd el kell, hogy hervadj,
hogy beborítsd lepkeajkamat,
szárnyaimért szirmod a kamat,
mindig ilyen lesz csókod, eleven,
így játszunk majd mi, túl már mindenen.

*

visszamásztam ágyadra hogy aztán stoplis cipővel két lábbal rugdoss le és visszamászom megint és inni kérek mert a könyörgéstől cserepes a szám és te arzént raksz a kávéba
a gyomromban verdeső pillangókat meg Kemotoxszal irtod ki a hozzám vágott szobatartozékokat összecsókolom az előbb még rajta volt a kezed megölnél én visszaéledek rohadt ribanc az ágyra dobsz erőből rám veted magad és megdugsz a legnagyobb undorral aztán kimész a mosdóba csak egy pillanatig sírok mire visszajössz rád vetem a mosolyom megint a ruha lecsúszik tunikaként itt a mellem még fiatal és kemény csak csókold vagy harapd vagy igyál belőle én bármit odaadok magamból ahogy teszed a dolgod rám se nézel úgy kerülsz ki mint egy páriát hozzám-nem-éréseddel vasmacskaként tuszkolsz a Mariana-árok felé mikor elalszol még utoljára visszamászom melléd az ágyba hideg testedet átölelem és hálásan megremegve motyogom el esti imám amiért veled lehetek

*

Gyér hajszálereid most kontyba fogod szorosan, és
este, kibontva ha rám ömleszted a véredet, abban fürdök,
vérlepedék van a körmöm alatt is, a bőröd a bérem,
nézd meg, most már alvad az álmom, álmodik almom,
ázik az ágyam, torkolatod, deltád leszek éjjel…

Dús fegyelemben állnak, s várnak a polcon a tárgyak,
csendben koppan a pók papucsom talpán, a vadállat
csendben nyugszik, a vállam alatt már vállad, az állad
csendben csattan, a fog vacog éjjel, harminc fokban,
csendben felkel minden részed, s itt hagy a csendben…

*

… Mondd, mit jelent pianisszimód,
a hangszálakba oltott égi kód?
Hálát, hogy elrontott mozdulatod
voltam mindig kő-papír-ollóban?
Vagy hogy legyőzhettél csocsóban?
Hogy rossz a csatár, hátvéd, miegyéb?

Vagy régi tanyák öreg üressége,
mikor a lakóknak régen vége,
és porkönnyel málnak a házfalak,
s mert nem akarod, hogy rád találjanak,
búvóhelyed e hallgatás?
És vajon betörhetek-e néha
e tökéletlen varázshéjba?

*

Archajlataimba
írtad magad, benne
tekeregsz a mosolyomban
és kifolysz a könnyeimmel,
mégis ősszel a gólyákkal,
tavasszal a száraz avarral
tűnsz el, de visszatérsz,
mint újra, s újra
rágott falatok, különböző
alakok, édes zamatok,
szemüveged köpenye
elfed vagy kitakarja
szelíd tekinteted,
pillád Isten legyezője,
pupillád korongján
magam látom, ahogy
körben összeérve
magába zárja tükörképemet,
s képem szemében te vagy,
szintén bezárva
e kettős örökkévalóságba.

*

Felvont szemöldökíved szőrös szivárvány,
jégesők után csak keres a szív, árván,
mert aszimmetrikus, kicsi és páratlan,
de aztán hazaérsz csapzottan, váratlan,
enni adsz a macskának és kávét főzöl,
az örvénylő barna lé csendesen gőzöl,
meleg tőle a hasad, hátamra átég,
kis kifli-nagy kifliben fekszünk, és játék
meg élet az egész, s ahogy megrándulok,
a takarót vállaimra visszahúzod.