Bulvárosodó, lényegében kultúraellenes korunkban is akad, mert továbbra is kell hogy akadjon hely, tér az érdemi, szellemileg, sőt, tudományos értelemben vett releváns tanulásra. Igen, a könyvre mint olyanra gondolok... Ha pedig már könyv, ne adja a tipográfiai nagyformátumnál és amellett az ötszáz oldalnál alább! Fajsúlyozza tehát terjedelmi nyomaték az újszerűségét, különösen hogyha egyetemi oktatók, kutatók − s köztük tekintélyesek − sokasága vállalkozik benne valamely, itthon még tényleg sok tekintetben nóvumnak mondható témakör adaptálására, kidolgozására, közvetítésére, sugalmazására! Mely témakör, különben, önmagában alkalmas lenne a bulvár-érdeklődésre, vagyis a „népszerűség" megkísértésére is (ha ez a szempont játszik valakinek), lévén a nőkről van benne szó, ha szellemi áttételeiken: irodalmi alkotásaikon keresztül is… S a 20. század első feléből, az ún. „Nyugat-korszakból" származóan − mert nyilvánvaló: valahol szükséges belefogni a dolgok tárgyalásába. S akkor már nem árt ott, ahol valóságosan elkezdődnek. Ebben az esetben pedig akkor, annyiban, hogy itt ama „periódus" vagy „irodalomtörténeti szakasz" merül fel (mint azt a bevezető, s a belőle származó fülszöveg pontosítja), „amelyre visszatekintve nyilvánvaló, a női írástudók ekkor váltak először képessé arra, hogy jelenlétüket erőteljesebben kifejező módon nyilvánuljanak meg, vagyis a nőmozgalmakhoz és a női szerveződésekhez kapcsolódva, illetve legalábbis valamiképp viszonyulva". Magyarán, és ez a kifejezés most nem üres kifejezés csak, hiszen hangsúlyozottan hazai dolgok jönnek elő: a szecessziós századfordulón, s a közvetlenül arra következő évtizedekben. A Nő, tükör, írás mindkét kritériumnak megfelel, tehát legalább annyira fajsúlyos, mint amennyire „nős", miközben a társadalmi-politikai nőmozgalmak, szerveződések szellemi párhuzamait, esetleg alkotásbeli kritikáit kutatja; azok elindulásának, kifejlődésének időszakában ragadva meg a női szellemi progresszió művészeti, irodalmi ekvivalenseit.

            És azt már lehet tudni, hogy folytatás-kötetei, a női reKON-sorozat többi darabja sem fogja elhagyni a századforduló illetve a századelő (a 20. század első fele) terrénumát lényegében. Vagyis ha esetleg mégis, az kivétel lesz, valamelyik „továbbélő" − mint amilyen ebben, az első kötetben az 1966-ban meghalt Lesznai Anna, aki utolsó lényegi dobásaként 1300 oldalas regénymonstrumot hagyott ránk − szükségszerű, elkerülhetetlen feldolgozása.

            Az igazán vaskos többszerzős tanulmánykötet a budapesti Ráció Kiadónál jelent meg, amely immár hosszú évek óta az irodalom- és művészetelméleti edíció hazai fellegvárának számít. E harminchárom szerző összesen mintegy negyven dolgozatát tartalmazó, sokrétű és sokszínű összeállítást igazán egybe „csak" az irodalomtörténeti, a teoretikus koncepció határozottsága rántja; a benne felvonultatott heterogenitás azon elképzelésnek felel meg, hogy a Magyarországon a '90-es években megindult feminista, majd aztán annak nyomán az általános(abb), kiegyensúlyozó(bb) jellegű gender-szempontú (újra)olvasás elméleti vértezetén nem annyira csupán külsődleges fényként csillan meg a nőirodalom iránti általános olvasói érdeklődés a nőíróknak történetileg öntudatot kölcsönző fénye (manapság a legreprezentatívabb kiadók versengenek a női szerzők szövegeinek kiadásáért), hanem méltányosan lehet azt gondolni: a szakirányúan megalapozott professzionális életmű-kontextualizálás, könyvkritika és műértelmezés valóban módszeresebb befogadáshoz segítheti a kortársi értelmezésben a nőnemű írók-költők munkáit. Vagyis: a szakmai olvasatok, értelmezések kialakítása, ha esetleg távolabbról is, de kétségtelenül segíti a művek spontánabb, „hobbistább" értését, élvezetét.

            Az ilyesfajta professzionális felfogásbázis kialakításának lehetősége, esetleges sikere persze mindig és mindenhol többtényezős játék, itt és most az irodalmár gyakran hiúnak bizonyuló reménye, amelyet messzemenően cáfolhat vagy módosíthat az olvasói szokások, a társadalmi kulturáltság befolyása, a műveltebb, érzékenyebb rétegek mindenkori kanonikus befolyásoltsága, reklám-érintettsége. Aligha kizárólag a mostani vállalkozás, horizont és perspektíva esetében ez a helyzet. Ám a teória, az értelmezési módszeresség mégiscsak mintegy „megkoronázza" most is, ebben a kötetben is a laikusabb, spontánabb olvasásmódokat, amelyek egyszerűen a „naív(abb)" befogadásra vezethetnék el a műélvezőt. A kötetnek az alapvető jelenségkört illető szóhasználata, amely erőteljesen tudományos alapozottságú, ezúttal a bizonnyal populárisabban is körülírható témakör szcientikusan módszeres megközelítése felé billen. Amely gyakorlat nem feltétlenül az idegen szavak halmozásában, egyfajta szakterminológia működtetésében nyilvánul meg, sokkal inkább például annak az alapkifejezésnek a használatában, miszerint a „női irodalom" a kötet fejtegetéseinek tárgya, nem pedig „írónők" vagy „nőírók" munkássága. (Több kifejezést nem tudok kiemelni, ám ennek következetes használata és jófajta, mintegy „pedagógiailag" átgondolt propagálása maga is igazolja, mennyire teoretikus mérföldkő ez a kötet a századfordulós női irodalom szerzőinek újrakiadása és a jelenkori női-szépirodalmi antológiák évada után.)

            Összhangban áll mindenesetre ez a fogalomhasználati módszeresség és következetesség a tudományos bázison végrehajtott szerkesztéssel, elsősorban (nyilván) a posztfeminista, genderista irodalomkutató, Varga Virág részéről, aki korábban Tóth Wanda-szövegkiadással írta be nevét a szakfilológiába. Az egész vállalkozás szellemi-szakmai gazdájaként ügyes fogás részéről, hogy „fiú-szerkesztőtársat" is fog maga mellé vállalkozásának kivitelezésekor. Zsávolya Zoltán, nyilván ő az óhatatlanul csendesebbik társ, ám szakmaiságában, mértéktartásában nemcsak kiegyensúlyozó, hanem helyreigazító szerepet is visz: mindez azt jelezi, hogy kettőjük együttműködése révén: nem fullad „önrecepcióba" a női irodalom felfedezése, értelmezése. (A kötet negyven szerzője közül legalább tíz a hímnemű.) Különösen úgy, hogy saját munkaként Zsávolya egy higgadt-alapvető, objektív szándékú tanulmánnyal járult hozzá az általa társszerkesztett anyaghoz. Lesznai Anna nagyregényének szövegalapzatáról és műfajiságáról szólva ugyan korántsem engedi a huszadik század közepének valamiféle prózapoétikai „átkanonizálódását" ennek a szerzőnek a teljesítményéhez kötni, ám elmélyült szakmai figyelme tárgyilagos elemzés keretei között méltatja óhatatlanul elemzett munkadarabját. Jó példát szolgáltatva a kötet egészének feladatvállalására, amely mégiscsak a női irodalom felértékelésére irányul, oly módon, hogy egyáltalán erre a tárgyra irányítja a módszeres figyelmet, mindenképpen apróbb-nagyobb elmozdulásokat idézve elő a teljes (férfi, női stb.) irodalom adott korszakra vetített ábrázatán.

            Lesznai Anna életművének a Zsávolyáéval együtt négy tanulmány szentelődik a kötetben. Hasonló „magasságban" leledzik Erdős Renée a maga szintén négy, Tormay Cécile, Török Sophie a három, Gulácsy Irén pedig a róla szóló két tanulmányával. Utóbbiról Varga Virágnak a „transzilván női történelmi regény" műfajával elmélyült elemzés keretei között számotvető dolgozata is ott található, de (a) Gulácsy(ka)t messze lekörözi Kaffka Margit, akiről hat írás is tárgyal. Ez a blokk a szemiológiai, stilisztikai, műfajpoétikai szempontból leginkább kimunkált, vagyis a szakmailag legérettebb része a kötetnek; nem véletlenül: az előtanulmányok is ennél a szerzőnél a legkidolgozottabbak. Másoknál, például a fenti négy figuránál még érezhetően hátrébb tart egészében a kutatás (amit a kötet érzékeny szeizmográf gyanánt követ le), ismét másoknál (ilyen a különben népszerű Kosáryné Réz Lola) az áttekintő íróportré még a korszerű kutatás adekvát műfaja. Náluk alapvető munkát kell még elvégezni, amely mindazonáltal képes izgalmas műelemzést produkálni (Szederkényi Annánál Simon Izabellától), hatásos kötetfeltárásba merülni (Mollináry Gizella esetében L'Homme Ilona tollából), a lektűr és a ponyva meg a nemzetközi szakmai siker töréspontjairól elmélkedni (Földes Jolánra tekintve) vagy a korszakreprezentánsságot az esztétikai teljesítmény konkrétumaival szembesíteni (hogy ismételten Tormay Cécile-t említsem, akit különben 1936-ban még Nobel-díjra is felterjesztettek). S a tanulmánygyűjtemény bevezetője elméleti áttekintést, bevezetést is ad a vizsgált korszak női irodalmának történeti és/vagy poétikai tanulmányozásához. A hazai művészeti „modernség alternatívájaként" láttatott „magyar női irodalom" Mekis D. János biztos kezű kontextualizálását kapja meg; Zsák Judit pedig a női szubjektumról alkotott 20. század eleji „tudományos" felfogás alapjait tárja fel például. Egyebek mellett ezen a ponton is érezhető az, ami egyébként a hátsó regiszterből szintén tudható, hogy tudniillik a negyven tanulmány harmada nem kifejezetten e gyűjtemény számára készült; a folytatódó kutatások és szerkesztés megalapozásán túl indító gesztusként keletkezési, összeállítási időszakának, pillanatának teoretikus-szemléleti összegzését is nyújtja a Nő, tükör, írás.

            A kötetben szereplő gyönyörű képállomány darabjai − Dénes Nóra fotóművész munkái − blokk- vagy fejezet-záró vizuális anyagként tagolják a tanulmányok sorát; fantáziadús és tematikusan egyáltalán nem szolgai, hanem nagyon is kreatív hátteret nyújtanak az összeállítás gondolati univerzumának befogadásához: értéséhez, akár élvezetéhez. „Holdbéli" tájaik, konstruktív/dekonstruktív épületstilizációik mozgásdokumentációként jelennek meg a szintén stilizált, jelképes nőalak számára, aki jelentőségteljes „tornamutatványokat" végezve érzékelteti az olvasó előtt a vele párhuzamba állított gondolati-értekezői vállalkozás önkéntelen buktatóit, a tradicionális-patriarchális fixációkkal vívott, önkéntelenül innovatív „harcát"… A borító pedig igen komoly képzőművész, Tepes Ferenc munkája.

            Tömör, egyetemes tanulság mindebből: a dehonesztáló, méltatlan használatokat is magával hozó „nőírók" helyett ezentúl javallott az árnyaltabb női irodalom kifejezés. Természetesen a szintén s amúgy komplementer módon létező férfi irodalom mellett. Mellett? Együtt!