Hej, nézzétek Berekfürdőt, mert itt vagyunk.

Süt a nap, tiszta az ég, töltsünk medencét, élvezzünk lubickolást, víz alá merülést, megfürdőzést, közben fej és száj egyfolytában munkálkodjék, a gépezet forogjon, míg az alkotó teste pihen. Előzuhany s utózuhany között automataként, ez ezért s így, az azért s úgy, megnyugtató, álom.

Roken kan leiden tot een langzame, pijnlijke dood, nézzétek, hej, mily szép az ég, ha kék, és most kék, annyira kék, hogy szép, kiáltok és mutatok fel tíz ujjal, bele a szikrázó napba, október vége, erős a nap sütése, erős az ég kéksége.

Hála magasságnak és mélységnek, hogy kékgumikarszalag-fürdőzés közben egy lábtempóval közelebb kerülhetek olyasmihez, ami nélkül máshoz is nehezebb a közelkerülés, bizonyos dolgokhoz egészen lehetetlen.

Szavakat forgatok napokig, különös szavakat, words, nothing else, újabb, viszonylag részletes rajzzal bővül a térkép a fejemben. Nem csupán map többé, amit I see, where I am. We are.

Így tehát félelem és reszketés nélkül lebeghetek, bámulhatok tükröződő s hullámzó álmos vízfelszínt, olyan a szemem, mint egy kispárna.

Ide-odahaza büfékocsiban vonatozom, furcsa, hogy most nem, nehezen is találom a helyem, igaz, annyira azért nem is keresem, inkább csak képzelgek, hallucinálok, elütöm az utazóidőt az utazással, egybecsurgatom magunkat.

Mondom is magamnak — ó, ez az állandó mondás, ez a kényszeres szájalás, a bizony, mondom néked, neked, bizony nélkül is csak mondom, mondom, azt mondom, mondom, ó — hogy akkor mi is történik itt.

Ó, az illúziók, a valóságot ferdítő, torzító szerelmes gondolatok, milyen kedvesek, utólag és előre is átsimogatják a bennem lévő — mit is?

Ám itt is van már a varjú, a büszke dolmányos varjú, a Corvus corone cornix, fejét belebújtatja a kék gumi-karszalagba, énekelni kezd, és átrepül a medanszék felett.

Felfedező, kóbor lovag vagyok veletek, ti felfedező kóbor lovagok, összenőve-folyva, mi vagyunk Miles Davis zenéje, amit időnként nehéz nem megkönnyezni.

Csak bámulom őt, kortyolok némi sört a körbüfé mellett, fagylaltos ajkú lány bambulása mentén, azt kiáltom, halló, mindenség, integetek a varjúnak, ősz van tehát megint, milyen szép, hogy ősz, hogy varjú. Szállj haza, vidd a gumi szalagkart, a kéket, hogy bármely medanszé bármely vízcseppjéből bármikor részesülhess, ha már időnként bele kell merítened a fejed a vízbe, ha forró, ha hideg, szeresd a többi varjút, mint a többit, kiálts, énekelj.

Irigylem azokat, akiknek van kísérőjük, titkáruk, dokumentátoruk, aki feljegyez, leír, hogy aztán lehessen mire emlékezni, aki mentes a szubjektív nézőponttól, nem forgat át, nem fogalmaz egybe semmit, csak a tények szárazon, szikáran, egyenes betűkkel, gondolatok, érzések nélkül. Vágyom örökkön-örökké, folyton-folyvást az én saját társamra, de nincs, aki segítsen.

Néhány felhő közben részesülni akar a látványból, az érzetből, gondolják, nótáznak egyet, ha a kiáltozásból kimaradtak, titkok kapuja, csütörtök − péntek, szombat és vasárnap, de jó, de jó a szamárnak —, ám a feltámadó pici szélben, legyen akkor inkább szellő, senki nem ordít, csak csendben a vízsugár alatt, fura merevségben, mozdulatlanul, eggyé válva az eggyé váló vízben ázással, csak gyógyulni szépen és halkan, visszatartott suttogások, elfojtott sikolyok között.

Időnként előkerülnek a sörök, gyönyörű csodák, idehaza finom kuriózumok, ott közönséges finomságok. Ha távolság kell Berekfürdő és Deventer között, akkor az ez, amit előbbi körbüféjében ihatsz, utóbbi büfékörében eszedbe sem jut, pedig a sörszülőföld közös.

Ez most az a bizonyos fordított helyzet, amikor a szárazföldbe ékelődik néhány vízsziget, amikben benne a húsvércsontbőr hasig, vállig, nyakig, ez igen, nyújtja karját Szilvia, Anna és Attila, ez igen, mondja elgondolkodva Zsolt, ez igen, néz körbe Balázs, ez igen, ez igen, ez igen, nevet vidáman Nóra, Tibor és Levente, ez igen, fordulok feléjük.

De ne hagyjam magam, súgom a tükör előtt a fülembe, minek kiabálnék ilyen közelről, különben meg suttogni jobb, szebb. A hátam mögött, az ablakon túl dolmányos varjú repül el, flies away, nyakában nadrágszíjam egy darabjával, utánanézek, közben a működésképtelen magnóból Erdély Miklós hangja úszik a fülembe, felhúzom a kardigán cipzárját, ez hát az utolsó nap, bár most épp egy felhő takarja, túl az utolsó reggelin, nagy lélegzet, ide nekem, amit csak lehet, ide, ide, itt vagyok, itt!

Evezni lenne kedvem, akár a győztes öreg halász, ahogy óriáspoliptól, gyilkos cápától roskadozó lélekvesztőjével hazafelé tart az immár békés tengeren, gyújthatatlanul átnedvesedett utolsó szivarját rágcsálja, elég pontatlan, sőt trehány, mégis oly szívhez szóló Vörösmartyvers-fordítást mantráz, és elhatározza, ha hazamegy, újraolvassa A fehér hajót.

Mégis minden hiába, amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni és így tovább, amiről.

Ebbe az idillbe rongyol bele néhány hamis telefoncsörgés, néhány klónkatona lézerpuskája, arctalan robotok programozott szónoklata az ellenállás értelmetlenségéről, és a tehetetlenség szúrós íze, ahogy körbenézek, és csak a sör mosolyog vissza rám, mindenki más komor vagy áhítatos.

Összezavarodva, össze-vissza zavarodva, jobbra-balra, előre-hátra, fel-le, ki-be zavarodva, édes tanácstalanság, mint amikor a dolmányos varjú fehér hollóvá változik, my white raven, repkedek én is ma még, but tomorrow, ó, elrepülök innen messze, vissza, haza, ez a néhány nap eléri célját, hisz eltelik, ugye?

De ne hagyjátok, hogy ennyit beszéljek, ti is itt vagytok, körülvesztek, együtt örülünk, amikor a dolmányos varjú, nyakában a szalagkék kargumival köröz az úszómedanszé felett, mert irigyli a teáscsészét, amit fogunkkal tartunk, amíg fejünk a víz alatt suhan, ő is kortyolna velünk, érezni akarná, hogy hozzánk tartozik, hiszen hozzánk tartozik, és én felkiáltok, most szárnyakat növesztek, atillát húzok magamra, és követem a varjút, vigyen magával, bárhova is repül.

A búcsúzást is el kell tudni kezdeni, fokozatosan, lépésről-lépésre haladni, a végén, miután felülök a zebrámra, s dolmányos varjam a bal vállamra nyugszik, szinte csak jobb váll fölött, alig visszafordulva szólalok meg, és azt mondom (mert kell a mondom), hogy a dolmányos varjú a varjúfélék zebrája. Zebrakód, búgja a leolvasógép a boltban, ahol püffedt arcú zombibarbit keresünk már vagy egy órája, közben bedobunk egy hamburgert meg egy sört, macskajaj a tetőkön a terasz körül, ahol ülünk, zebrakód és varjúkód, mosolygunk a hamutartót rakosgató lányra, ashtray, mondom neki (mondom, hát persze, bizony, mondom), roken brengt u en anderen rondom u ernstige schade toe, tíz perc múlva hat óra, ideje kászálódnunk, fejünk felett dolmányos varjú köröz, fekete-fehér most a város, mert bár az élet színes, a fekete-fehér valóságosabb, a dolmányos varjú és a zebra tehát a legszigorúbb valóság, beléjük lehet és beléjük is kell kapaszkodni, ha nem akarunk elszállni, csak repülni boldogan, zebrakód és varjúkód a valóságkód.

De nem repül sehova, estére tábortűz mellett ücsörgést, szalonnasütést tervez, saját szárnyúlag vágja a fát, a disznót, a kenyeret, a hagymát, éjfekete tollai közül még erős paprikát is előhúz, aztán mikor mindannyian boldogan ülünk, élvezzük, hogy élvezhetjük, amit élvezni lehet ilyenkor, leül a szándékosan üresen hagyott székre, rátekint az üres volt szék elé tett nyársra, a ráhúzott szalonnára, a kenyérre, a hagymára, a paprikára, azt karrantja, köszönöm, köszönöm, köszönöm, mi hátradőlünk, úgy mosolygunk rá, ő visszamosolyog, folyamatosan mosolyog, egyre szélesebbre húzza a csőrét, egyre nagyobb a mosolya, egyre-egyre, nő a rés, mi egyre hátrább dőlünk, nyomódunk bele a szék támlájába, fáj a hátunk, egyre jobban fáj, ő meg csak növeli gátlástalanul a mosolyt, először a feje tűnik el, recsegés-ropogás burkol be minket, a szék támlája, a hátunk, a dolmányos varjú köszönömjei, végül már csak egy hatalmas mosolygás ő, semmi más, se több, se kevesebb, mosoly, mosoly, mosoly, mondom, belebámulok az apró, alig hallható pukkanásba, ami egyébiránt meglepő a korábban annyira tolakodó recsegés-ropogáshoz képest.

Bármerre lépünk, szélmalomarcok magabízása, fenséges nyugalma juttatja eszünkbe az otthont, azokat a bizonyos hatalmas kérdő- és felkiáltójeleket, nahát, mondja elgondolkodva Zsolt, nahát,  néz körbe Balázs, nahát, nahát, nahát, nevet vidáman Nóra, Tibor és Levente, nahát, fordulok feléjük, ami Berekfürdőn remény és vágy, Deventerben tény és valóság. Utazunk vonattal, kocsival, repülővel, vonattal, busszal, gyalog. Tárjuk magunkat szét és ki, belezebragolunk egymásba.

Kék, gumi karszalagunkat visszaadjuk másnap, azt mondjuk, nagyon jó volt, köszönjük szépen, körbüfé, sörök, de a víz, az igazi, na, az ott a víz, semmivel össze nem hasonlítható élmény, kár, hogy itt az ősz, és kívül erősödik a lehülés. Amíg vízben vagyok, remek, de onnan ki is kell jönni egyszer, különben szétázott zombivá válik az ember, megkattan benne valami, amitől szerelmes lesz felhőbe, tűzbe, vízbe, és csak a varjakat várja, mert tudja, ők akkor is jönnek, ha nem akarja, akkor meg már inkább.