Ron:


Szabó Lőrinc és Radnóti Miklós fiktív találkozását elevenítette meg a Spanyolnátha performansza Radnóti születésének 100. évfordulója alkalmából az idei Miskolci Ősz Kulturális Napokon, tegnap délután öt órai kezdettel. Az eseménynek az Ifjúsági és Szabadidő Ház Ifi-Net Kávézója adott otthont a magyarországi Miskolcon. Az esten többek között Puskás Balázs és Bán Olivér is fellépett. Fellépett, és kimagaslót alkotott.



Don: 


A két − hagy szabadjon megjegyeznem, hogy véleményem szerint szikrázóan tehetséges − alkotó már korábban is megcsillantotta Miskolcon a bennük rejlő végtelen kreativitást, ami már akkor is olyan kiemelkedően jelentős művekben öltött testet, amelyeket sokan úgy emlegettek, mint az emberiség írott művészetének különlegesen frappáns eszenciáit.

Tegnapi teljesítményük azonban még az előbb elmondottak miatti igen magas elvárásokat is messze felülmúlta. Először láttunk például irodalmi rendezvényen egy mű szerves részeként egy trambulint, egy bikát és egy korsó tejet. S hogy mindezekből hogyan is lett irodalom? Ron, megosztod ezt a szenzációs sztorit a nézőkkel?

Ron:


Hát, Don, őszintén szólva, ha tudnám hogy hogyan, hát én is csinálnám. Ennek a két fiatalembernek a zsenialitása a természetéből fakad. Amihez hozzáérnek, az arannyá változik, és ők arannyá változtattak mindent, ami a kezük ügyébe került. A trambulin, a tej, a bodzaszörp és a nyers bikahere a segítségükkel mind-mind a legmagasabb szintű művészet szférájába emelkedett. Még ma is könnybe lábad a szemem, ha az előadásukra gondolok…

Don: 


Bizony Ron, ritkán lehet a magunkfajta egyszerű médiasztár ilyen galaktikus jelentőségű eseménynek a szemtanúja. Nem is tudom, hogyan kaphattunk ekkora kegyet a sorstól. Különleges lényüktől még a bodzaszörp és a bika kiontott vérének a − más körülmények között bizonyára gyomorforgatóan gusztustalan − keveréke is valamiféle költői magasságot kapott, és szinte ragyogott, ahogy az arcukra kenték.

Ron:


Így van, ahogy mondod, Don. Minden a helyén volt a műsorban. Engem személy szerint mondjuk egy kissé meglepett, amikor előkerült a turmixgép és a láncfűrész, de aztán összeállt a kép. Egyből megértettem mindent, ahogy fölszagoltam a levegőbe, és megéreztem a vér szagát. Aztán láttam, hogy a bika is fölszagol… Olyan kérdések merültek fel bennem… Érezte-e a bika a saját vérének a szagát? Attól vadult-e meg, vagy a trambulin zavarta össze? Mekkora lehet az Ifi-Net Kávézó belmagassága? Előre megkomponálták-e a jelenetet a szerzők, vagy improvizációban is utolérhetetlenek?

Don: 
Fontos kérdések ezek, barátom, a jelenkori irodalom, a jelenkori művészet, ah, dehát mit áltatom magam: a jelenkori emberiség talán legfontosabb kérdései. Amikre talán csak maguk az alkotók adhatnák meg a választ. De hát ki lenne méltó arra, hogy kérdéseket tegyen fel nekik? S ha bátorkodna is valaki kérdezni, mit kérdezhetne? Az általad felvetett bugyutaságokat? Vagy például, hogy hogyan került a bika a trambulinra? Hogy megérte-e Olivérnek a szájába vennie a működő láncfűrészt? Miféle kicsinyes, ostoba kérdések lennének ezek a mű összképét és elementáris hatását tekintve?

Ron:


Vitatkoznom kell veled, mert a véleményem szerint ezek cseppet sem − hogy is fogalmaztál? − ja, igen − szóval cseppet sem bugyuta kérdések. Nem mozognak ugyan puskási magasságokban, Bán Olivér szintjét természetesen meg sem közelítik, viszont egy hétköznapi emberben ilyen kérdések ébrednek műveik hatására, melyek aztán megválaszolatlanul maradva, örök életükre nyomot hagynak a műélvező lelkületén, ezzel emelve őket a létezés egy következő fokára egy olyan létrán, melynek a tetejéről e két irodalmár már réges-régen elemelkedett. Azt hiszem, hogy ebben egyetérthetünk…

Don:


Természetesen.  Valahol neked is igazad van, Ron.  Nagyon nehéz közel férkőzni egy ilyen elementáris erejű előadáshoz, ezért is vagyunk most kicsit bajban, ahogy ezt bizonyára a kedves nézőink is észrevették már.

Zavarodottságunk oka, hogy a tegnapi események olyannyira egyedül állnak a mai művészeti életben, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk párhuzamot találni. Még szavakat is nehéz. Talán egy új nyelvet kellene létrehozni, hogy beszélgetni tudjunk róla. De ez persze újabb problémákat vet fel: hiszen, ha mi hoznánk létre azt a nyelvet, nyilván szintén alkalmatlan lenne arra, hogy leírja Bán és Puskás tegnapi teljesítményét, ha pedig az ő egyedülálló elméjük szülné meg, szükségszerű, hogy mi képtelenek lennénk elsajátítani azt − így talán örökre arra vagyunk kárhoztatva, hogy rendkívüli művészeti teljesítményüknek és emberi nagyságuknak csak a felszínét kapirgáljuk. Mit gondolsz erről, Ron?

Ron:

Ha egy kicsit visszalapozunk az irodalomtörténet nagykönyvében, amelyben Puskás Balázs és Bán Olivér egyaránt kitüntetett helyet érdemel… Úgy is fogalmazhatnánk, hogy maga az irodalomtörténet mint olyan csak előzenekarok örömzenélése és tisztelgése egy nagyszabású és egetrengető Puskás-Bán koncert előtt, melyet a közönség már évszázadok óta várt.

Tehát, ha visszalapozunk, azt találjuk, hogy egyes szerzők már érezték az irodalom energiájának ilyetén akkumulálódását, és jövőbeni kiteljesedését. Mire is utalna a kiváló jóstehetségű Radnóti Miklós sora, ha nem Puskásék tegnapi fellépésre: „lassan, szomorúan bőg a kövér levegőben". A szerencsések, akik még befértek a kávézóba, és látták, talán még emlékeznek a tegnapi bikára…

És Szabó Lőrinc? „Időnként komoran megrázva ringó nehéz szarvát és nagy, sötét heréit"? Szinte látom magam előtt a bikát, ahogy hátrál, komoran vizslatva Olivért, szájában a láncfűrésszel… Ugye-ugye? Egy nostradamusi jóslat sem lehetne pontosabb…

Don: 


Ismét azt kell mondjam, hogy igazad van. Nagyszerű gondolatok, Ron, büszke vagyok, hogy itt ülhetek melletted. Nem kétséges, hogy ki kell mondanunk, azt hiszem, te is érzed, hogy ki kell végre mondanunk, amit mindenki érez, amit mindenki gondol, amit az arra érzékeny szerzők is − ahogy az imént oly szépen rávilágítottál − éreztek már egy ideje, mert tudták, hogy nemsokára megszületik ez a két ember; szóval ki kell mondanunk: az irodalom messiásai ők. Akik megváltják minden eddigi irodalmi bűnünket: az összes rossz rímet, a döccenő ritmusokat, a pontatlan, sőt dilettáns képeket, az öncélúan kesergő és az ok nélkül optimista szövegeket.

Tegnap tehát megtörtént a csoda. A megváltás csodája. Örvendjünk: az irodalom − egy ideig legalábbis - újra ártatlan, újra bűntelen lehet.

Ron: 


Puskás Balázs és Bán Olivér tegnapi produkciója tehát minden tekintetben felülmúlhatatlan volt. Olivérről tudtuk, hogy jóképű, de minden jelenlévőt meglepett az az elképesztő sárm, ami minden mozdulatából, minden egyes szavából sugárzott. Kétségkívül tökéletes jelenség, ahogy az írásai is azok. Erre tegnap este sem cáfolt rá.

Nehéz elhinni, hogy Olivér 31 éves. Én személy szerint 23-nál egy nappal sem mondanám többnek, ha nem csillogna szemében az intelligencia és az érett férfi életbölcsességének fénye. Jókiállású, magabiztos, viszont korántsem nagyképű, pedig megtehetné. Ki, ha ő nem? Bán Olivérnek lenne mire büszkének lennie. Büszke is, de nem kisstílű, dicsekvő módon, hanem mint a sas, felülemelkedve az evilági dolgokon. Egy félisten ő, ha egyáltalán nem egészen az, a miskolci irodalom élő legendája.

Don: 


Ám mindezt csak azért mondtuk el, hogy legyen mihez mérniük Puskás Balázs géniuszát. Az ő teljesítményére, talán még az általa alkotott nyelvben sem találnánk megfelelő szót. Mit is mondhatnánk még? Aki nem volt ott, a világegyetem valaha tartott legjelentősebb irodalmi teljesítményéről maradt le.

Köszönjük a figyelmüket, reméljük, holnap este is kíváncsiak lesznek ránk!

További szép estét kíván Önöknek Ron…

Ron:


…és Don!