Két óra tíz, délután. Ülök a hármas padon a fürdőben, a többiek a vízben fészkelődnek, elhelyezkednek és sülnek, a nap tűz, a víz is tűz. Menjek be, hallatják!

Szilvia, gondolom, ő se megy, azt mondta, azt írta, nem, egészségügyileg sem. Aztán mégis, belemelegedik a harminchat fokba, óvatosan elmerül. Leventét dobálják, attila labdát is hozzá, vagy az tavaly volt? Nem emlékszem.

Emlékszem, tavaly télen allergiás orreredést kaptam berekfürdőn, pingpongozni is alig tudtam, csak meresztettem a cseppfolyó szemeimet, elmosódtak a labdák, elázott a környezet, elkeveredtek a színek élei. Ez a víz, gondoltam, a harminchat fokos berekvíz, amiben sokat ültem, sokat álltam, átjárt. Átitatott a termál, a bőröm beszívta, az orrom kiadta, a szemem pislogta. Nem megyek bele, kihagyom, kint napozok. Az utolsó napos nappalok forralják a levegőt, abban leszek estéig, utána és közben hideg sörrel lögybölök, torkolok. Mondják, gyere, de egyelőre ügyesen hallgatok.

Levente vizet nyel, folytatja, pancsolja tibort, aki méregtelenít, mert mérges, a víz kihúzza a kórt, kiveszi a fájást, lazítja, ami a bőr alatt van. Feszültséget lúgoz.

Beleszagolok, forró. Katonadolog, gondolja attila, nóra tiborhoz merül, balázs elhiszi, hogy minden igaz, amit a fürdőről mondanak neki. Jó napom van, kipróbálom, elvégre tudtam pingpongozni könnyes szemekkel is, jó vagyok benne, tízből kilencszer nyerek, ha olyan az ellenfél. Tavaly tél volt, idén nyárvég. Mondják, biztosan nem allergia, hanem megfázás lehetett az orrfolyás, könnypatak, pingponghomály, szilvia helyesli, hogy igen, belemerül a helyességébe, helyesek igazgatóúrral, ahogy a vízbe ereszkednek.

Anna is bemeríti a haját a forróságba. Mindenki merül, ül és mereng, hagyja az átfolyást, az átjárást, hadd járja át alul, felül, merülje el.

Kilépek teáért, kiesek az emlékkötegek között a székből, le a háegyenegy-valóságba. Balázs, tibor ígéri, beoltatja magát. Szerintem nem volt az megfázás, gondolom, nem is influenza. A tea forró, megégeti a nyelvemet.

Az emlékek ferdén és keresztbe jönnek, a foszlóskalács illik erre a napra, az állapotra, két óra negyvenöt, délután.

Anna tavaly lerajzolta a szerkesztőség tagjait és macskákkal álmodik.

Most nem emlékszem, milyen a víz nyáron, mert ősz vége van és eső.

Az esőre meg a vizes bereki télből emlékszem.

Esőben a harmincnyolc fokos termálban égni, felforrósodott testtel kijönni és nézni szét, amikor öt fokos a levegő, gőzölögni délután ötkor, hazalépkedni ellazult alsótesttel és kiülni a tornácra a hideg sörrel. Megfázásgyanús.

Most visszagondolok, milyen a víz nyárvégen, harminc fokban a harminchat, atlétában és anélkül, a felső és az alsó lépcsőfokon ázni, a hármas padon üldögélni és vigyorogni. Ide pedig hiányoznak az idegen illatú nők.

Balázs tavaly még nem volt velünk és persze azt mondja nekem, nem akar a múlttal álmodni, közös ágyban aludni vagy felvenni neki a telefont. A múltjának élni. Egyetértek, ne akarjon. Ma ma van.

Aztán visszagondolok, hogy miért is fáztam meg tavaly. Nem allergia volt, túléltem a napot, ez az egész dolog a fejemben elég kusza, meglátszik rajtam, az arcomon többek között, hogy milyen feledékeny is vagyok. Egyszerű megfázás volt. Nyár végén nehéz megfázni, télen sokkal időszerűbb. Nyáron nem hiszik el neked, télen meg elvárják, ha kétszer egymás után tüsszögsz. A szabály az szabály.

Nyár végén nincs sok nő a vízben, ezt megtudom. Attilával és balázzsal ingázunk a két fürdőfél között, az egyikben harminchat, a másikban harmincnyolc fok a víz. A szint hasonló, bőrünkkel akarjuk tapasztalni a különbséget. Átgázolunk az öregeken, fröccskölünk kettőt, levente pattog, nincs a kezében labda. Nem tudja még, csak tudatják vele, hogy az egy korú szofika várja őt deventerben és neki kell tartani majd a nőfrontot.

Én sem tudom még, hogy evelin milyen nő, milyen lény, amikor majd a nyárvégi estébe belehúzódzkodik, belekerül a szerkesztőségi életünkbe és adunk neki vacsorát, megkínáljuk itallal és megismerjük. Hogy mi fog történni hamarosan.

Attila és balázs tartja a hátát a bugyogó vízmasszírban, én kintről figyelek, látok két lányt is, az egyik fekete melltartóban és hosszú hajjal és lábbal, na, a lábát alig látni, inkább csak érezni, ahogy feláll, hogy magas. Attila észrevette már és szól nekem és balázsnak. Ott van, ni. Habozunk a bugyogásban.

Leventét kell küldeni, gondoljuk, belelökjük a vízbe, hogy csapódjon a nőhöz. De az ügyesen ül, szépen kilebeg. Szép jelenség, döntöm el később, már sört kortyolva.

A nap eltelt, várjuk a délutáni evelint, lesz felolvasás, bemutató, képlátvány, deventeri ráhangoló.

Látszik a feszültség és a forróság utáni hűvös, ahogy mindenki arcára íveket szel. Alig látható. Alig érezhető. Mégis felfedezhető. Mint a víz alatt játszó térdhajlatai a barna hajú nőnek. Mint a medencébe merülő arcok vízhangja, a bőr kisimulásai órák után. Amikor az ujjakon a ráncok már jól kiáztak, megnyúltak, akkor van néhány perc a csodálkozásra. A jóleső feszültség hasonlít mindarra, ami akkor és ott bekövetkezik.

Evelin megjön és halk, marasztaljuk éjjelre, mégse marad. Ritkán van itthon, várja a mama, mondja. Asztalhoz ülünk és hirtelen hat óra lesz.

Evelin feloldódik lassan, mint mi a vízben, úgy beszélgetünk vele, ahogy magunkkal, magunk közt, a csapat összeáll, a kép elkészül, maradnak nyitva kérdések, lapok üresen. Kitöltjük majd, gondoljuk, bezárjuk a holland utcákon, a kapuk alatt, a kocsmalócán. Úgy legyen!

Amikor evelin elillan, mint a forró gőz öt fokban, mi ott maradunk. Marad rajtunk egy bizonytalan feszültség, egy megfoghatatlan térdhajlat a sűrű vízben, egy deventeri előhangulat. Mosolygással ütjük el a hátralévő időt.

A nap, mint a víz, felszikkad. Itt hat óra huszonhárom, a tea kihűlt, de jólesik.

Ülünk a hármas buszon, mosolyogva hajtunk evelinék felé, evelinnel kanyarodunk csodásan, holland hajtű, balról az ájszóel, vasstibor is ájszóelnek írja, én is direkt ájnak, hogy el ne ájuljunk, ál-jujjunk vagy ilyesmi, de főleg, hogy ne különböztethessük, ne különbözzünk különben is − össze és egymást − hollandusul legalább. Megkülönböztetett figyelemmel megyünk tovább, balra folyik, jobbról áll a környezet, állnak a házak, a barnakövesek, majd a nagyobb lakótelepiek, a nagyobbak is kicsik, két-három emeletnyi barnakő, téglának mondanám, de megkülönböztetem elméletileg. Elfordulunk balról, a folyótól, be a kisházak és kislakóparkok szűk utcájába, csodálkozón, hogy ilyen szűk is alkalmas buszozásra, megnyerően elfér a kisszűk földi folyosón, bár − evelin mondja − mindig felpattan a járdaívre a hátsó kerék, nem érti − mondja −, miért nem lehet nagyobb az utca, kisebb az abroncs, fordulékonyabb a közlekedés. Szofia előfut, előfutás kötelező, mondaná tibor, különben meg, felhajtunk az első emeletre a szűk lépcsőfordulón, üdvözöljük pault, akit megismerünk egy pillanat alatt és megszeretjük, mondjuk neki angolul, ami a bier-sör mellé eszünkbe jut. Nem jut eszünkbe semmi, annyira ámuldozunk, nem is evelinéken, őket köszöntjük és köszönjük nekik, százszor, hogy kalauzolnak, a repülőtérről a lakásukig, előre váltott jegyekkel a kanyarokhoz, az ájszóel balra folyásáig és vissza, az óperenciás kiskörforgalmakon alig túl. Minden kicsi deventerben, gondolom, még a kisebbségnek is kisebb az érzése, kisebesedik a kisúj, kilélegzik kanyarban az arcívben végződő szájcsucsor, még a kisházak is csak kis távolságig érnek, kiskertet kertelnek, inkább egymásnak simulnak, minthogy el kelljen ereszteni a kistakarót, a pöttöm alvólakok mélyén.

A hollandus pipáját kérem, mondom a növényeladónőnek itthon, néz rám, mondja, ezerötszáztíz lesz, de csak néz rám, mert nem tűnök virágvevőnek, visszajárónak, világaprónak se. Mondom, jó-jó, farkasalma, világot láttam a minap is pedig, azért nem ugrott be magyarul, ezerhatból adjon, kétezer tízet adok, hogy kerek legyen az egész. Érthető, mered rám érthető türelemmel az eladósorban lévő árusítólány a holleanyó-szemeivel, adja, adom, kilépek, kezemben a hollandus pipája, szép papírban, szép, szív alakú leveleivel, kilépek a hideg aszfaltra. A falnál falatnyi ruhában falaznak a lányok, megéhezem a XIII. kerületben futó Hollán Ernő utcában, és eszem, eszembe jut közben meg a hollandolás, a holland kisvárosban, a repülő, az, hogy farkaséhes vagyok, egész nap kóboroltunk deventerben, egész nap, estére kikóborultunk, kéne egy jó feketesör, nórával összenézünk, farkasszemmel, a gyönyörű naposszűr helyett, amit véletlen írtam le, nem tudom, mit jelent, azt akartam írni, hogy napos idő és szűr helyett modern melegítőben nézzük a farkas szemeinket, szóval a feketesör, kezdem újra, és a szűretlen másik, ilyen távolról még a nevére sem emlékszem.

Mondom a Hollán utcában, hogy koriander, levendula, kender és a legszebb: a leander. Este van, söridő. Csak egy Hollán Ernő van Budapesten, a XIII. kerületben, a Pesti alsó rakparttal párhuzamosan, a Radnóti Miklós is keresztezi. Megyek haza a pipás virágommal papírban, narancsszínű melegítőkabátban, átugrik a kép arra, amikor hatan söridőnket töltjük épp, első nap, első este, elsötétített ablakok, hangos zeneszó, levente deventerben fárad el, hol máshol, holtfáradni idegen helyen, nyelven, idogálni holland fáradtsörrel a kezünkben, meleg fogadó-fogadtatásban, ahol részesen ülünk, ránk részegül lassan az őszmosoly, ősszeretettel vegyített hon-fogantatás. Ide szűretni kell!

Egy másik időpillanatban épp megyünk a szállásunknak. Kis, mégis kétemeletes házikók kukkantanak, kiskanyarok a kis utcákban, beugrók. Elza néni fogad, feljutunk a lépcsőfordulóknál, kistáskáink szorosan mögöttünk, szerényen mosolygunk, mert minden tetszik, minden rendben, minden a miénk.

Megint isszuk a sört a főtér jobb ívén, talán megilletődve is, résnyi mosollyal, illően meghatódva a zamatokon, sűrűségeken, kétésfél deciken, a deventeri kiskocsmában, ahol kizárólag ötvenévesek, és kortalan hollandusok mosolyognak, érzik jól bezárólagos idegenségünket, határozott mozdulatainkat, melyekkel ügyesen viselkedünk, ocsúdásunk egyikén túlpoharazva.

Itthon hazafelé, anyámnak viszem a pipavirágot, ami végül is farkasalma, olvastam valahol, hogyan kell szaporítani, a hajtásokat kell gyökereztetni, ez a legegyszerűbb módja a honosításnak is, gondolom, a hontalanítás után, természetesen, honosítani kell, evelin mondja a leander mellett ülve, hogy nyelv és tanulás, meg kell felelni, meg kell érteni deventert, hogy élhetővé váljon a külvilág, hogy külhonolni lehessen. Honolulu, gondolom, vajon hawaiira kell-e nyelvismeret, ha meg akarok mártózni a Mamala-öböl kékségében. Kalandozik a gondolatom, máris vissza a leanderhez, a farkasalmához, a szaporításhoz ajánlható a magozás is, de az a gond vele, hogy két-három évet is várni kell, míg új virág nyílik az így sokszorosított növény oldalán.

Evelin kislánya, szofika mosolyog előttünk, levente meg arról magyaráz, hogy milyen horrorfilmet nézett és hogy támadnak benne valakire a zombik. Mindketten lelkesek, süt a nap és ősz van, a hollandoknál tanakodom, mi mégis a különbség. Attila sört kíván, ejti ki a száján, hogy sör, mindenki belemegy a kocsmába, isszuk a sört tehát, ejtjük befelé a kortyokat a szánkon, szerencsére nincs hó, nem kell szánkón menni a sörért, holle anyó ősz haját foghatja, plusz tíz fok minimum, honoluluban sem lehetne jobb, ott is megél a farkasalma, az aristolochia, vagy más névvel a hollandus pipája, amit olyan alakú, sárga rovarcsapda-virágai nyomán érdemelt ki.

Megint elfáradunk kilencfelé, talán levente miatt is, aki keresztben fekszik a kocsma lócán, mint Radnóti a Hollán Ernőn, menjünk eltenni magunkat hollandmód, elza néni mellé, szoba kilátásban.

Mindig tíz percet sétálunk hazáig, gondolom deventer kis kétemeletesei közt, gondolom a négyes-hatos villamos felé menet, gondolom a rovarragadozó virággal a kezemben, hatod magammal, egyedül, evelinnel és szófiával, a holland csendben és a pesti alapzajban, sörrel a bal, kötettel a jobb kezemben. Tíz perc egy grimbergen cuvé ambrózia sör elfogyasztása, tíz perc egy átlagos bekezdés megírása, kilencen ülünk pauléknál és esszük a csirkéből készített ételt, isszuk a bier nevű sört, és komolyan nevetünk. Szépek vagyunk együtt, csend van, valaki felvételről énekel.

Egy másik pillanatban a hármason ülünk és megyünk visszafelé, a városba, haza, elza nénihez, aki négy napig velünk él, főzi le a kávét és a teát reggelente, összerakja az ágyneműt, vigyáz a hangokra, mintha a hangok holle anyója lenne, mintha deventert lehalkítaná, hogy teret engedjen a mi szavainknak, a mi nevetésünknek, a tiszteletünknek.

Srácok hangoskodnak este a házikónk előtti téren. Cigizünk a kiskerti lócánál, észrevesznek és odajönnek, gondolom tüzért, másért, de nem. Jönnek elnézést kérni hollandul, majd angolul is, hogy a ház előtt zavarják a mi cigicsendünket, hogy nemsoká mennek, csak a barátaikra várnak, ha nem baj, de ha igen, már állnak is tovább. Persze, hogy maradjanak, mondjuk és nézzük őket, és mosolygunk egymásra, összenézzük a farkasszemeket. Eszembe jut evelin intelme, hogy veszélyes kint éjjel, a marokkóiak miatt talán, mert azok nem ismernek irgalmat, buszsofőröket vernek, lányokat bökdösnek, késekkel szúrnak és nem dolgozni, csak élni szeretnek. Élik a holland hontalanok almamosoly nélküli napjait, nem kapnak munkát, csak megtűrtséget, azt is egyre kevésbé, a magyar honiak meg végezhetnek nyelvtanulást, felkészülést, felzárkózást, felmehetnek a polgármesteri hivatalig, meg azon is túl, ha valamit el akarnak érni ebben a hűvös, napsütötte életben.

Egy másik időpillanatban eszembe jut egy magyar lány a reptéri buszról, aki kistáskával igyekszik a hazarepülőnkre fel, mondja, már itt dolgozik négy éve, szerencséje volt, rögtön állást kínáltak neki a fővárosban, egyetem után egyből jött, nem is volt ideje kigondolni, mit kezdjen magával, elrendelték helyette a kezdést a holland pipások, fapapucs és annyi.

Levente és szofia hangoskodik egy díszkapu alatt, fotózzuk őket esztelenül, mennyi jó kép, mennyi mosoly, mennyi élet szorul a képekbe, utólag gondolom csak, milyen jól érezte magát a két gyerek, nem csoda, ha kidőlnek és kocsmalócára fekszenek esténként, a napsugaras, holland ősz kiveszi az energiát nap végére, a felnőttek, míg sört majszolnak, küzdenek a szűretlenséggel, a jó grimbergennel, a kettellel, a holland nemzeti gabonapárlattal. Jó nap volt ez is, gondolom a tízperces sétánk alatt, holnap paullal fogunk beszélni, holnap megint lejárjuk a lábunkat és megint jó idő lesz holnap.

A hollandus pipája nagyon tetszik anyunak, miközben a deventeri csoportképekről beszélünk, kibontja a papírjából, helyezgeti a nagy nappaliban, ahol annyi virág van, mint sörféleség a holland-alföldön. Legközelebb − gondolom − tulipánt hozok majd, esetleg tulipánhagymát, mert az gyorsan kifejlődik, hamarabb lesz rajta virág, mintha magról nevelné fel anyám.

A perzsa toliban szó fejfedőt jelent, persze mi turbánnak mondanánk, az a szó is onnan érkezett, ahogy a növény is, közép-ázsiából. Magyar jelképrendszerünk szerves része a mai napig, számtalan faragásban, hímzésben őrizzük stilizált alakját, amely a szerelem és a kivirágzó természet szimbóluma is. A fekete tulipán a tisztesség és a szűziesség jelképe. II. szulejmán szultánnak köszönhetjük, hogy a növény számos alfaja elterjedt európában.

A hollandus pipája jellegzetes húsevőnövény, kúszóindákkal és szív vagy vese alakú levelekkel. A virágja a különlegességeket kedvelők számára igazi csemegének számít. Nevét a virágszárról lecsüngő, pipát formázó virágjáról kapta, ami egy kiszélesedő tányérban végződik. Közeli rokona a nálunk is közismert farkasalma.

Az éva keresztnév jelentése: élet, életet adó. Az éva francia továbbképzése eveline, az angolban evelyn. Kelta-skót nyelvterületen kellemeset, kedveset, tetszetőst, jókedvűt takar. Szofia bölcsességet jelent.

Paul remek grafikus, a jelentése: a második törvény, a törvénymásolat, valójában a törvény magyarázata. Paul húsz éve szereti nagyon deventert, él a kis gyöngyszemvárosban, az apró lakban, apró tavacskák és parkok találkozásánál, kis körforgalom oldalán, ahol a hármas buszkerék felpattan a padkára, mindig a hátsó, minden nagykanyarban, hajtűkben. Paul jó ember, nézzük egymást a farkas színű szemeinkkel, bólintunk némán, mosolygunk komolyan, kimegyünk cigarettázni a kisteraszra, a kistóval szemben, angolul mondjuk, hogy milyen jó minden, paul angolul nyílik meg előttünk és köztes nyelven érezzük ki emberiességét, sör- és honszeretetét, kisváros-nyugalmát, komoly mosolyszándékait. A szobában evelin feláll, szavai közt csend honol, tibor hallgatja, nóri tibort nézi, én mindőjüket, magamban tátott szájjal, kívülről nem látszik, de hangulatosan somolygok. Deventerben minden pillanat a nevetés és a csend közé szorul, látszik rajtunk, hogy nem tudjuk hová tenni, megfogalmazni, csak érezzük, csak halljuk a szűk utcákban, a sör sűrű habjában, a házak közti szegleteknél.

Paul csendben ül, evelin puszit nyom az arcára, balázs gitározik, fut az este, kilencre mindig elfáradunk, ennek ellenére megyünk kocsmázni, beugrunk, kiszűrődnek a szűretlen hangok, jó előre tudjuk, hogy koncert van, egy sörre, kettőre vendégek akarunk lenni a főtéri jobb ívben, levente még nem fáradt, ideje indulni.

Itthon deventerre gondolok, a képek részben visszaadják a hangulatot, de közben senki nem látja bennük azt, amit én, mi hatan, ami bennünket töltött és tölt ma is ki, elfut, elönt az ájszóel-érzés, a kisháznyi csend, a visszatartott mosoly, a napfény-ősz a holland-alföldön, elza néni holleanyó-haja és a sötét grimbergen, amit kettellel ittunk mindig, ugyanabban a kocsmában, naponta minimum kétszer.