Nyári éjszakákon, amikor kellemesen hűvössé válik a nappali kánikula, és az utcákban megállt levegőt mozgásra készteti a lágyan fujdogáló szellő, nem néptelenednek el teljesen Miskolc utcái. Télen azonban egészen más a helyzet: igyekszik mindenki, hogy még a korai sötétben hazaérjen, s az éjféli órákat otthona meghitt falai között töltse édes pihenéssel. Néha mégis megtörténik, hogy valaki - elhúzódó dolga miatt, vagy azért, mert nem vette észre a gyorsan múló időt - éjfél körül kénytelen hazaindulni. Olyankor már ritkán járnak az autóbuszok, s ha az illető kocsi nélkül van, és nem akar taxit hívni, akkor gyalogolnia kell. Az ilyen éjszakai gyalogosoknak − ha a Búza tértől a Szeles, Kazinczy és Szemere utcán át a Népkert mellett Hejőcsaba irányába vezet az útjuk − különös élményben lehet részük. Míg dideregve, kabátjukat fázósan összehúzva haladnak a hóesésben vagy a jeges szélben, s át akarnak menni a túloldalra, azt hallják: csönget egy villamos, szakasztott úgy, ahogyan akkor szokott, amikor a síneken óvatlanul átkelőket figyelmezteti.  Csakhogy nem nappal van, és az úton nincsenek sínek. Van, aki ügyet sem vet a csöngetésre, siet tovább lehajtott fejjel a célja felé, de olyan is akad, aki csodálkozva fülel −  keresi, honnan jön a hang. Villamostól biztosan nem, hiszen errefelé nem is jár, s különben is, a főutcán közlekedő összes piros és sárga kocsi ilyenkor már a remízben alussza a járművek édes álmát.

         Mikor így meggyőzték magukat arról, hogy az a csöngetés, amit hallottak, tulajdonképpen el sem hangzott, indulnak, hogy átszeljék az utcát. S ijedt ámulattal látják, hogy szinte az orruk előtt, a semmiből, a sötétségből hirtelen egy régi, fakósárga, nyitott ajtós szerelvény bukkan elő, végigkígyózik a láthatatlan síneken, s elhalad előttük. Utánanéznek, látják, hogy a rúdáramszedő az út fölött feszülő, nem létező drótokba kapaszkodva siklik, s a villamos megállás nélkül megy tovább, kivilágított kocsijaiban nem ül senki. Aki korábban magához tér a meglepetéstől, azt is látja, hogy a vezetőfülke üres.

         Aki tanúja volt annak, ahogy a fantomszerelvény eltűnik a Búza tér felé, vagy épp az ellenkező irányba, megdörzsöli a szemét, hogy elűzze belőle a káprázatot. Akár káprázat, akár látomás, az ember úgyis megosztja valakivel − így történt, hogy városszerte híre ment a puszta aszfalton, vezető és utasok nélkül közlekedő, ódon villamosnak. Volt, aki tréfának hitte, mások puszta szóbeszédnek, de voltak, akik emlékeztek rá, hogy valamikor a nagyapjuk vagy a dédapjuk mesélt egy régi, különös történetet a legelső miskolci villamosról. A történet, amit felidéztek, bejárta a várost, akár az a hajdani szerelvény, s mára legenda lett belőle.

         Ennek a legendának is − mint mindegyiknek − valóság volt az alapja. Mert a képzelet, emeljen bármilyen soktornyú kastélyt, az alapokat mindig a tények köveiből rakja le. Akit a közlekedés története érdekel, tudja, hogy 1897. július 10-én indult el az első villamos Miskolcon. Szokatlan újdonság volt ez az omnibuszhoz, bérkocsihoz és lóvasúthoz szokott utasoknak, kik közül hétezernél is többen ültek azon a nevezetes napon a sínen futó 'szörnyetegre'. A legtöbben le- és újra fölszálltak minden megállónál, a Tiszai pályaudvartól a Szent Anna templomig − akkoriban Verestemplomnak hívták − vezető pályán, úgy élvezték az újféle utazási módot. Azon sem lehet csodálkozni, hogy legalább annyian szegődtek futva a szerelvény nyomába vagy mellé, mint amennyien fölszálltak rá. Az utca valahogy úgy festett, hogy a maguk előtt állatot terelő, vagy szekéren baktató, netán bérkocsin utazó járókelők közé egyszer csak begördült a jellegzetes, zakatoló hangot adó, favázas villamos, amelynek lépcsőiről fürtökben lógtak, ablakain tömött életképben néztek ki az emberek. Előtte is, és a két oldalánál is lelkes kísérők futottak, nem is beszélve a szerelvény végéről, ahová némelyik élelmesebb hátul szaladó fel is kapaszkodott. Úgy nézett ki a villamos, mint egy szőlőfürt, aminek a gerezdjét a kocsi, szemeit meg az emberek adják — avagy úgy, mint egy mozgó ház, amit elleptek az emberek.

         Ettől a szokatlan, mozgó háztól gyakran megbokrosodtak az állatok, kiknek eddig ilyenféle társsal nem volt dolguk a miskolci utcákon. Gyakran megesett, hogy a lovak megvadultak az ijedtségtől, nekiszaladtak a Szinvának, hiába rángatta a gyeplőt a kocsis, bakostól, rakományostól, mindenestől a vízbe borultak. Nem csoda hát, hogy sem az állatok, sem a kocsisok nem igazán kedvelték a száguldó sárga szörnyet, nem úgy, mint a város többi, gyalogosan közlekedő lakója. Ők lehettek többen, mert hamarosan síneket fektettek az első sínpályára merőlegesen, a Búza tértől a Népkertig, majd a 10-es években meghosszabbították azt egészen Hejőcsabáig. A kezdeti ribillió is elcsöndesedett az évek alatt, a lovak meg a tehenek is kezdték megszokni új társukat, kinek a lábai helyén vasból való kerekek nőttek.

         Villamosvezetőnek lenni kiváltságos dolog volt akkoriban, örült, aki kitanulta ezt a ritka mesterséget. A kiváltságosok között volt egy − húszas évei végén járó − zömök fiatalember, akit a termete miatt mindenki csak Vastag Zoliként ismert és emlegetett. Igaz lehet a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást, mert Vastag Zolinak volt egy nádszálkarcsú felesége és egy kicsi fia. Örült Vastag Zoli a fiának, s nem csak azért, mert minden épeszű ember örül, ha csemetéje születik, s az öröm dupla − hiába, ilyen a feneketlen férfihiúság −, ha a csemete fiú. Annak tudatában, még inkább nagy becsnek örvendett a kis trónörökös, hogy testvére sosem születhet − az orvosok ezt megmondták a szülőknek.

         A kis Zolika alig tanult meg járni, már azt játszotta, hogy ő is villamosvezető, mint az apja. Tologatta az építőkockákat a szobában, amiket az apja tűzifából fűrészelt, gyalult, csiszolt neki szép szabályosra, s néhány méter után elkiáltotta magát:

         − Megájjás! Lesájjás! Felsájjás!

Sosem unta meg ezt a játékot, s ha érdeklődtek tőle, hogy 'mi leszel, ha nagy leszel?' − mert a felnőtteknek megvannak a maguk sztereotip kérdései a kisgyerekekhez −, azt válaszolta, hogy villamosvezető. Hozzátette, hogy csengetni is ő fog. Volt egy kis rézcsengője − olyasmi, amilyet a kisbárányok nyakába szoktak akasztani −, azzal be is mutatta, hogyan.

         Az volt a legnagyobb öröme, ha felszállhatott a villamosra, amit az apja irányított. Menet közben akkor sem szabadott beszélgetni a vezetővel, de azt senki sem tilthatta meg Vastag Zolinak, hogy a megállókban hátrapillantson a kisfiára, aki olyankor leugrott az anyja öléből, s várta, hogy a kalauz füttyszóval adjon jelet az indulásra. A felszálló utasokkal pedig büszkén közölte, hogy a villamost az ő apukája vezeti, és rögtön hozzátette: ha felnő, akkor ő fogja. Olyan kedves volt a maga demokratikus, mindenkit tegező modorával, hogy mosoly varázsolódott a legmogorvább ember arcára is. Volt, aki barackot nyomott a fejére, volt, aki az iránt érdeklődött, hogy mikor is fog felnőni. Amire ő azt mondta, hogy hamarosan, mert ő nemsokára „fél öt" éves lesz, addig már csak hármat kell aludni.

         Mikor a harmadik alvással is megvolt, nem kelt fel többé az ágyból. Előbb csak a torkát fájlalta, majd kirázta a hideg, felszökött a láza. Hiába csavarta az egész, didergő kis testét vizes lepedőbe az anyja, nem akart a forrósága múlni. Az apja orvosért szaladt, az megvizsgálta a kisfiút, és kimondta a diagnózist: skarlát. Ma ez csak egy a gyermekbetegségek közül, de akkor, amikor se védőoltás nem volt még, se a penicillint nem ismerték, ijesztő rém volt, aminek a nevét sem szívesen ejtették ki.

         Az orvos nem tévedett, pár nap múlva a kisfiú testén bársonyos, vörös kiütések jelentek meg. A láza csak nem csillapodott, s bár nem evett − még a teát is alig lehetett beleerőltetni, mert a torkának még a langyos folyadék érintése is kibírhatatlan fájdalom volt −, naponta többször is hányt. Gyönge, elgyötört kis testtel feküdt a párnák között, s ha a láz elnyomta, rémisztő álmokat látott, melyekben négy, óriási ló − majdnem olyan nagyok voltak, mint a templomtorony − száguldott a főutcán, s fújtatva, tajtékozva rontott neki a villamosnak, amelyet a füttyös kalauz elindított a megállóból, s amelyet az apja vezetett. A lovak patája csattogott a kövezeten, a villamos kerekei csikorogva fékeztek, az utasok jajveszékeltek, és ő látta, ahogy a száguldó lovak felborítják a villamost, s eltiporják a füttyös kalauzt, az utasokat. Jól ki tudott venni minden arcot álmában, csak az apja arcát nem látta, hiába kereste. Erre riadt föl, csatakos testtel, halálra rémülve, s annyit mondott:

         − A villamos... apa... a villamos...

 

Vastag Zoli ott ült a kisfia ágyánál, nem bánta volna azt sem, ha soha többé nem vezetheti a 'szörnyeteget', csak ezt a másik szörnyeteget, a betegséget tudná legyőzni. A gyerek állapota mintha néha jobbra fordult volna. Olyankor azt kérte az apjától, hogy játsszon neki villamosost, neki már nem volt ereje hozzá. A tömzsi, zömök ember a dunnára rajzolta a síneket az ujjaival, tologatta a fakockát, s ha a vékony hangocska megállót jelzett, megállt, és megrázta a rézcsengőt. Az egyenruháját is felvette, hadd legyen nagyobb a gyerek öröme, csak a sapkát tette oda a fekvő beteg feje mellé − az majdnem olyan, mintha ő viselné. S mikor a gyerek intett a kezével, hogy elfáradt, akkor a villamost betolta az ágy alá, a remízbe, és arról beszélt, milyen szép lesz majd, mikor ők ketten integetnek egymásnak a kereszteződésben: ő vezeti a Tiszai pályaudvar felé a villamost, a kisfiú meg Hejőcsaba felé. S nem is a gyereket, magát biztatgatta: 'Csak nőj fel, meglátod, így lesz! Csak nőj fel...'  A rá visszanéző szempár azt mondta: 'Jaj, de messze van az még! Elérhetetlenül messze!'

    

Nem tudta elviselni azt a tekintetet. Nem lehet azt elviselni, ha egy kisgyerekből egy öregember szemei néznek reménytelenül. Kitalálta hát, hogy sokkal-sokkal hamarabb is vezetheti a villamost, mert majd ő az ölébe veszi, és segít neki. Csak tíz-, nem, hat-, sőt elég, ha ötéves lesz − addig már csak fél évet kell várni.

         − Ötéves? − öröm csillant a kis beteg szemében. Az talán már nincs is olyan messze, hiszen ő már „fél öt" éves. Minden erejével föl akart ülni, és hogy a párnákat föltornyozták alatta, sikerült is. A falióra éjfélt ütött. Messze volt még a reggel. De a gyerek szokatlanul éber volt. Ült az ágyban, mint egy villamosvezető, és annyi határozottsággal a hangjában, amennyi csak kitelt fájó, bedagadt torkából, kijelentette:

         − Egyedül akajok vezetni.

Vastag Zoli megígérte, hogy úgy lesz. Csak gyógyuljon meg. Csak érje meg a reggelt. Csak legyen ötéves. Legyen hatéves, tízéves, tizenhárom, huszonegy, harmincöt, hatvankettő, nyolcvan, százkettő. Miért éppen az ő egyetlen fia ne lehetne annyi?!

De nem lett. Az ötödik születésnapjáig is sokat kellett volna még aludnia, amikor elaludt − örökre. Azt mondják, abba háborodott bele az apja, aki a temetés után kezdett el furcsán viselkedni. A kalauz nem értette, minek cipel egy összecsukható széket a hóna alatt munkakezdetkor. Miért állítja a vezetőülés mellé szétnyitva azt a széket, s miért ül arra, miért ráz egy kis rézcsengőt?

Akkor is azt rázta, amikor két oldalról gyöngéden megfogták a karját, s elvezették. Soha többé nem ült villamosra, soha többé nem nyerte vissza az ép eszét. Azt mondják, a kórházban, ahol kezelték, már mindenki tudta, hogy ő a 'villamosvezető'. Nem hívta már senki Vastag Zolinak. Tudták, hogy éjjel-nappal a kezében szorongat egy kis rézcsengőt meg egy fakockát, azokkal foglalatoskodik egész nap. Térdelve tologatja a padlón a fakockát. Már egészen kikopott a padló, mert mindig pontosan ugyanazon a helyen súrlódott a fa a fának.

 

Az idő szalagján már a 21. század kezdetét jelző vonás is megjelent. Az első, favázas villamosok, a régi egynyomvonalas pálya, a füttyös kalauzok, a száz évvel ezelőtti utasok épp úgy nincsenek már sehol, ahogyan az a zömök villamosvezető és a kisfia sem. De csikorgóan hideg téli napokon, amikor az éjfélt elütötte az óra, s nem látja senki, Vastag Zoli újra meg újra valóra váltja ígéretét: a villamos kigördül a Búza térről, úgy tűnik, nem ül senki a vezető helyén, mert aki ott ül, olyan pöttöm, hogy ki sem látszik a székből. Mégis biztos kezekkel kormányozva, boldogan száguld távoli célja felé,é s csak akkor csenget, ha valaki át akar kelni a síneken. A sínek persze láthatatlanok, ahogyan ő és a villamos is. A téli éjszakában hazafelé siető néhány ember közül is csak az látja meg őket, aki tudja, mit jelent a szülői szeretet.