A parasztház mellett vezető kocsiút kerítésének egy ballonkabátos alak támaszkodott. Tenyere takarásában cigaretta lapult, bőszen eregette a füstöt az esőbe. Tekintete a távolt pásztázta, ideges volt, mert a fiúk késtek, ő meg már hajnal óta fagyoskodott a pusztai őszben. Visszanézett a házra, és lányára gondolt, aki az egyetlen fűtött szobában aludt odabent. Remélte, hogy az egész ügyet mindketten mielőbb elfeledik, s nem beszélnek róla soha többé.

   Lódobogást, keréknyikorgást hallott. Végre-valahára, gondolta. Pista és Laci megérkezett. A szekeret egy girhes, vén, tarka kanca húzta, a bakon két fickó ült, az egyik megrántotta a gyeplőt, leugrott, és a lovat a kerítésoszlophoz kötötte. A három férfi halkan, biccentve üdvözölte egymást.

   − Józsikám.

   − Pistukám, Lacikám. Hol késtetek?

   − Olyan sártenger van, majd' beragadtunk.

   − Na, gyertek akkor be.

   Józsi a cimborákat a jókora disznóólhoz vezette. Előtte, a fedett tornácon egy alacsony asztal állt egymagában, rajta üvegflaska és három kupicáspohár. A házigazda serényen teletöltötte a poharakat.

   − Azt ajánlom, igyunk előtte egyet.

   Néma egyetértéssel ittak, Józsi újratöltött, azt is lelöttyintették.

   − Istenverte eső. Három napja egyfolytában.

   Álldogáltak, örültek, hogy tető van a fejük felett. A ló nyugtalanul felhorkant az úton.

   − Aztán mondd, miért is kérettél ide minket, Józsikám?

   A férfi lecsapta a poharat az asztalra, és fejével intett, hogy kövessék. Pista és Laci kérdőn összenéztek, majd vállat vontak és Józsi után indultak. A téglaépületen belül az egymás mellett sorakozó ólak mentén haladtak. A disznók lustán hevertek a sáros szalmán, jóllakottnak tűntek, nem érdeklődtek. Mintha érezték volna, ma nem mártanak pengét a nyakukba. Az épület végében egy lakatra zárt ajtóhoz értek. Józsi jelentőségteljesen rájuk nézett, és előhalászta kabátja zsebéből a kulcsot. Ezek ketten most kezdtek csak igazán aggódni. Beléptek. A két apró, vas keresztrácsos ablak nem sok fényt engedett át. Takarmány tárolására használhatták a helyiséget, a téglafal előtt vászonzsákok sorakoztak, orrukat nedves gabona szaga csapta meg. Valami neszezett, talán egerek, vagy patkány, gondolták.

   − Tegnap hajnalban − magyarázta visszafojtott hangon Józsi − a kislányom sikoltozása ébresztett. Az istenit, mondom, mi a fene? Rohantam, ahogy tudtam. Pistukám, én nem tudom, mi ez, de úgy fejbe vágtam az ásóval, hogy rögtön összeesett.

   Józsi zseblámpát vett elő és felkapcsolta a gyenge pászmát. Pista és Laci szája kiszáradt az izgalomban. Dermedten követték tekintetükkel a lámpa fényét, ami egyszerre valami váratlan formájú, reszkető alakra vetült. Óvatosan közelebb léptek, mire a test megmozdult, és dühös, leginkább macskafújáshoz hasonló hangot hallatott.

   − Jól megkötöztem, ne féljetek! − mondta nyugtatólag Józsi, de addigra két cimborája már döngő léptekkel szaladt kifelé. A tornácon érte őket utol. Rájuk mordult.

   − Hé, hé, urak, nem kell mindjárt betojni! Nézzenek oda, micsoda népség vagytok! Töltsél még pálinkát Pistukám, látom, jólesne.

   Pista eszerint cselekedett, reszkető kézzel kiöntött három adagot. Rágyújtott, és megrázta a fejét.

   − Idefigyelj Józsi, én láttam már az életemben egyet s mást, de ilyesmivel még biz' isten nem találkoztam. Micsoda ocsmány teremtés ez?

   Laci csatlakozott.

   − Az ördög műve, az biztos. Egyáltalán mi a fészkes fene ez? Ember, állat, asszony?

   Józsi a fejét ingatta.

   − Gőzöm sincs. De undorító szerzet, annyi szent.

   Hallgattak egy sort, kezükben pattogva parázslott a durva dohány. Az ég páncélszínű volt, homályos, felettük egyre erősebben verte a tornácfedelet az eső. A három férfi néma töprengésbe süllyedt, perceken át csak nehéz légzésük hallatszott. A ház kéményéből gyenge, sötét füst kanyargott felfelé. Józsi a szoba ablakát bámulta, ahol a lánya aludt. Pista idegesen forgatta kezében a pálinkáspoharat, félszemmel a flaskára sandított. Laci rákérdezett.

   − Mit szándékozol csinálni vele?

   Józsi háttal állt nekik, nem láthatták az arcát.

   − El kell pusztítani. Ezért vagyunk itt.

   − Micsoda? − hördült fel Pista, és megragadta Józsi vállát. − Már hogy nekünk? Arra mérget vehetsz, hogy én egy ujjal sem nyúlok ehhez a szörnyszülötthöz. Mit képzelsz? Mi? Te fogtad, hát te is tüntesd el!

   − Kell a segítségetek, fogalmam sincs, mit bír ki. Jobb, ha kéznél vagytok.

   Laci megcsóválta a fejét.

   − Hát, nem tudom komám, azt se tudjuk, kiféle-miféle. Lehet, hogy veszett. Van puskád?

   − Nincs. Sose tartottam fegyvert.

   − Öreg hiba. Akkor fogd az ásót, azt' intézd el gyorsan. Mi itt megvárunk.

   − Vízbe fogjuk fojtani.

   − Hogy micsoda?

   − Tessék?

   − Vízbefojtjuk. Az ól épülete mögött van egy ülepítő, színültig teli. Odavisszük, és ott belefojtjuk.

   − De az isten szerelmére, miért nem lehet egyszerűen agyoncsapni? He?

   − Biztosnak kell lennünk. A víz alatt megdöglik, nincs kopoltyúja.

   − Ilyen jól megnézegetted?

   − Segítetek?

   Laci és Pista nem tudták, mitévők legyenek. Pistát a hányinger kerülgette, de Laci képén is mérhetetlen undor és viszolygás telepedett meg. Fel-alá járkáltak, cigarettáztak, pálinkát ittak. Józsi úgy értelmezte, ez már a felkészülés jele náluk, tehát a dologba kimondatlanul bár, de beleegyeztek.

   − Hozom. − mondta aztán Józsi, és eltűnt az ólban.

   − Na, cseszd meg komám, ez nem semmi kunszt lesz − jegyezte meg morogva Pista. − Mi a fenének nem csapjuk agyon, azt' jól van! A rosseb fog meg egy ilyen fattyat.

   Töltött még egy-egy pohárral maguknak, koccintottak. Laci nem tért napirendre a dolog felett.

   − Te mit gondolsz, mi ez? Valami kelengye volt rajta, mi?

   − Keze meg lába az volt, bár én inkább a pofáját néztem, nem a gönceit.

   − Rusnya egy dög, azt meg kell adni. Álmaimban se jöjjön elő.

   Az ólból ekkor dulakodás hangja hallatszott, Pista összerezzent, kezéből kihullott a csikk. Velőtrázó sikítás törte meg a csendet, hosszú, vajúdó sikoly, olyan magas és vékony, hogy Laci úgy érezte, mintha varrótűt vágtak volna dobhártyájába. Józsi bukkant fel az ajtóban, maga után cibálva azt a szörnyű testet, ami teljes erejéből dobálta magát és fújt és sziszegett, mint egy vergődő kígyó. Jó szorosan gúzsba volt kötve, a kötést és a fekete-kék kelmecafatokat átáztatta a sötét vér. Józsi a tornácra vonszolta a teremtményt, és csizmájával a fejére taposott, hogy egy pillanatnyi szusszanáshoz jusson.

   − Mi a bánatos fenére vártok még? Segítsetek már, az úristenit neki! − üvöltötte.

   Pista és Laci bátortalanul közelebb merészkedtek, és igyekeztek fogást találni az ostorcsapásként vonagló, torz és sérült testen. A döbbenet letaglózta őket. Laci a fejet nézte, a szemeket kereste, s mikor megtalálta, hideg félelem futott át rajta.

   − Fogjátok már, és vigyük végre! − parancsolta Józsi, és a kötélnél megragadva a levegőbe emelte az áldozatot. − A tornácról le, aztán jobbra végig a fal mentén. Ott van az ülepítő. Gyerünk, emberek, rajta!

   Míg cipelték, mindannyiukon a rosszullét különböző fokozata és formája jelentkezett. A folyamatos, éles sivalkodástól Laci fejébe fájdalmas görcs állt, a füle zúgott, halántéka vészesen lüktetett. A keze valami izmos, nyálkás húsba mélyedt, amitől egész testén felágaskodott a szőr. Józsi lihegett és nagyokat nyögött, Pista meg ügyetlenül keresett újabb és újabb fogódzót a megállás nélkül ficánkoló és sikoltozó akármin. Mire a gödörhöz értek, hátukon patakzott a verejték.

   − Itt jó lesz, tegyétek le! − vezényelt Józsi, mire azok ketten megkönnyebbülten leeresztették a terhet. Józsi letérdelt a földre, és még szorosabbra húzta a köteléket, ami kissé meglazult a viszontagságok alatt. Egy elszabadult karom így is vörös szántást húzott a szeme alá.

   − Te mocskos szuka! − üvöltötte, és két ököllel verni kezdte a sártól és sebektől immár alig felismerhető testet. Aztán nem törődve a visítással és a feléje kapdosó végtagokkal, a hasára fordította, a vízzel teli gödörbe lökte, és jókora tenyerének és karjának minden erejével igyekezett a felszín alatt tartani. Még a víz alatt is hátborzongató volt a hang, ami légbuborékok kíséretében előtört. Pista két cigarettát szívott végig, mire a rángatózás végre elhalt, a test elcsendesedett, és nem ellenkezett tovább. Józsi úgy fújtatott, hogy majd' kiugrott a tüdeje. Miután meggyőződött róla, hogy ellenfele nem mozdul, lassan felállt, és az ól falának roskadt.

   − Bármi volt is − lihegte −, most már vége. El van intézve.

   − Menjünk − kérte Pista −, látni se bírom.

   Visszatértek a tornácra. Józsi székeket kerített, az asztal mellé ültek, töltöttek még a pálinkából. Sokáig némán hallgattak, emésztették a történteket. Laci kitartotta kezét az esőre, hátha lemossa róla az érintés emlékét. Ezt látva Pista szagolgatni kezdte a saját tenyerét. Józsi bénultan fújta maga elé a füstöt, majd váratlanul kibökte.

   − Nőstény volt.

   − Micsoda?

   − Nőstény. Emlői voltak. Láttam. Olyan kezdemény-félék, kis csöcsök.

   − Hát, bennem nem keltett gerjedelmet, az biztos.

   − Mit csinálsz vele, Józsi?

   − Elásom. Kint a mezőn. Mégis, mit gondoltál, feleségül veszem?

   − Persze, ásd csak el. Úgy lesz a legjobb.

   Ismét hosszabb csend következett, amit Laci tört meg végül.

   − Te adtál rá ruhaneműt?

   − Elment az eszed? Már mért adtam volna rá?

   − Akkor meg hogyan került rá?

   − Mit tudom én! Így jött. Felöltözve. Hidegek az éjszakák.

   − Egy állat nem bújik maskarába.

   − Egy ember meg nem énekel tíz percig a víz alatt! − kiáltotta ingerülten Józsi, és felpattant a székről. Az út mentén álldogáló kanca panaszosan felnyerített.

   − Ideje mennünk.

   Józsi kezet rázott velük.

   − Arra kérlek, ez a dolog maradjon közöttünk.

   − Még csak az hiányzik, hogy bolondnak nézzenek!

   − Barátaim, köszönöm a segítséget.