Nem küzdött...

 

Nem küzdött, jaj, nem küzdött, jaj, nem küzdött,

így hát könnyű is volt legyőzni, mint a tehénkét,

aki még anyja arcára mereng a teherautón vissza,

és tudja, hogy az élet szép, nagyon szép, akár a tehénbőr,

fehér alapon barna foltok rajzolata,

és kéri is anyját, hogy magyarázza, a világ miért jó, miért csudaszép.

De az autó viszi már idegen tehenekkel és borjakkal együtt

rázza a világ másik oldala, véres tájai felé kanyarodva.

Jaj, mért fordul minden egyszercsak le az útról,

a teherautó a vágóhídi útra, az idő a globális fölmelegedésre,

az ország a hülyeség útszéli árkába? Mért csörtetnek ki az ároklakók

a kocsiról leterelni a tehénkét, aki még bikát se látott sohasem,

és most gőzölgő emberhímek rángatják a tagló hideg másvilága felé,

szájukban egy kis rúdon büdös láng. A tehénke anyja után kiáltva

az égre mered, honnan máskor visszanézett rá egy jókora tehénszem, a nap,

de most bomló felhők gomolyognak, rosszindulat mérgezi a levegőt,

gyere már, húzzák a szarvánál egy bőrszíjjal, a lábába drót akad,

vér és fájdalom érteti meg a tehénnel az élet szépségét,

a mulandóság örömét, és hogy őbelőle csak a teste fontos már,

a halála mellékes, amin át kell esnie, mint egy álmon,

és már álmodik is hatalmas bikákról, érzi saját erejét,

ezeket itt könnyen eltaposhatná, de nem akar visszaélni erejével,

hagyja inkább a halált fejébe, nyakába betolakodni,

meghal az emberekért, és az emberek röhögik, közönyösek,

csak a portás szeme csillog jobban a szokottnál.

Nem küzdött, jaj, nem küzdött, jaj, nem küzdött,

és ennyi arra a napra elég.

 

 

Pannon idill

 

Nézd csak, idegen, −: hold hever a füvek közt,
döglött hold! nézd a hullabűzben
életrekelő sok dögbogárkát!…
Úgy látszik, megrepedt megint az éj,

mint a magzatburok, és a világűr

ezüst méhlepénye idehuppant…
Hallom, hogy döng a parton egy markoló:
tátott torokkal sikoltozva dobják

a sáros rögöket nagy halomba a vasszájak,
a gyilkos hullámok a csúszóssá

vált mederben harapnak előre a betonig.
Távoli zúgás: most hegeszti pár

barna ing az estharang imáját

fekete fallá, melyen átlépni nem szabad.
A gesztenyefák kakastollai egyre
inognak… szabályozott vonalakban
menetel a sokujjú ecetfa és a hárs
sűrűsödő félelemben leheli érzékeinkbe
ájult lelke mézét, de inkább kiköpjük,

nincs itt már mit nézni, a fasort kivágták.
Menjünk talán, menjünk, mi is, − kövessük
a rosszarcú tehenek légykeretezte tekintetét,

s a félénk léptű ökröt, mely legelöl halad

kolomppal nyakában, időnként komoran

megrázva lefűrészelt szarvcsonkjait

és heréi nagy, sötét hiányát.

 

 

Kishatár

 

Feketén cikázó másvilágok a haldokló szeme előtt.

Nemhogy nincs, ezerből választhat.

Másvilág, másvilág, szalagok tekerednek rá, nem lát,

vakság, okság, okosság, másvilág.

Elfeledi, ki volt. Ki is voltam én, kérdezi,

de már nem magyarul, nem is az állatok nyelvén,

hanem csakis az angyalokén.

Angyalokat terelget a szeme előtt egy gulyás,

szárnyas, de nehéz testük miatt földön járó lényeket.

Az ő szemébe kéne belenézni, az ő szeme

a szem, nyilván. Az angyalok engedelmesen

egy irányba tartanak előtte, terelgetés

fehér sávjai, nem  hagyják, hogy megközelítse őt.

Mikor végre lerogy a lábánál, és fölemeli rá a tekintetét,

egy szobor köves arcát találja.

Kő. Követés. Fekete fényesség sárga árnyéka.

Méz ízű nyugtató a pokol kapujában.

 

 

Badacsony, november, múltak

 

A szürke árnyalatai. Az ég laza bazaltpora.

Az oszlopok. A víz matt tükre. Az eső

szürke kísérlete a tisztaságra.

A tisztaság szürkéllése, őszi időszámítás.

Egy marok múltat köhög ki a bedugult vulkán.

Százezer évek után ez is valami.

Megrezeg a hordó a pincékben, az érés gyorsul,

jön az ördög a föld alól. Ó, ördög,

gyere el, csinálj tiszta lapot, ördög, ördög,

szürke fejed kidugod a nyaknyi kráterből.

A kirándulók szalonnát sütnek a melegednél,

pofádra csöpög a zsír, ne haragudj ránk,

ne haragudj rájuk, ha elmentek, mássz elő,

emlékezz a régi időkre, hívd a fiaid,

a piros kőgyerekeket ebbe a szürkébe,

a sok halott kőgyerek közé élni, föltámadni.

Föltámasztani a halott köveket, a múltat.

Üget az ördög, rövidnadrágjából kilóg

heréje, tehénszarral tömött pipa füstöl

a szájában. Ó, fiúk, itt nem olyan könnyű

újrakezdeni, föléleszteni, zsugorodik

az ország, mint a leszüretelt

szőlő levele, örülök, ha a visszautat megtalálom

és nem dugaszolta be a felségem, amíg kint voltam,

füstölgő haragjában.

                                       Az ég laza bazaltpora

alatt azonban itt nemrég szalonnát sütöttek,

itt valami nagyobb disznóság is készült,

mintsem fölfoghatná egy meteorológiai

mérőállomás, egy földrengésjelző,

egy Geiger-Müller számláló,

egy mobiltelefon, egy gyóntatószék,

amiben épp bibliát olvas a kopasz pap,

vagy egy esőben felejtett kinyitott könyv.