HOGYAN (ne) LEGYÜNK TURISTÁK

avagy miként merjük elengedni az idegenvezető kezét és vethessük szemünk — zászlója helyett — a „való világ”-ra

Felvezetés

   Miért utazik az ember olyan vidékére a világnak, amely többi embertársa számára érdektelennek, sőt általában veszélyesnek tűnik?

   A válasz helyett inkább visszakérdezek: Miért jó olyan helyre utazni, ahol az ember az otthonihoz hasonló kényelemben, étkekben, szórakozási szokásokban részesülhet? Ráadásul, ha mindezt „egzotikus” országban teszi, akkor a helyi népességtől „biztonságosan” elzárva, csak válogatott egyedeivel találkozhatva teheti, hogy biztosan ne, legfeljebb felületesen ismerhessen meg minden olyant, ami arra a népre jellemző.

   Mikor az előzőekkel ellentétes szemléletet képviselő útjaimra indulok, előtte és utána is számtalan sztereotip kérdésre kell választ adnom, ami bizonyos fokig szórakoztató, de többnyire inkább bosszantó. (Pl.: Nem félsz oda menni? Láttuk a híradóban, hogy… Nem akartak kirabolni? Nem volt veszélyes? Nem betegedtél meg az étkektől? Szegény, mi mindent kellett kiállnod? stb.)

   Főleg a hazatérés után nehéz eme kérdéseket feldolgozni, mikor az ember még telve van az út mások számára átadhatatlan apró, szövevényszerűen egymásba fonódó rezdüléseivel. Ilyenkor az ember elmélázhat az élmény átadhatatlanságának reménytelenségéről. (Készített filmjeim kicsit megmentenek, illetve átadhatóvá tesznek eme hangulatokból töredékeket.)

   Visszatérve, ezért inkább adjuk a sztereotip válaszokat az ostobácska színezetű kérdésekre. Persze az agyunk raktároz, egymásra épülnek az egyes utak élmény- és tapasztalathalmai.

   De a figyelmes utazó egy idő után felvérteződik számtalan ismerettel, miként lehet meglehetős biztonsággal idegen, ismeretlen közegben mozogni, „életben maradni”, eligazodni.

   Megpróbálok néhány — tapasztalatokon alapuló — tanáccsal szolgálni az olvasónak, hozzátéve, hogy ezek többsége azért erősen személyiségfüggő, ezért óvatosan a használatukkal.

   Inkább csak kiindulópontok, amelyek tudatos átgondolása után mindenkinek magának kell kigondolnia a saját megoldási terveit.  Amit majd a terep vagy visszaigazol vagy nem, és lehet csiszolhatni vagy elvetni a módszert.

A helyi kultúra és szokások elfogadása (nem megsértése)

   Bármely praktikus és trendi turista-szettnél (ruhaneműk, fertőtlenítők, óvszerek stb.) sokkal többet ér, ha az ember előzetesen próbál tájékozódni az adott hely, otthonitól eltérő szokásairól, hagyományairól, tabuiról, amely ember és ember viszonyát befolyásolják az adott közösségben. Ez azonban legtöbb „fehér folt” terület esetében, ahova előszeretettel utazom, többségében reménytelen, mert a turistagájdok azokat a tipikus turistaveszélyeket, megfontolandókat közlik, amelyekkel az emberfia tipikus turistaközegben találkozhat. Azok nagyrészt valós felvetések, azaz tapasztalati tényekre épültek. Csak itt szeretnék az elején egy félreértést tisztázni. A helyi való világgal való találkozás, amelyre ezennel biztatom a T. Olvasót, sokkal, de sokkal veszélytelenebb vállalkozás, mint turistaövezetben turistának lenni. Mert csak ezekben az övezetekben dolgoznak a turistákra szakosodott „szakemberek”. De ez érthető is, mert a való világban nincs meg a „munkaterület”-ük, hiányzik a „befogadó közeg”. Ezen tétel ellenőrzéseként ajánlom pl. a tunéziai turistaparadicsomokban nyaralóknak, hogy legyenek bátrak, és egyszer mozduljanak ki jól őrzött rezervátumukból és menjenek el egy kisvárosi piacra. Ott nem fognak találkozni egyetlen árut rájuk tukmálni akaró árussal és meglepetésre, nem lehet több száz százalékot alkudni, legfeljebb tízet. És az élet a rezervátumon kívül is épp oly biztonságos, sőt biztonságosabb, mert ott a turista nem célpont. Ha a „nem turista” nem sérti meg a helyi szokásokat, teheti, amit akar, amihez kedve van.

   A baj forrása sajnos innen eredeteztethető, mert a (bunkó, tájékozatlan stb.) magyar-európai-amerikai turista mindezt úgy értelmezi, hogy ő, mint kiváltságos egyede az emberi fajnak, az általa primitívnek tartott közegben az teheti, amit akar. Átgázolhat minden szokáson, hagyományon. Na, ezért van szükség világszerte turista rezervátumokra, mert ott az arra kiképzett helyi „pszichiáterek és ápolók” mindezt eltűrik és lekezelik. Persze, ennek megvan a maga ára. Borsos, turista ára.

   „Aki oda való, menjen oda” — mondhatná a mondás. Jobb, ha magától teszi, mintha viszik, mint pl. Szibériába annak idején (I. és II. Világháború alatt, után), amely — lerombolandó egy tévhitet — egyébként az egyik kiemelten vonzó és gyönyörűséges vidéke a világnak, és az ott élők is rendkívül szimpatikus emberek. Csak hát az a bizonyos „vivés” pár generációra lerontotta a terület vonzóságát az átlagember számára. De meggyőződésem, hogy ez változni fog, mert a világ felfedezésre váró, különleges területei közé tartozik, amely széleit már harapdálják a bátrabb, kalandtúrákat hirdető útszervezők. Többször, több területén jártam: az Urál környékén, Novoszibirszk környékén, Altajban. Igazi fehér foltjai ezek a világnak, sokkal inkább, mint az afrikai vagy dél-amerikai őserdők. Hogy miért? Ezen mindig elcsodálkozom ottjártamkor, mert többségében nagyon is élhető közegek ezek, tele fantasztikus, sok esetben háborítatlan természeti kincsekkel, ősi hagyományaikat büszkén őrző népekkel. Akiket azért rendesen megviselt a szovjet időszak, de mindig is voltak-vannak-lesznek más és újabb embersors-nehezítő tényezők a világ minden területén. Erről az ott élők kevéssé tehetnek.

Nyelvtudás nélkül, (igaz) gesztusokkal

   A való (idegen)világban a nyelv ismerete nélkül is működik a mosoly, a gesztusok rendszere, amely alap és örök emberi tulajdonság. De működik az empátia képessége is, sőt a nem fehér rasszhoz tartozó embertársaink mintha e tekintetben jobb képességekkel rendelkeznének. Sok esetben tapasztaltam, hogy nagyon gyorsan szét tudják válogatni a búzát a konkolytól, egy nagyobb fehér csoporttal találkozva. Ezekben a beszéd nélküli esetekben nem működik a megdumálás képessége, amely a fehér civilizáció egyik fontos alapköve, mégis nagyon hamar a helyére kerül mindenki.

   Egy szemléletes példa az előzőekre. 2003-ban másodízben sikerült eljutnom Dzsungáriába, amely Északnyugat-Kína turisták által ma sem agyonlátogatott vidéke. Itt többségében ujgurok élnek az egykori Selyem út mentén, akik rokonságát a magyarral több tudós ember bizonygatja. Nem szállnék be a vitába, de az biztos, hogy nyelvükben (török nyelvcsalád, ami kevéssé egyezik a mai Törökországban beszélt nyelvvel), étkezési szokásaikban van hasonlóság, és ami számomra sokkal fontosabb, hogy a népi emlékezetükben egyértelmű a rokonságtudat. Mi vagyunk a nyugatra vándorolt rokon, szomszéd. Ott számon tartják ezt. Mi sokkal feledékenyebben vagyunk.

   A kereszténység módszeresen kiölte őseinkből a népi emlékezés maradványait, mert mondhatnám új magyar nyelven, annakidején nem volt menő a keleti rokonság hangsúlyozása. De közben kétségtelen a keresztény asszimiláció volt a megmaradás kulcsa. Sok nép bukott el és tűnt el emiatt. És lássuk be, bejött István király és utódainak terrorja, amivel megpróbálta elvágni a keleti gyökereket. Ma vélhetően kis barbár, nomád népről emlékeznének meg a történelemkönyvek. Kis terjedelemben. (Lássuk be, a dolgoknak mindig két oldala van…)

   A rokonok ott maradtak, persze nemcsak az ujgurok, hanem sok közép-ázsiai, szibériai, Kaukázus-környéki és Urál-menti nép, akikkel rövid-hosszabb ideig egymás mellett éltünk és szöktettük, raboltuk lányaikat, mert többek biztosan szívesen is mentek a jobbnak hitt idegen közegbe, amint azt ma is sokan teszik. A szomszéd népek is vitték a mi lányainkat. Ez volt akkor a trendi. Senki sem furcsállotta. Így oldották meg a vérfrissítést, a beltenyészet kialakulását, és hát rokonok lettünk. A Dél-Urálban járva elvetődtünk a Szibéria-oldalra, ahol szórvány baskír és tatár falvak találhatók. (Az autonóm Baskíria az európai oldalon terül el.) Valami olyasmi állapot ez a baskírok számára, mint a mi Székelyföldünk, de kicsit még inkább a gyimesi és moldvai csángókéhoz hasonló. Csak ott Ceausescu-időszakot, a Szovjetunió pótolta azzal, hogy atomkísérleti telepet és temetőt létesített, amiért évtizedekre hermetikusan lezárta a területet. A lakossággal együtt. Számomra ez öröm, mert egy szokásait, hagyományait nagyon őrző baskír közösségbe csöppenhettem 2000 táján. Kérdés, hogy ott élők mindezt mennyire élvezték? (A dolgoknak mindig két oldala van…)

Népi emlékezet

   Hosszú történetek sora következhetne itt, de most csak kiragadva a népi emlékezetre néhány példát. A falu öregjeivel beszélgetve, egyszer csak az egyik megkérdezte, hogy Magyarországon tényleg beszélnek baskírul? Ki kellett ábrándítanunk, hogy nem. De hogy mennyire nem járt rossz nyomon a bácsi, az jelzi, hogy a baskírok a kipcsák-török közösség részei, és egyik águk a magyarok után (talán az egyik honfoglaló törzs is közülük való), kunok néven, 1200 körül bekéredzkedett a Kárpát-medencébe. Tehát a baskírok nyelvét valószínűleg nagyon sokáig beszélték a Duna-Tisza közében, a baskír öreg ezt tudta, mert apjától és nagyapjától azt hallotta, hogy a szomszéd magyarok elmentek nyugatra és mentek velük baskírok is. Csak úgy mellékesen azt is elmondta egy másik öreg, hogy néha járnak ám erre magyarok. Vissza-visszajőnek. Egyszer jött egy papi ember, az annyira nem tetszett, mert keresztény volt (a baskírok 1ooo környékén muzulmánok lettek), de mert magyar volt, elnéztük neki. Lassan esett le bennünk, hogy az öreg valószínű Juliánusz barátról vagy valamelyik névtelen sorstársáról beszél.

   Sok száz évvel korábban történt eseményekre ott olyan természetességgel emlékeznek emberek, ami számunkra hihetetlen és elképzelhetetlen. Persze a mesélés volt régen a tévéhíradó, de mivel kevés igazán jelentős esemény történt, azokat generációkon keresztül mesélték az öregek a fiataloknak. Aztán maga legtermészetesebb módján mutatták meg, hogy az a domb a magyarok temetkezési helye, és ott laktak mellette, amit egy orosz régészprofesszor hamarosan vissza is igazolt. Ebből visszakövetkeztethetően már akkor, úgy 6-800 között is, ott az egyik falu baskír volt, a másik tőle pár kilométerre magyar. Valahogy úgy, mint most is a Dunántúlon, sorba követik egymást a sváb-horvát-magyar falvak. És természetes, hogy mindenki beszéli valamilyen szinten a szomszéd falu nyelvét, mert érintkeznek egymással. Néha összekaptak, amint a szomszéd falvak fiataljainál e „szép” hagyomány a mai napig is létezik. Otthon ellenségek vagy inkább vetélytársak, de ha Pesten találkoznak földiek.

   Előbb-utóbb házasodnak is egymás közösségéből. Tehát rokonok lesznek. Baskíriában járva értettem meg ezt, és azt is, hogy míg a rokonság értelme nálunk egyértelműen vérségi köteléket jelent, a keleti rokonoknál inkább a szomszéd és az egy földről valók vagyunk fogalommal azonosítható. Ezért a tapasztalatért és persze sok más egyébért is érdemes volt elmenni az Urálba. Ahová turisták nem járnak, pedig ott vagyon a magyarok egyik vélelmezett őshazája. Nosza turistaszervezők, a mai elvérmagyararosodott világban e vidék miért nem igazi turista célpont? Persze kényelmesebb az Adria-partra menni és ott lelkesülten beszélgetni — hűs sörök mellett — a magyarok őseiről. Csak az ősök (leszármazottjai) azonban, saját szememmel láttam, most is ott vannak, ha nem is ők, akkor a szomszédjaik. Tőluk sokkal többet lehet megtudni múltunkról, mint száz elméleti szakembertől vagy fantasztától.

Hagyományok tisztelete, megsértése

   De nagyon elkanyarodtam az ujgur témától, amely arra példa, hogy lehet rosszul és jól viselkedni idegen közegben, és nem megsérteni a helyi közösség szokásait. Előzményként idetartozik, hogy 1998-ban már jártam Dzsungáriában, önkéntes kultúrdiplomataként, egy 13 fős, meglehetősen illusztris művészbrigád vezetőjeként. Akinek mond valamit Dresch Mihály, Sára Ferenc, Kerényi Róbert, Boka Gábor neve, az érti, milyen volt a Kazahsztánt, Dzsungáriát és Tibetet megjárt csapat és mit művelhetett ott. (Akinek nem, az nézze meg a neten az Igricek és kekecek című filmemet.) 

   Az előzményekből látható, hogy tudtam hova megyünk, volt előzetes élményanyagom, próbáltam is átadni új társaimnak, amely többségében a Fanfara Complexa és a Mentés másként zenekarok, moldvai népzenét játszó muzsikusaiból és filmesekből állt. Az út alapja, beindítója egy turfáni fesztiválmeghívás volt. De beláthatja az olvasó, hogy nem az a 1o perces fellépés motiválta a társaságot, amely végül hivatalosan megadatott nékünk, hogy saját költségén odamenjünk. Sokkal inkább vonzott bennünket az ezeregyéjszaka meséinek nyomait hordozó ótörök világ hagyományainak — talán utolsó pillanatos — feltérképezése.  Mert láttam, hogy előző utam óta is nagyot fordult a világ arrafelé. A környéket uraló sivatagban kőolajat fedeztek fel, és Kína emiatt és más miatt is nagyarányú fejlesztésekbe kezdett. A lakosság számára természetesen ez jó, de mindez veszett gyorsan eltünteti a múlt értékeit, amiért mi sok ezer kilométert utaztunk Dzsungáriába, az ujgurok földjére. (A dolgoknak két oldala van…)

   17 éves kora felé közeledő kamaszlányom kihasználta, hogy fél évvel előtte felelőtlen ígéretet tettem felé, következő utamra velem jöhet. Az anyja rosszul lett mindettől, de nem lehetett visszavonni az ígéretet. A csapathoz operatőr kollégám besírta egy üzletember haverját. Ám legyen, gondoltam, majdcsak lesz valami. A zenészektől és a filmesektől nem féltem, hiszen ők jórészt tudták mire vállalkoztak és Moldvában már sokszor edzőtáboroztak. Muzulmán közegben — mert az ujgurok is felvették e vallást — az öltözködés kényes dolog. Bár az ujguroknál ez koránt sem olyan szigorú, mint az arab világban. Pl. a nők nem csadorban járnak, még csak fejkendőt sem kötelező nekik hordani. Inkább a falvakban hordják hagyományként, amely nálunk is létező szokás. Gondoljunk arra, hogy egy falusi néni kendő nélkül utcára menne-e vagy főleg templomba. De azon a vidéken férfi rövidnadrágban nem jár, mert az nem illik, nem szokás. (Nem hiszem, hogy ez másként volt, van nálunk falusi közegben az idősebb generációnál.) Ott falun ki is nevetik, le is nézik a rövidnadrágost, ha idegen, akkor is. Én ezt tudtam, és mondtam a többieknek is. Be is tartották, kivéve Turista Lacit (e gúnynév ott ragadt rá), a fentebb említett üzletembert, aki tipikus turistaként viselkedett, érződött rajta, hogy sok turistaparadicsomban szerepelt már.

   Amikor egy oázisfaluban laktunk, ujgur barátunk rokonainak házában, ami kitüntetett állapotnak számított számomra és a társaság többsége számára, több napig részesei lehettünk egy ujgur család életének és lassan a szomszédok is befogadtak bennünket. Míg mi élvezkedtünk a kitüntetett helyzetünkben, addig Turista Laci sorra követte el a legamatőrebb turista sértéseket a vendéglátó családdal szemben.

   Érdekes módon elsőként lányom szólt rá, aki a maga 17 évével rendkívül gyors átalakuláson ment át. Itthoni menő kellékeit (rasztahaj, pirszingek) nem tudta hirtelen eltüntetni, de ruhatárát villámgyorsan lecserélte, és szinte tüntetően kendőkben és helyi cuccokban kezdett járni. Minderre magától jött rá ,és persze hajával és fém cuccaival így is elég menő volt a helyi fiatalok körében. (Nem csodálkoznék, ha ismét visszamenve Dzsungáriába, e falvak fiataljai hasonló trend szerint néznének ki.) Turista Lacira nem hatott lányom figyelmeztetése, és amikor az egyik vacsoránál félmeztelen felsőtesttel jelent meg, már vendéglátóink is rászóltak. Nekünk mindez nagyon kellemetlen volt. 

KARSI NAPLÓ

fiatalokkal Kelet-Törökország kurdok lakta területein

„Csak nem a kurdok közé mentek? A múlt héten ott robbantottak. Nem féltek fiatalokat vinni abba a veszélyzónába?” — és hasonló kérdések, megjegyzések tömegét vágták a fejemhez, mikor nyilvánosságra került, hogy egy kb. 25 fős fiatalokból és oktatóikból álló csapat élén Kelet-Törökországba utazunk. Nem az első ilyen, nem szokványos út ez életünkben. Egyrészt személyesen a kilencvenes évek eleje óta járom a világ fehér foltnak számító területeit — Közép-Ázsiát, Szibériát, Kína különböző részeit. Másrészt 2006 óta tudatosan szervezünk nemzetközi ifjúsági művészeti műhelyeket (workshopokat) itthon és külföldön − Szibériában, Törökországban, Vajdaságban.

A művészeti alapú együttműködés különböző kultúrákat képviselő fiatalok között mindig nagyon izgalmas és megtermékenyítő minden résztvevő számára. A terepen jelentkező kezdeti idegenkedések és furcsaságok igen gyorsan oldódnak, és a workshopok végére mindenki feledi a médiák által beléplántált negatív képet, amely általában azt sugallja, hogy az adott nép, ország olyan, hogy oda fehér embernek bemenni veszélyes (és most még finoman fogalmaztam).

Hazaérkezés után érdekes látni, amint a hálaistenkedő szülők és ismerősök gyűrűjében — és még nyilván hetekig — a résztvevő fiatalok értetlen megdöbbenéssel próbálják elmagyarázni, hogy ott tök jó volt és nyoma sem volt olyasminek, amit az itthoniak gondolnak. Furcsa ez számukra, mert sokan életük első nagy, sokszor meghatározó élményén esnek át, és sokszor az itthoniak által feltett ostoba kérdések hatására tudatosul bennük, hogy miben is vettek részt. És sokszor ennek hatására értékelődnek át még pozitívabbá az átélt élmények. 

Ezek a fiatalok már nem fognak félni bemenni idegen kultúrákba és szét tudják választani a turista rezervátumokban átélhető helyzeteket a „való (idegen)világ” által nyújtott tapasztalásoktól.

A következő naplótöredék a MEDIAWAVE Passport Control Nemzetközi Művészeti Műhely kelet-törökországi hangulataiba ad bepillantást, amely során a karsi Európa Filmfesztivál vendégeként készíthettek filmeket és fotókat fiataljaink, Török Ferenc filmrendező és Pettendi Szabó Péter fotográfus vezetésével, kurd, török, ukrán, román és magyar fiatalok részvételével. (A filmek és fotók megtekinthetők a neten: www.passportcontrol.eu) 

A Kaukázus, pontosabban az Ararát hegy déli lejtője közelében lévő Kars városa Orhan Pamuk Nobel-díjas török író Hó című regényhelyszíneként került be a köztudatba.

Az utazás specialitása volt továbbá, hogy a fesztivál — közvetítésünkkel — meghívta a devecseri Fláre Beás autentikus cigány együttest, akik a fesztivál sztárzenekarává váltak, de eljöttek velünk kis kurd falvakba és filmszerepeket is vállaltak. Egyszóval beépültek a csapatba. (Az ott készült Devecseri fiúk című filmem elérhető a neten.)

Első este (Győr)

Török Feri, Pettendi Szabó Péter, Béres Dani — este 10 felé megérkeztek hozzánk, és pálinkázással próbáltunk rákészülni a következő napok, többség számára beláthatatlan történéseire. Már éjfél után járt, mikor tudatosult bennünk, hogy reggel háromkor ébresztő, és indulás a bécsi reptérre. Pánikszerűen lefeküdtünk. A nem túl könnyű ébredés után először kimentünk Écsre Kacsáért (Deésy Gábor), aki friss fokhagymaszagával és termetével teljesen betöltötte kocsim légterét, megadva a turné alaphangulatát.

Elindultunk — megérkeztünk, a Fláre Beások átestek a tűzkeresztségen, mert ők még nem ültek repülőn, pár fiatallal együtt egymás kezét fogták. Átvergődtünk Isztambul nemzetközi repteréről a Boszporuszon túli országos reptérre. Ide aztán lassan, sorban befutottak a Pestről, Bukarestből, Ogyesszából vonattal, hajóval és repülővel jövők.

Leszállás Erzurumban. A kijárat fele közeledve — meglepetésre — nagyon ismerős zene szólalt meg. Három éve megismert kurd zenészbarátaink vártak bennünket ily kedvesen, rendkívül ritmikus muzsikájukkal láthatóan meglepve a többi társunkat, akik nem voltak szokva eme keleti fogadtatáshoz. Nagy ölelkezés, beszállás a Karsba szállításunkra odarendelt buszba. De egyszer csak lerángattak róla, hogy engem Rasim (kurd zenészbarátunk) saját kocsijával visz. Így volt szerencsém meglehetősen lerobbant Ladájával 200 kilométert utazni a kurd hegyek között. Le-lehagyva a buszt, és izgulva, hogy a szakaszonként szakadó esőben meg-megálló ablaktörlő híján látunk-e valamit az útból, egyszer csak megálltunk egy bővizű forrásnál, és Rasim kb. 10 kanna jéghideg víz ráborításával lemosta a rárakódott szennyet. A városhoz közeledve érdekes jelenség volt, hogy a város fényei a tiszta levegő miatt megvilágították az alsó felhőrétegeket, késő naplementei hatást keltve. Pedig már este 10 óra felé járt, és errefelé egyébként már négy óra fele elkezd sötétedni.

Második nap (Kars városa)

Reggelinél mindenki ismerkedett a számunkra felerészt ismeretlen ételekkel. A reggeli krémlevessel, fonalas és egyéb sajtokkal, darafelfújtakkal. A többségnek bejöttek az új ízek.

10 órára — nagy pelyhű hóesésben — átmentünk a Namik Kemal Házba, amely egy megdöbbentően stílusosan felújított műemlék kulturális centrum. Csodálkozva jártuk körbe a vadonatúj épületet, amin még néhol száradt a festék. Aztán közben sorra érkeztek a török kollégák, workshop-tagok. Az egyik filmrendező csaj, mellékesen teológiát tanul és kendőben jár, rögvest felkeltette érdeklődésünket, mert egyébként a fiataloknál és különösen a kurdoknál nagyon ritka a moszlim viselet.

Örvendetes volt, mert a beszélgetés hivatalos része után rögvest beindult fiataljaink közt egy láthatólag mindkét felet inspiráló kommunikáció, szereplőcserék, körülményekről való faggatózás,stb.  Aztán helyismerettel rendelkező helyi fiatalokat is sikerült keríteni, és a vegyes csoportok elindultak terepszemlére. Izgalmas pont, mert fiataljaink itt találkoznak először helyi emberekkel. A vártnál pozitívabban alakultak a dolgok, és Török Feriék is azzal értek vissza, hogy találtak jó helyszíneket és szereplőket is. Emese (Kolozsvár) felvetette, hogy szívesen forgatna a város jelképének számító libáról , és kimenne egy vidéki farmra. Ezt láthatólag azonnal elkezdték intézni, és holnapra ígérték a látogatást. Közben befutott egy hír, hogy este lakodalom lesz a városban, és aki akar, az elmehet. Persze rögvest belelkesedett a társaság egy része, még ha mindez a fesztivál nyitójával esett is össze. Én is inkább a lakodalmat választottam, bár voltak félelmeim annak városi voltával kapcsolatban, de szerencsénk volt.

A lagzi meglehetősen hagyományos, kicsit városias kurd lakodalom volt. Berögzült szokásrenddel. Élő és hangszeres zene volt, szinti nélkül. Már ez nagyon meglepő volt. A táncok nagy részét én már ismertem kurd barátainktól, de ilyen sok ember által nem láttam még mívelni. 100-150 ember is táncolt egyes körtáncokban. Külön a férfiak és külön a nők, aztán vegyesen is. Náluk is van jegygyűrű ujjra húzása, menyasszonytáncnak megfelelő tánc, amikor pénz adnak az ifjú párnak. Szóval sok a hasonlóság a miénkkel, de nincs italozás és nagy kajálás. Inkább a tánc és zene dominál.

Aztán még elértük a fesztiválvacsorát, ahol rendes keletiesen telezabáltuk magunkat, majd a sarokban a Fláre Beás is rákezdett — csak úgy kedvtelésből — a fesztiválvendégek nagy örömére. Majd kifelé menet még Basak fülébe is elhúzták kedvenc nótáját, majd Kars város rendkívül szimpatikus és europer polgármesterének is, akit úgy ismertem meg az előző években, hogy nem csak a repi eseményeken vesz részt a fesztiválon. Ami nagyon dicséretes és magyar polgármesterek által is követendő cselekmény lehetne…

Harmadik nap (Kars városa — Kiziloglu falu)

Reggelinél szóltak, hogy 10 órától vetítik a Művészetek házában a Kedvessztán című, a MEDIAWAVE tavalyi itt létéről szóló roadmovie-t (megtekinthető a neten), és illene elmenni, mert utána válaszolnunk kellene a közönség kérdéseire. A fim végén Kacsával kiálltunk a közönség elé, s beszéltünk a film készítésének indítékairól. Egy kicsit hergeltük őket kurd muzsikusbarátaink sztárolásával, amit sejtettünk, hogy nem hagynak szó nélkül. Azért a kurdok hiába vannak itt többségben, azért csak egy kisebbség. Az egyik néző nekünk szegezte a kérdést, miért csak kurd falvakba mentünk el, mikor itt sok nemzetiség és törökök is élnek. Válaszként mondtuk, hogy mert ők hívtak bennünket vendégségbe, és szívesen megyünk bárhova. Egyben felszólítottuk őket, hogy jelezzék a meghívási szándékukat, persze nem jelentkezett senki sem. Említettük, hogy most is épp falura indulunk forgatni, és nem tudjuk, milyen nemzetiségű emberekhez. Szóval ezért elég nagy itt még az érzékenység.

 
  Az autóra várva bementünk egy kis üzletbe ásványvizet venni. Mindezt azért írom csak le, mert a küszöb után közvetlen egy kopott lópatkó volt a padlóra szögelve. Megkérdeztük az árus bácsit miért van ott, mondta, a szerencse miatt. Mintha nálunk is hasonló szerepe lenne.
Aztán elindultunk falura. Észak felé hagytuk el Karszot, azaz Ani, az ősi örmény romváros felé indultunk, de félúton letértünk. Közben volt egy kanyon vízeséssel, azt fotózgatva belebotlottunk egy valószínű farkasok szétmarcangolta tehénbe. A koponyát elhoztuk emlékbe. Továbbmenve egyre nagyobb hó fedte a tájat. Nemsokára letértünk, be a hegyek irányába egy meglehetősen keskeny úton, amely tulajdonképpen egy kerékcsapás volt a havas tájban. Nem tudom, mi lett volna, ha valaki szembejön velünk, de szerencsére nem jött. Valószínű nem túl sűrűn járnak errefelé gépjárművek. A buszon kísérőinktől előzetesen még megtudtuk, hogy a falut karapapakok lakják, akik azeri eredetűek és a Kaukázus északi feléről vándoroltak át ide valamikor a múltban. Elsősorban állattartásból élnek. 

De mint keleten a vendégbarátság diktálja, nem kezdhettük rögvest a forgatást, mint a kissé heves Emese gondolta (az ő ötlete alapján kerestünk egy liba és marhatartással foglalkozó falut), hanem először teázgatni és beszélgetni kellett. Ott volt velünk Sevgi, az ankarai tolmács, aki echte török létére meglehetősen jól beszél magyarul. Sőt nemcsak beszél, hanem József Attilát és Örkényt fordít. Persze egyre gyűltek a rokonok, szomszédok, gyerekek. Lassan elég nehezen fértünk a szobában. Emesét ez nagyon idegesítette, és kiment a kamerával forgatni a hóba, majd később a buszt próbálta meg elállítani arról az egyetlen helyről, ahol egy másik autónak egyetlen esélye lehet elkerülni.

Nehezen mentek neki ezek a dolgok, azt szerette volna, hogy minden az ő elképzelése szerint működjék. De hát ez a falu nem filmszínészekből és filmes segédcsapatból állt. Mi inkább próbáltuk jól érezni magunkat a hirtelen ránk szakadt keleti kényelemben, mert hamarosan mondták, hogy evés nélkül nem lehet nekivágni a libavágásnak. Már kész az érkezésünkre levágott bárány. Aztán hatalmas tálakat és párnákat hordtak be, és a földön ülve elkezdődött a lakoma. Nagyon, de nagyon finom volt a bárány, a savanyúság, na és a mi langallónkhoz hasonló kenyér, valamint egy másik papírvékonyságú, de mégis kellemesen puha kenyérféle. Hát be kell ismernem, hogy nagyon bezabáltunk, és sokáig emlékezetes marad a szituáció és a báránysült íze. Aztán az udvari hóban gyorsan elvágták egy liba nyakát Emese örömére, és az egyre több bámészkodó lábatlankodása mellett. Persze, ez egy igazi turista libavágás volt. Hiába próbálta Emese mondani, hogy mindent úgy csináljanak, mint szoktak. Valószínű semmit sem úgy csináltak. Aztán az istálló felé indultunk. Ettől Emese megrettent, mert azt hitte, levágnak egy borjút is a kedvünkért, és gyorsan átadta nekem a kamerát. Meg hát a tehénszar is elég folyós állapotban lepte el a terepet. Bent 20-25 tehén álldogált. De csak fejést, borjúszoptatást, tehénkefélést prezentáltak nekünk a házigazdák, úgy, ahogy egyébként bizton nem teszik. Nem baj, de legalább a fények, ellenfények szépek voltak. Talán sikerült egy-két szép képet csinálni, bár állandóan belépett valaki a képbe — gyerek, felnőtt.

Folytatás a libaforrázás és kopasztás volt a kamrában, majd megmutatták annak a bizonyos szálas sajtnak a készítési fázisait, amely mindegyikünknek nagyon ízlett. A végén még felvettünk egy záróra szánt vicces jelenetet a kopasztott libával, majd búcsúzó csoportkép, és a sofőr már idegesen dudált, hogy leszáll az este, és nem tudunk kimenni a főútig. Ki tudtunk. 5 körül, már teljes sötétben értünk vissza Karsba.

Ekkor megint kezdett rám jönni az otthonról hozott influenza és a magas vérnyomás együttes hatása. Tegnap már elhagytam az eljövetelem előtt kapott új vérnyomásgyógyszert, mert úgy éreztem, nem le, hanem felviszi a vérnyomásomat. 180-200 körüli értékeket mértem, ami elég aggasztó volt. Alig tudtam mozogni, ezért visszatértem a régire, de nagyobb mennyiségben. Valahogy elvánszorogtam a Boleróba, ahol a fiúk, a Fláre Beás Band adta első hivatalos koncertjét. Állapotom nem nagyon tette lehetővé a zene felhőtlen élvezetét, de azért jó volt hallani, látni sikerüket. Nagy sikerüket, ahogy egyre jobban pörgetik fel a közönséget. Pár szám után Emese kezembe nyomta a kamerát, hogy ő inkább táncol. Felmentem az erkélyre, és kerestem egy viszonylag kényelmes helyet, ahonnan rozoga állapotomban is sikerült felvennem a zenekart és a hullámzó, táncoló tömeget. A csomó hírességet, ahogy ropják fiainkra. Aztán hazamentem, és kénytelen voltam bevenni az otthoni doktornő által adott elsősegély pirulát, mert csak romlott az állapotom, 200 fölött volt a mért érték. Valahogy nagy nehezen, zúgó fejjel elaludtam.


Negyedik nap (Kars városa)

Reggel rossz állapotban ébredtem, és jeleztem a többieknek, hogy nem fogom megúszni az orvosi vizsgálatot. Először fordult elő velem rengeteg utam során. Kisebb riadalom támadt a csapatban, akik már gyülekeztek a hallban, Aniba, az ősi örmény romvárosba indultak. Engem meg először Dzsingisz, a régről ismert tolmács, egyébként orvos barát kocsijába kezdtek tuszkolni, majd előállt a polgármester kocsija, és elrobogtak velem a kórházba. Anit én már négy éve láttam, ezért sokkal érdekesebb élménynek ígérkezett megismerkedni a török egészségügyi ellátással.

Itt most a T. olvasó bizton valamiféle szörnyűségekre gondol, én ellenben már attól megnyugodtam, hogy a polgármester vendégeként érkeztem a kórházba, mert sejtettem, hogy repi vendégként fognak kezelni. Ez meg is történt. Persze megmérve vérnyomásom, ami 210 körül volt, rögvest infúzióra nyomtak. Befektettek egy kezelőbe, ahol rajtam kívül még öt ágy volt, tele. Különböző sürgősségi esetek lógtak infúzión és lélegeztető készülékeken, körülöttük rohangáló rokonokkal. Láthatólag én voltam a legjobb állapotban és ettől még jobban javulni kezdtem, persze az infúzió is kezdte kifejteni hatását. Sevgi, a korábban már említett tolmács és műfordító lány őrzött, aggódott értem és szórakoztatott. Sok mindent megtudtunk a következő három órában egymásról és környezetünkről, mert elég rendesen zajlott körülöttünk az élet.

Például az egyik ágyon egy 60 év körüli néni feküdt lélegeztetőkészülékkel felszerelve.

Körülötte a fia és férje. Úgy másfél óra múlva, a krízishelyzetek elmúltával, a betegek és hozzátartozók elkezdetek egymással beszélgetni. Sevgi segítségével én is bele tudtam kapcsolódni a folyamatba. Az előbb említett néni férje mondta, hogy az asszony nemrég leszokott a dohányzásról, attól van baja, hiába mondta ő neki, hogy ne tegye. Különben is, szerinte szimulál. A mellettem lévő ágyon egy 30 körüli pasi nyögdécselt, komoly belső fájdalmakkal, mert 2-3 napja leesett valahonnan magasról, nem ment el orvoshoz, de már nem bírta tovább. Elég rossz bőrben volt. Hozzá például legalább százan bejöttek együttlétünk 2 órája alatt. Mert lassan kiürült a sürgősségi kórterem, csak nekem kellett kivárni, míg 140 körülre lemegy a vérnyomáson. Ez három órába tellett, aztán a doki elmondta, hogy 1700 méter magasan van Kars városa, ami alapesetben nem okoz semmilyen tünetet, de akinek eleve problémásan magas a vérnyomása, az áteshet egy magassági betegségen. Így, ahogy elmondta, nekem is eszembe jutott, hogy amikor 98-ban Lhaszában (Tibet) jártunk, 2-3 napig nagyon hasonló tünetek jöttek ki rajtunk.

A kezelés vége felé már kezdtem sajnálni, miért nem filmezte le fiataljaink közül  senki viszontagságaimat. Persze a csapat közben dolgozott, haladt a munka.

Ötödik nap (Kars — kis kurd falu — Sarikamis kisváros)

Délelőtt a csapat egy része elindult Sarikamis végcél felé. Én is teljesen rendbe jöttem reggelre. A maradók közül Béres Dani kezdett ma forgatni Karsban Török Feri segítségével, valamint a Király − Gravi páros is beindult.

Több céllal indultunk. A csapat egy része útközben akart leválni. Még ideérkezésünkkor láttak a buszból egy fura autóroncsot. Arra találtak ki egy történetet. A Fláre Beás, Kacsa és én kurd zenészbarátainkhoz indultunk, hogy elvigyenek bennünket kis falvakba. Szabó Péter vezetésével a fotósok is csatlakoztak hozzánk. Emese pedig ráállt a Fláre Beásra, hogy az ő mozgásukat kövesse, hogyan ismerkednek a hellyel. A Fláre már az előző napokban mutatott nekünk saját telefonos és kamerával felvett videókat és fotókat is. Nagyon izgalmas, ahogy a külföldön még alig járt cigány fiatalok hogyan fedezik fel ezt számukra, és persze számunkra is furcsa világot. Egészen jó fotóik is vannak. És egészen fantasztikus az a kis klip, amit egy ékszerboltban vettek fel, ahol leültették őket és teával kínálták. Amint mondták, ilyen otthon nem fordulhatna elő velük, ha az utcába bemennek, már hívják is a rendőrséget.

Közben jött az infó, hogy nem tudunk elmenni a tervezett falvakba, mert akkora a hó, hogy nem lehet közlekedni. Ettől kezdtünk elszomorodni, mert Sarikamis városa, még ha egy helyi síparadicsom központja is, nem annyira érdekes hely. Sikerült azért kikavarnunk, hogy akkor egy, a főúttól nem messze lévő faluba letérjünk. Megállva az egyik háznál és átlátva a helyzetet, Raszim, zenészbarátunk elintézte, hogy behívjanak bennünket. A cigánymuzsikusok még az utcán elkezdték tanítani köréjük sereglő rengeteg gyereket zenélni, meg énekekre.

A házban aztán a házigazdáknak is zenéltek fiaink, a búcsúzkodás közben Tibi elkezdte nekem összehasonlítani a cigányházak belsejét az itteniekkel. Nagyon érdekes és jó dolgokat mondott.
De már sürgettek bennünket, hogy bezár a sarikamisi iskola, ahol a tánccsoport már nagyon vár bennünket.

Sarikamis felé közeledve egyre havasabb lett a táj. A város szélén lévő iskolához, letérve a főútról, már nagyon nehezen tudtunk bejutni. A busz neki is csúszott az egyik kapufélfának. Tavalyhoz képest a gyerekek nem tudtak az udvaron táncolni a nagy hó miatt, ezért az előcsarnokban volt egy rövid előadás, Raszimék autentikus zenéjére. Ismét meg kell állapítanom, hogy nagyon jók a gyerekek, és sokkal közelebb áll hozzájuk a néptánc, mint nálunk.

  A Fláre Beás is játszott pár számot az egyik osztályteremben egy ott tartott osztálynak, mert épp odaérkeztünkkor lett vége a tanításnak. De a gyerekek a zene hallatán betódultak az osztályterembe, és a tanárok által tervezett rend nagyon hamar felborult. Csurig telt a terem, és nagy hangulat kerekedett. Bejött nekik a zene és tánc is.
Aztán jött a hír, hogy a pusztában forgatni kiszállt csapatnak sikerült kocsit szereznie, és hamarosan megérkezik. Az előzőekben elfelejtettem kifejteni, hogy amikor korábban jelezték, ki szeretnének szállni a pusztaság közepén, elég nagy pánik keletkezett a buszban vendéglátóink köreiben. Veszélyre, terroristákra kezdtek el hivatkozni, és hát meglehetősen szeles, hideg idő volt odakint. Láttam a szabadcsapat tagjainak kis megingását, de végül elindultak és eltűntek a szemünk elől a fagyos pusztában. Hogy mi történt velük, talán majd ők elmesélik.
 Aztán könnyező szemekkel búcsúztunk Rasziméktól, zenész barátainktól, várva a következő évi találkozást. Ilyen tiszta és érzékeny emberrel kevéssel találkoztam. Bár nem tudunk egymással egy szót sem váltani, de nagyon közel állónak érzem magamhoz őket.