Kedves Csaba!

            Ötvenedik születésnapodra legszívesebben másodszor is elküldeném címedre Kányádi Sándor Szürke szonettjét, amelyet egyszer − amikor megzenésíthető verset kértél tőlem − már elküldtem. Te azonnal megpendültél, ráhangolódtál, megzenésítve küldted vissza. Ritkán örvendtem így küldeménynek, a kamatostul visszakapott ajándékban − talán nem erőltetve − (egyik) rögeszmém igazolását láttam: az a miénk, amit másoknak adunk.

            Utólag nagyon sajnálom, hogy legutóbbi bandázásunkon, szeptemberben, a Berekfürdői Írótábor tizedik összejövetelén nem kértelek meg, hogy valamelyik este Kányádi versét elénekeljed. Nagyon szeretem azt a szokásodat, hogy ahányszor a közönség elé kiállsz, régi idők hangulatát idézve, minden alkalommal gitárral kísért énekkel kezded mondókádat. Tetted ezt Nagyrábén, a Sinka István emlékére állított kopjafa előtt, a Művelődési Házban az általad igazgatott, kisvárosnak is becsületére váló Művelődési Házban, irodalmi estünkre hangolva, s gitárral álltál ki azon a szívszorító megemlékezésen is, amikor Berekfürdőn, a Megbékélés Házában Körmendi Lajosnak és Nagy Gáspárnak mondtuk el, hogy itt vannak közöttünk. Köszönöm Neked, hogy a támadt űrt kitöltve a legtermészetesebb módon álltál Körmendi Lajos helyére, s lettél Te is egyszemélyes intézmény, továbbéltetve azt, amit Lajos megálmodott: egy fórumot, ahol szívünk szerint való emberek gyűlnek össze évente néhány napra, s meghallgatják egymást akkor is, ha nem mindenben értenek egyet.

            Sem szóban, sem írásban nem vallottál tételesen − pontosabban: nem tételesen vallottál − erről, de tudom, hogy mélyen hívő ember vagy. Én közelebb engedtem magamhoz a kételyt, de nagyon kedvelem azokat a hívőket, akik nem sápadt földszökevények, nem száműzték magukból, hanem sugározzák maguk körül a derűt. Ez talán többet jelent, mint létezéstechnikát: tapasztalatom és meggyőződésem szerint így valamivel könnyebb lehet elviselni létünk abszurditásait.  Kányádi szonettjének két tercináját nem véletlenül ismételted meg saját hangodra hangolva:

                        kihunyóban a csillagunk

                        ezen a korhadt kupolán

                        félve nézek a mélybe

                        isten csodája hogy vagyunk

                        mosolyogjatok vissza rám

                        nincs a csodának vége

Igen, az életösztön ezt diktálja: a végsőkig hinnünk kell abban, hogy nincs a csodának vége. Mosolyogjunk hát, s ne veszítsük el a reményt: a világ esetleg egyszer majd visszamosolyog reánk. Derűs születésnapot, derűs évtizedeket kívánok. Isten éltessen, Csaba! Baráti szeretettel ölel                                                                                     

Gálfalvi György