Az ember persze olvassa a regényekben, hogy a felindulás különbféle testi megnyilvánulásokat nyerhet. Szapora légzés, verejtékezés, remegés, ilyesmik. Ijedten tapasztaltuk mégis, mennyire igaz ez. Harminc méteres magasságban gubbasztottunk a város fölött, azokat a bizonyos fotográfiákat vizslatva, és egész lényünk a buja, sötét árkokat kémlelte, a szürkés-fehér húsokat pásztázta, a nyáltól csillogó, rosszvérű mosolyoktól berzenkedett jólesőn, a szégyentelen testhelyzeteket itta magába mohón. Olyan elképzelhetetlenül sötét utakat jártunk végig képzeletben ott, a templom tornyainak tövében, a nagy, barokk homlokzat fölött meghúzva magunkat, hogy már csak attól remegnünk kellett, hogy netán lesújt reánk az Ószövetség bosszúálló istene, mint Onánra, aki hogy fivérének utódot ne támasszon, magját szentségtelen módon a földre ontotta. Jól ismertük Szodoma és Gomorra lakóinak történetét is, akik kénköves mennykő által vesztek, mert a Lót házába betérő három angyali hírvivőt „megismerni” óhajtottak volna. Sokáig tartott, mire ráeszméltünk, mit is jelent az, hogy megismerni, ezt tanáraink jótékonyan elhallgatták előlünk, így aztán lényegében tökéletesen értelmét vesztette Lót áldozata, aki leányait vetette volna prédául, csakhogy megakadályozza ezt a társasági eseményt. Így viszont annál megrázóbb volt, mikor egy idősebb társunk felvilágosított az ismerkedés valódi mibenlétéről. Összefoglalva tehát, ha a test démonait nem is ismertük még, azzal már tisztában voltunk, hogy Isten, ha létezik, hogyan vélekedik az ilyesfajta dolgokról. És akkor természetesen még kétség sem merült fel bennünk létezését illetően.

     „Honnan szerezted őket?” — kérdezte tőlem Miki a teljes elragadtatottság hangján. Szemét nem vette le a képekről egy pillanatra sem.

     „Apám boltjából. A raktárból. Van belőle néhány dobozzal. Egyenesen Párizsból hozatja, Bécsen keresztül.”

     „Atyaég, Párizsban aztán tudnak élni!” Miki teljes delíriumban szuggerálta ugyanazt a képet már vagy tíz perce. Meg voltam róla győződve, hogy halálos szerelemre lobbant az azt ábrázoló fiatal lányba, aki a fotográfus lencséjének háttal támaszkodik növényfonatokkal díszített öltözködő asztalkáján, kedves mosolyt villantva felé a bal válla felett. Hóna alatt könnyfakasztóan tűnt elő mellének formás, puha esése, lába között gyerekes szőrzettől övezve rajzolódott ki húsos, hívogató szemérme − már amennyiben használhatjuk ezt a kifejezést egy ilyen képpel összefüggésben.

     „Légy szíves ne izzadd össze a tenyereddel. Ha apám észreveszi, hogy hozzányúltam, kibelez.”

     „És a borát nem fogja hiányolni?” A nyomaték kedvéért vigyorogva meghúzta az üveget, amit szintén a papa raktárából csentem el. Megnyugtattam, hogy annyi bor van a raktárban, hogy mire észrevennék, már túl leszünk a matúrán, és különben se gyanakodna rám. Nem is emiatt aggódtam. Sokkal inkább az bántott, hogy a lehető leghamarabb vissza kellett csempésznem a párizsi fotográfiákat. Naphosszat el tudtam volna nézegetni a képeket. Hamvas lányok labdáztak egyetlen pókháló vékonyságú szaténkendővel takarva, érett matrónák ontották márványasztalokra súlyos, anyai bájaikat, atlétikus izomzatú, keménybajszú férfiak tették magukévá az ellenkezést mímelő szüzeket, három grácia tárta szét gyönyörteljes ígéreteket hordozó, bozontos lábaközét, bornírt, fensőbbséges arckifejezéssel, kezében kínai legyezőt rebegtetve. Kedvenceink azok a képek voltak, amelyeken papruhába öltözött férfiak csúfolták meg vérbő apácák tisztességét. Ezeket nézve percekig fuldokoltunk a röhögéstől, valamelyik paptanárunkat odaképzelve a jelenetbe.

     Ahogy alkonyult, vészes közelségbe került a vacsora, ideje volt visszaszöknünk a templomtetőről az internátusba. Kiittuk a bor maradékát, és szédítő magasságban, kissé kapatosan imbolyogva megsodortunk egy utolsó cigarettát (a lelőhely mi más lett volna, mint apám raktára), óvatosan végigtekintettünk a főtéren, nehogy kiszúrjon minket valaki odalentről, aztán irány a rejtekutak csak kettőnknek átlátható kuszasága, végül a legváratlanabb helyen előbukkantunk egy mások számára örökre zárva lévőnek hitt kis ajtón, és máris az internátusban voltunk. Arcunk égett a bor, a fotográfiák és a kaland jóvoltából, szörnyen emésztett bennünket a bűntudat, ugyanakkor éreztük, hogy egyedülálló férfiak vagyunk társainkhoz képest. A kis Turcsek Gyuri csillogó szemmel előadott kérdésére, hogy ugye megint fenn voltunk képnézegetőben, annak az embernek az arckifejezésével bólintottunk, aki számos kontinens ezernyi országának megszámlálhatatlan budoárját vette már be, és tudja, hogy nem nagy ügy az egész.

Kisgyerekkorom óta feszélyezve éreztem magam olyan helyzetekben, amikor meztelenségem mások tekintetével találkozhatott, és legalább ennyire taszított mások meztelenségének látványa is. Egyáltalában, tudomást venni arról a valamiről, amiről a művelt ember inkább elfeledkezni törekedett, nevezetesen a testről, különös borzongást váltott ki belőlem. A tornázás sosem tartozott kedvenc tantárgyaim közé a gymnasiumban, nem mintha lusta lettem volna, sőt, kimondottan fürge, ruganyos alkatú gyerek lévén jeleskedtem a különböző feladatokban, egyszerűen a környezet, a szagok, a kaucsuk-talpú tornacipők és a verejték szagegyüttese, a leheletek nehéz szaga, a gyakorlatok közben elkerülhetetlen test-test elleni feszülések során rám kenődő idegen izzadtság, a nedves testemre ráragadó padlókosz — ezek taszítottak végletesen. A tornázás utáni mosdás és öltözködés pedig egyenesen rémálom volt számomra. Már önmagában a testek csípős, sűrű kipárolgása, a fojtogatón nedves levegő közönségessége viszolyogtató volt. A felhevült, szőrtől pelyhedző, vörös mellkasok látványa, a pattanástól borított hátak és sápadt férfifenekek, a koszos lábkörmök pánikszerű menekülésre késztettek mindig. Irigyeltem és egyben gyűlöltem is azokat a fiúkat, akik méretes szerszámukra büszkén, kihúzva magukat és anyaszült meztelenül masíroztak a mosdótálhoz, fesztelenül, mi több, harsányan adomázva. Ha nem voltál rá kíváncsi egyáltalán, akkor is oda kellett nézned. Érdekes módon, akikkel szerszám ügyében a legszűkmarkúbban bánt az anyatermészet, netán testi adottságaik a legelőnytelenebbek voltak más tekintetben is (alacsony termet, lányos mell, derekas oldalhájak), ha lehet, még kihívóbban viselkedtek, minden percet a lehető legjobban kihasználtak, amit ruhátlanul tölthettek, ezzel a ránk erőszakolt mezítelenséggel próbálva elfogadtatni velünk, hogy ahogy kinéznek, az teljesen normális. Jómagam a lehető leggyorsabban végeztem dolgom az öltözőben mindig, túlzott vékonyságomra nem voltam ugyan büszke, de nem is zavart különösképpen, férfiasságom méretével viszont elégedetlen voltam, és szörnyen szégyelltem körülmetélésemet.

      „Gyula, ma este szerintem menne a dolog” — súgta oda Miki öltözködés közben. Már majdnem rászóltam, hogy ne ennyi ember előtt, aztán észrevettem, hogy szinte mindenki a mosdótálak körül parádézik, senki nem figyel. Aznap este ki akartunk szökni az internátusból. Nem volt ez olyan nagy dolog, máskor is megtettük, de most célunk is volt vele, természetesen magán a rendbontáson, mint célon túl. „Már a pénzt is megszereztem rá” − tette hozzá, és elő is ráncigálta kabátja zsebéből a gyűrött bankókat. „Jól van, tedd el, majd odafönn megbeszéljük, vacsora után” — feleltem, a templomtetőre utalva ezzel, s hozzátettem azonnal: „Ma már nem megy, holnap kapok csomagot és pénzt a papától.” Miki kicsit csalódott volt, de nem bánta, legalább ma este is történik valami, templomtető, némi dohány, talán egy újabb üveg bor tőlem, gondolhatta, és e tekintetben legalább nem kellett csalatkoznia.

Ez a kettőnk titka volt, ez a templomtető. Mikivel annak idején egy kétségbeejtően hosszú vasárnapi délutánon fedeztük fel azt a bizonyos ajtót, amelyet − mivel senki élő embert nem láttunk rajta keresztül közlekedni — örökre zárva lévőnek hittünk mindannyian, úgy vettük, mintha nem is létezett volna. Őgyelegtünk az internátus fényesre kopott, sárga kövein, ezredszerre bogarásztuk a lépcsőház freskóin a Salve Regina sorait, lötyögtünk a könyvtár előtt, ugráltunk a korhadt falépcsőkön, és egyszercsak, mintegy mellékesen lenyomtuk a rozsdaette, súlyos kilincset. Teljes eksztázisban vetettük bele magunkat a felfedezőútba. Sokáig tartott, mire a beláthatatlan, ormótlan gerendázat között kiismertük magunkat, és lassan kiókumuláltuk, hogy ez itt az internátus padlása, ez itt a nagy előadóteremé, most a könyvtár felett lehetünk, és így tovább. Nem egyszerre fedeztük fel ezt a mindennapjaink felett nyugvó, poros, tágas mikrokozmoszt, napról napra jutottunk beljebb az útvesztőben, mire végül olyasmit láttunk, amit addig elképzelni sem tudtunk volna: a templom padlására jutottunk. Amikor odalenn ül az ember az istentiszteleten, unalmában a tékozlón buja barokk falfestményeket silabizálva, vagy holmi fülébe tévedt élcen visszafojtottan röhögve, nem is gondolná, hogy az elképesztően tágas főhajó dongaboltozata felülről is ugyanazt az ívet rajzolja ki, csak éppen fordítva. Őrültek módjára rohangáltunk és csúszkáltunk a hosszú félhenger felszínén, és majd kirobbant belőlünk az ujjongás, hogy olyan tudás, olyan egyedi rálátás birtokába kerültünk, amely talán még legtöbb tanárunk előtt is titok volt. Kimásztunk a tetőre egy parányi ablakocskán keresztül, vagy felkapaszkodtunk a templom tornyaiba, és végigfutott hátunkon a hideg a harangra vésett soroktól. Kiderült, hogy sok elődünk, sok hajdanvolt diák, aki talán mára orvosprofesszor, jegyző vagy államügyész lett, szintén itt járt, itt kódorgott, és ez a láthatatlan együvé tartozás jólesőn melengette a szívünket, mert éreztük, hogy a vagányok kevesek által látogatott klubjába tartozunk. „E helyt járt Mónus Alfréd vala mint Csontos János az Úr 1868-ik évében, mártzius hó 4-ikén.” „Macher Lajos és Fertetics István az Úr szine előtt fogadják egy másnak szentül, hogy jellemükön csorbát engedni, becsületüket elárulni, szabadságukat odavetni, szerelmeket megcsalatni nem lesznek soha hajlandók! Szerződésük köttetett 1834 év februáriusának 15-dik napján.” Efféléket olvastunk a templomtorony falába, a harang oldalába vésve a legkülönbözőbb időpontokból, a legkülönbféle kézírásokkal, éreztük, ahogy a múlt valósággal testet ölt, úgy indázza fel a penészes falakat, mint a borostyán, és hirtelen mindkettőnknek eszébe jutott a saját apja, meg hogy ők is voltak fiatalok, és még gondolni is rossz volt rá, hogy valahol félúton az ifjúság és az öregség között úgy veszítjük el mostani magunkat, hogy észre sem vesszük. Most azonban nem a felírásokkal foglalatoskodtunk ott fenn a templomtetőn, nem is apáinkon járt az eszünk, hanem azon a haditerven, amelynek egyetlen célja az volt, hogy immár ne csupán párizsi fotográfiákból szívjuk magunkba a nőiség esszenciáját szembogarunkon keresztül, hanem hétköznapi valójában ölelhessük, csókolhassuk, ízlelhessük vágyaink tárgyát, a kéj ígéretét hordozó női testet. Hogy hol lelhetjük meg az örömök adására némi ellentételezés fejében igencsak hajlamos hölgyeket, nem volt nagy feladvány, tanáraink dörgedelmes prédikációkban ostorozták az Apácza utcai kéjtanyák bűzösnek, ördöginek festett világát, a keresztény polgárhoz méltatlan körülményeket, amelyeket e kéjnők, kávémérések és az üzlettulajdonosok maguk puszta jelenlétükkel rákényszerítettek a környék jóhiszemű lakóira.