Az időjárásos lány csak ült maga előtt és nézte az esőt. Közben énekelte magában Kern Andrást: Piszkosul esik. Kurvára esik. Ez nem volt benne. Enne. Valamit. Az esőről eszébe jutott az első. Olnáthának mindenről mindig eszébe jutott. Valami. Néha semmi köze sem volt ahhoz, amiről. De mégis. Végül aztán lett. Köze. Le. Lebb. Közelebb ült az ablakhoz. Csepp-csepp-becsepegett az eső az üvegen át. Ráesett a hasára. Hases. Hasis. Pedig az a híres nonpluszultra termonukleáris üveg volt. Betéve. Tudta. Mégis beesett, befújt. Kifújta magát. Érdekes, az anyag átmegy az anyagon. Ez valami új fizika? I? Törvény? Vagy a régi, csak még nem tanulta? Tanult. Tanu. Hosszú ú. Csak az alku rövid. Vagy már elfelejtette? Olnátha megvakarta a fejét. Időjárás lesz - gondolta, mert felállt, és nem tudott járni. Sőt, rájött, hogy felállni se tud. Csak felelt. Elfelelt. Elfelejtett. Az idő pedig járt egyet,

leguggolt, majd átugrotta Olnáthát, mint egy tornaórás bakot. Lőtt.

{SPAM}olnátha »                                                                                     Vírusgomb »