Merő véletlen, egy Fecske, se több, se kevesebb. Bárki utána nézhet a 2004-es Ki kicsodában. Stílusosan, a kikelet idejekor, március idusán jött a világra. Minden bizonnyal derűs képpel csodálkoztak rá Szögligeten a várva várt kisdedre, aki abban a minutumban hallatta hangját, s késlekedés nélkül növekedésnek indult. Közben az idő sem tétlenkedett, váltották egymást az évek, a gyermekből fiatalember lett. Talán a húszas éveit taposhatta, amikor a testi gyarapodás leblokkolt, de nem így a szellemi. Merő véletlen, a szülői fészekből kirepült Fecske mind a mai napig szívja a könyvekben megtalálható ópiumot. Tehát könyvfüggő. És írásaival többeket könyvfüggővé tett. Az intellektuális értékfogyasztó, minő véletlen, idővel intellektuális értéktermelővé nőtte ki magát.
Ugyebár a lélegzés, a levegővétel az egészséges ember számára a természetes dolgok egyike. Merő véletlen, Fecske Csaba esetében a fogalmazás is egybeesik a fenti megállapítással. Már gyerekként is a szavak kígyóbűvölőjének mondhatta volna magát. Nem mondta. Ma sem mondja, pedig mondhatná. Mond helyette mást. Fecske hordozható csigaházat csinált gyerekkorából, a gyerekkori élményvilágból. Múltja a jelen szerves része. Emlékei nem őskövületek. Versmondatai, metaforái mögött rövid keresgélés után rálelhet az olvasó a szívlüktetésű emlékekre. Ahány szívlüktetésű emlék, annyi égbolt, annyi évszak, annyi riadtan összebújt fűszál, annyi adakozós kedvű cseresznyefa, annyi megfiatalodott arc, annyi megbűvölt élet, annyi vérrel telített érzés, annyi gyöngykavics-zörgésű álom, annyi kirobbanó öröm, annyi fájdalom, annyi ügyetlenség, annyi eltévedés és visszatalálás a cél felé vezető útra.     
Fecske Csaba árgus szemekkel figyeli, merről jön az élet, és merre tart. Amerről az élet jön, ott található az őskezdet, a hozzá tartozó véggel. Amerre az élet útja vezet, ott székel az ősvég, a hozzá tartozó kezdettel. Minő véletlen, Fecske költészetében a leginkább összetartozó dolgok között vájt mély szakadékot az idő, a felismerésbe átfordult érzés, a vastag (vaskos) kontúrvonallá egyszerűsödött gomolygó köd. Minő véletlen, Fecske Csaba kötészetében az ellentétes oldalon álló érzések, gondolatok és reminiszcenciák értékelik (és érzékelik) egymás lélegzetét, melegét. A testiség, a szerelem, a vágy, a beteljesülés és a be nem teljesülés Feszty-körképe Fecske Csaba költészetében. A szabály és a kötöttség útjelzői az idén hatvanéves Fecske Csaba műveiben. Az akrobatikus ügyességű lélek, a szemfüles értelem, a képzeletröptetés szerepe és helye a szövegvilágában. Bizalmas és őszinte viszony az élettel, a valósággal, a természettel, a lüktető nyelvvel, a véges és a végtelen lenyomott billentyűi kötetei tükrében.
Kitárulkozását nem fogják vissza sem a szemérem, sem a szokásvilág konvenciói. Retusálások nélkül láttatja önmagát, a szűkebb környezetét, a sorompók mögötti külvilágot. Ő költő, és nem retusőr. Amit csúffá tettek a konfliktusok, nem leplezi sem púderral, sem rizsporral.
Merő véletlen, írásaiban két lelkiismeretes anyagbeszerző kapott feladatot: az értelem és az érzelem. A törvény és a véletlen az értelem alvállalkozója. Az ösztönösség, az intuíció, az idegrendszer sugallatai az érzelem besegítői. A panaszkodás kapott meghívót, a sopánkodás nem. Csendes folydogálás után kiszélesedett hömpölygés. Megtorpanás után megiramodás.
Mélyfúrás után párbeszéd a felhőszínbe öltözött angyalokkal. A tapasztalatok ítésze mindenkire sort kerít, mindenkit meghallgat. Merő véletlen, hogy az egészségesebb kezéből még álmában sem teszi le a szakmai igényesség iránytűjét.
Versei a lélekvilág, a gondolatburjánzás, az olvasmányélmények, a pillanatnyi hangulat, a lakodalmas menetre emlékeztető asszociációk lenyomatai. Fecske, amikor beállt a sorba, attól kezdve mindenki mástól különbözött. Nem akart más lenni, csupán ragaszkodott eredendő énjéhez. Az önelvárás magasra állított mércéjének csak úgy tudott megfelelni, ha szüntelenül megtagadja (meghaladja) korábbi énjét.
Amikor egészsége vesztésre állt, amikor közel került az összeomláshoz, a humorba, a derűbe, a nem adom fel konokságába kapaszkodott. Személyisége, költői habitusa, a világhoz közeledése nem beskatulyázható, de nem is kiszámíthatatlan. Hiúságát nem leplezi álszerénységgel, az önmagával őszinte szembenézés vele született adottság, része a költői eszköztárnak.
Helyesbítenem kell magamat, elnézést kérek olvasóimtól. A merő véletlenek zsákjából időközben ugyanis kibújt a szükségszerűség szöge. Fecske Csabát az őt megillető helyre verseskötetei, prózai szövegei vezették el. Ez egyrészt privát boldogság, másrészt az irodalmat szeretők nem kis öröme, nyeresége.