Az évek száma majd-
nem mindegy. Lehetne
több, de inkább kevesebb.
Az ember úgy is érzi,
hogy bármit szeretne, el-
úsznak a tenger vizében
a szigetek. A hegy talán
marad még pár napot.

A Gesztenye utca felőli
részt nézi, az erkélyt
és azt a néhány negyedik
emeleti ablakot, ahol
egy férfi ügyeli az alkonyatot
és egy asszony azt a férfit,
aki papírok között matat
és talán tud róla, hogy

mindig marad a hűtőben
sör, ami éppen kellemesen
hűvös. Akár az este,
hallgatja, hogy sziszeg.
Kint fák susognak, olyan
ez a ház, akár nyugtalan
vizek közepén feledett
föld, az alja mélyre nyúlik

és a tetejére kapaszkodó fák
törzsén rikító trópusi zöld.
Hogy mi jár a férfi fejében,
arról sokáig hallgatni nem
tud. Miképpen a madarak
az ágak szövetében, úgy
fog énekelni. Arról, ami
éppen eszébe jut: kór-

házi folyosóról, málló
vakolatról vagy ami
volt és már nincsen is talán.
Most még február van,
úgy hiszem, jó alkalom
arra, hogy csilingeljen
végig az éjszakán
szánkójával a kegyelem.

Vagy köhögjön a kémény
és a serpenyőből
ugorjon magasra a mese-
beli halacska és mondja,
kívánj csak hármat,
kedves barátom. (Hang
nélkül, mégis pontosan
olvashatóan ragyogjon

az ígéret a kétségbe-
esetten tátogó szájon.)
Ennyi maradjon neki,
nekünk, bármi van.
Ez az öröm. Ennyi. Mert
az évek száma majd-
nem mindegy. Lehetne
több, de inkább kevesebb.

Az ember úgy is érzi,
hogy bármit szeretne, el-
úsznak az égi tenger
vizében a mondatszigetek.